A Levéltári Délutánok című történelmi ismeretterjesztő sorozat következő előadójaként Zeidler Miklós, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Új - és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék docense ismertette az 1920-as békediktátumhoz vezető nemzetközi és magyarországi folyamatokat, aminek következtében a történelmi Magyarország elveszítette területének kétharmadát és hárommillió magyar került kisebbségi sorsba.
 

Magára maradó magyarság

Az előadó beszélt a trianoni békeszerződéshez vezető történelmi előzményekről, a Magyar Királyság Osztrák-Magyar Monarchián belüli helyzetéről, az 1918-1920 közötti kaotikus belpolitikai viszonyokról, amikor az ország az antant által elfogadott kormány nélkül sodródott, és kiszolgáltatott helyzetbe került az utódállamok területszerzési ambícióinak, vagyis lényegében a szabad rablás áldozatává vált.

A felbomló Osztrák-Magyar Monarchia területére vonatkozóan szinte az összes szomszéd területi igénnyel bírt. A cári Oroszország bukása után egy komoly nagyhatalom kiesett a hódítók sorából, de az oroszországi bolsevik forradalom olyan folyamatot indított el, amely megbontotta a hagyományos európai hatalmi egyensúlyt, és forradalmak sorát robbantotta ki. Ebben az időszakban a győztes nagyhatalmak vezetői arra törekedtek 1919 és 1923 között, hogy egy új európai és nemzetközi rendszert hozzanak létre. A Magyarországgal 1920-ban megkötött békediktátum, mint ahogy a többi vesztes országgal is, magában foglalta a győztesek bosszúvágyát, a háborús szenvedések kompenzálásáért érzett akaratot és az új nemzetközi rend és stabilitás megteremtésének szándékát. Abban a felfokozott nemzetközi helyzetben elsődlegesen a németekkel szembeni ellenérzések, a franciák bosszúvágya határozta meg a politikai irányvonalat, de a Német Császársággal szoros szövetségben, annak mintegy alárendeltjeként az Osztrák-Magyar Monarchia is a „jaj a legyőzötteknek” sorsára jutott.
 

Területi igények

Az előadó részletesen ismertette a szomszédállamok területi igényeit, annak gyakran túlzott voltát, amelyek valójában a politikai-diplomáciai alkudozások részét képezték, de a románok, csehszlovákok és délszlávok igényét a központi magyar kormány erőtlensége, Károlyi Mihály irreális bel- és külpolitikája is erősítette. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a kaotikus belpolitikai helyzet, a nemzetközi elismerés hiánya, az influenza járvány, a hadsereg széthullása együttesen eredményezték azt, hogy Magyarország képviselői nem tudtak részt venni az előkészítő tárgyalásokon. Így lényegében nem tudták érdemben befolyásolni a béketárgyalások előkészítése során a bizottságok által megállapított feltételeket és a határok meghúzását, amiben elsődlegesen az utódállamok igényei érvényesültek. Ezt erősítette az is, hogy már a háború előtt is jelentősen csökkent a magyarság presztízse, elsősorban Franciaországban és Nagy-Britanniában, ami részben a szláv emigráció propaganda törekvésével magyarázható.
 

Békeszerződések egy kaptafára?

Az előadó részletesen bemutatta a békeszerződések szerkezetét, értelemszerűen kihangsúlyozva a magyarokkal megkötött szerződés sajátosságait. Megállapította, hogy a magyar békedelegáció lényegében megfelelő módon fel tudott készülni a béketárgyalásokra, ami azzal is magyarázható, hogy a németekkel és a bolgárokkal megkötött szerződések mintaként szolgáltak a magyar szakértők számára. A magyarok így a hivatalos békediktátum megismerése előtt már tisztában voltak a szerződés pontjaival, azokra megfelelő módon fel is tudtak készülni. Gróf Apponyi Albert beszéde, akinek a képe az első emeleti szekkón is látható, elgondolkodásra késztette a győztes hatalmak képviselőit, és magyar részről abban reménykedtek, hogy a határokon és a feltételeken változtatni lehet, de a győztesek végül már nem vállalták azt, hogy a béketárgyalások feltételeit újratárgyalják. Ez utóbbi hiú ábránd maradt, mint ahogy az is, hogy az amerikaiak által nem ratifikált békeszerződést Washington segítségével revízió alá lehet vetni.
 

Kényszerpályán

Óhatatlanul fel lehet tenni a kérdést, hogy mit lett volna akkor, ha a magyar kormány nem írja alá és nem ratifikálja a békeszerződést. Az előadó megállapította, hogy ebben az esetben valószínűleg a magyar állam sokkal nehezebb feltételekkel került volna ki a háborúból, és a belső gazdasági nehézségek és társadalmi feszültségek újabb robbanással fenyegettek volna. A magyar elit kényszerből a kisebbik rosszat választotta, és a békeszerződést két olyan magyar politikus írta alá, akik további politikai karrierben már nem reménykedtek.  Az előadó bemutatta a békeszerződés digitális másolatát.

Az előadó megállapította, hogy a népszavazások alapvetően nem változtattak volna érdemben a határokon. E tekintetben a soproni népszavazás kivételesnek számított, de megállapította, hogy a vitatott területeken megtartott népszavazások általában a kezdeményező fél javára módosították az előzetesen megállapított határokat. Ezek revíziója Magyarország esetében is megtörtént, és leglátványosabban Sopron esetében látható.
 

Következmények és vita

Az előadást kérdések követték, az előadó ismertette a további kutatási terveit, és megállapította, hogy a Párizs környéki békerendezés története, annak következményei a 20. század történetére meghatározó jelentőségű volt, és hatása még napjainkban is érezhető.

Április 29-én, kedden újabb előadással folytatódik a Magyar Nemzeti Levéltár és a Magyar Történelmi Társulat közös történelmi ismeretterjesztő sorozata. Legközelebb Germuska Pál történész, az MTA doktora, a Nemzeti Emlékezet Bizottság Hivatala tudományos tanácsadója tart előadást „Magyar-szovjet jóvátételi szerződés” címmel.

Ezúttal a trianoni békeszerződésről szólt a Levéltári Délutánok

Fotók: Lantos Zsuzsanna (MNL OL)

Zeidler Miklós előadása