Egy mindent látó rendszer
A Magyar Királyi Belügyminisztérium Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságát (egykorú rövidítéssel a KEOKH-t) az 1930. évi XXVIII. törvénycikk hozta létre. Pásztóy Ámon belügyminiszteri titkár Scitovszky Béla belügyminiszter utasítására tanulmányozta a svájci idegenrendészeti rendszert, majd ennek ismeretében készítette el annak magyar változatát.
A KEOKH feladatai a törvény meghatározásában:
„A hatóság az 1930: XXVIII. t-c. 2. §-a alapján a belügyminiszter nevében jár el: A határátlépéssel és az utazási okmányok láttamozásával kapcsolatos ügyek (határátlépésnek az általános határátlépő helyeken kívüli engedélyezése, az útlevél-kötelezettség alóli felmentés, az előzetes útlevél-láttamozás alóli felmentés, utólagos láttamozások.)
Külföldiek nyilvántartása, munkavállalási ügyei, az időnkénti jelentkezésre kötelezettek ügyei és tartózkodási helyük kijelölése.
A visszatérési tilalom alatt állók beutazásának engedélyezésével kapcsolatos ügyek. A beköltözési engedély iránti kérelmek véleményezése.
Kiutazási ügyekben határozathozatal, illetőleg a beadott fellebbezések elbírálása.
A kettőnél több külföldit foglalkoztató munkahelyek feletti főfelügyelet.
A határátlépéssel kapcsolatban személyes jelentkezésre kötelezettek ügyei.
Ideiglenes tartózkodások tudomásulvétele, állandó lakhatás engedélyezése.
A visszahonosítási kérelmek véleményezése. A kényszereltávozások végrehajtásával kapcsolatban diplomáciai levelezések lebonyolítása.”
A hatóság felállításának történetéhez tartozik, hogy létrejötte nem volt előzmények nélküli. Pásztóy ugyanis már az 1900-as évek elejétől idegenrendészeti ügyekkel foglalkozott a Belügyminisztériumban, bár akkor még Polczer Ámon néven. Fontos azt is tudni, hogy a rendőrség szervezetén belül is mindig működött egy olyan szervezeti egység, amely a külföldiekkel – az „idegenekkel” – foglalkozott.
Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy miért kellett az idegenrendészeti ügyeket kezelését átszervezni? Ennek egyik oka a folyamatosan növekvő ügyszám volt, ami roppant mód megterhelte nem csak a rendőrséget, hanem más közigazgatási szerveket is. Másik oldalról pedig felmerült az az igény is, hogya külföldi állampolgárokat érintő valamennyi üggyel egyetlen, egységes vezetés alatt álló szerv foglalkozzon. Hasonlóan fontos szempont volt az is, hogy a Magyarországon tartózkodó valamennyi külföldi vagy vitatott állampolgárságú személyről létezzen egy szervnél egy – lehetőleg minden fontos adatot tartalmazó – olyan adatbázis, amely nagyban megkönnyíti az ellenőrzési munkát. A KEOKH-kal szemben nyíltan megfogalmazódott, hogy „… az alsófokú hatóságok számára irányító és tájékoztató szerepet tölt be az egyöntetű eljárás érdekében és érvényesíti az idegenrendészethez fűződő számtalan közbiztonsági és honvédelmi szempontot.”
A KEOKH erejét mutatta, hogy külön rendőri büntetőbíró működött mellette, aki az idegenrendészettel összefüggő kihágási ügyeket intézte, mint például a jogtalan határátlépést, a jelentkezés elmulasztását, a tartózkodási engedély szerzésének elmulasztását.
A KEOKH létrejöttekor önálló, osztályok közé be nem sorolt hatóságként működött. Ez az állapot azonban csak alig két évig tartott. A szervezet 1932-ben már a Magyar Királyi Belügyminisztérium VIII. b alosztálya néven jelent meg a tárca akkori szervezeti felépítésében. Első vezetője dr. Folyovich József miniszteri osztálytanácsos (később miniszteri osztálytanácsos miniszteri tanácsosi címmel és jogkörrel) volt, helyettese pedig dr. Polczer / Pásztóy Ámon miniszteri titkár, miniszteri osztálytanácsosi címmel és jogkörrel. Az iratanyagok szűkössége folytán a központi irányításról csupán egy 1938-as szervezeti séma található. E szerint a KEOKH vezetője Dr. Pásztóy Ámon miniszteri tanácsos volt, aki 1938. július 1-jétől töltötte be ezt a posztot egészen 1941. július 1-jéig, helyettesei Siménfalvy Sándor miniszteri tanácsos, helyettes vezető és Marossy Ferenc miniszteri tanácsos, helyettes vezető voltak. A KEOKH hivatalosan 1941-től vált a Magyar Királyi Belügyminisztérium VII. c. alosztályává, de ekkor már vitéz Siménfalvy Sándor miniszteri osztálytanácsos szerepelt a Hatóság vezetőjeként. Az ő helyettesei Sándor Jenő miniszteri tanácsos és Szentkláray Emil miniszteri osztálytanácsos voltak.
Pásztóy Ámon
Látható, hogy a KEOKH kiépítése és helyének megtalálása a magyar hivatali-rendészeti szisztémában csaknem egy évtizedet vett igénybe. A KEOKH élén osztályfőnök állt, aki a belügyminiszter nevében intézkedhetett. A törvény a Hatóság vezetőjét és helyettes vezetőjét ismerte el hatóságnak, akiknek ügyintéző hatáskörét a törvény szabta meg, rendelkezéseiket a „miniszter helyett” hozták. Fontos, hogy egyetlen más miniszteriális osztályvezető sem rendelkezett hasonló jogkörrel. A többi osztály ügyintézői jogkörét ugyanis a „miniszter rendeletéből” gyakorolta. A KEOKH vezetője tehát a fentebb idézett törvény által a hatáskörébe utalt ügyekben önállóan járhatott el, utasítani pedig csak a hivatalban levő belügyminiszternek volt joga. Szervezetileg is ezért illesztették a VII. osztályba, amely fölött a belügyminiszter ugyanis közvetlenül gyakorolta a felügyeletet, szemben a Belügyminisztérium többi osztályával. Pásztóy ennek magyarázatát az alábbiakban adta meg, a háború után tett vallomásában: „Az ügyek mikénti intézkedésébe a közbiztonsági osztály nem folyt be, beavatkozása a törvény értelmében illetéktelen beavatkozásnak volt volna tekinthető. A felügyeleti jogkör, ami a közbiztonsági osztály vezetőjét a KEOKH felett megillette, szűk körben mozgott: a KEOKH működése ellen felhozott indokolt panaszok megvizsgálása, illetve a panaszok miniszter elé juttatása volt.”
Természetesen informális utasítások létezhettek, különösen annak a ténynek a fényében, hogy a KEOKH alapítója, Pásztóy Ámon, 1937-től a M. kir. BM. VII. közbiztonsági osztály vezetője lett. A Hatóság a következő néhány évben egy valóban országos kiterjedésű és a külföldiek jelentékeny része által rettegett intézménnyé vált. A KEOKH alapvetően két fő szervezeti egységből állt: egyrészt a Budapesten, a Belügyminisztérium kebelében működő egységből, illetve a vidéki kirendeltségekből.
Az ügyek intézésébe, kezelésébe a közbiztonsági osztály hivatalosan nem szólt bele. A KEOKH ellen panaszokkal – amelyek szép számban akadtak – közvetlenül a belügyminiszterhez lehetett fordulni. Így végül az a gyakorlat alakult ki, hogy a belügyminiszter a panaszok egy részét egyszerűen leutalta a VII. osztály vezetőjének kivizsgálásra, aki azután vizsgálatának eredményéről a KEOKH vezetőjét magánlevélben tájékoztatta.
Az alábbiakban bemutatott források közlésével azt kívánjuk bemutatni, hogy a KEOKH nem csak egy szürke hivatal volt a magyar államigazgatásban. Mind a Belügyminisztériumon belül, mind pedig azon kívül sokan tisztában voltak tevékenységével. A KEOKH által készített jelentéseket, beszámolókat pedig nem csak a belügyminiszter olvasta, hanem még a kormányzó elé is eljutottak. Erre példa az az 1936-os keltezésű átirat, amely az előző, vagyis 1935-ös évi letelepedési statisztikákra adott egyfajta reakciót a belügyminiszternek a Kormányzó kabinetirodáján keresztül. Vélelmezhetjük, hogy az ilyen típusú tájékoztatók rendszeresek voltak. A közölt forrásból kiderül, hogy leginkább a letelepült zsidó származású, illetve vallású emberek magas arányát tette szóvá a Kabinetiroda. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket, illetve feladatokat – lásd az erőteljes ceruzás bejegyzéseket – négy pontban foglalhatta magának össze a belügyi vezetés. Ezek közül a negyedik pont mondható a legizgalmasabbnak. Ebben feltűnik a „galíciai zsidók” jelzős szerkezet mellett az ő letelepedési engedélyeinek felülvizsgálata is, amelynek végén a „nem kívánatos”, illetve „a magyar közgazdaság számára nélkülözhető elemek” kiutasítását tartanák a megfelelő megoldásnak. S hogy mi adja a forrás egyik fő pikantériáját? Maga a címzett, vagyis a belügyminiszter, aki ekkor Kozma Miklós volt (1935. március 4. – 1937. február 3.). Az a Kozma, aki nem csupán Horthy egyik régi szegedi kapitánya volt, hanem 1940-től Kárpátalja kormányzói biztosa is. Ebbéli minőségében pedig az 1941-es nyári deportálások megszervezésében és elindításában – amelynek alapját „a tisztázatlan állampolgárságú zsidók kitelepítése” jelentette – döntő szerepe volt. A deportálás előkészítése, kivitelezése, illetve az, hogy az esetleges túlélők még véletlenül se térhessenek vissza, több belügyi szerv, illetve a honvédség összehangolt művelete volt. Az első lépés azonban a Magyarországra menekült zsidók felderítése, illetve az a fajta „papírmunka” volt, amelyben az itt élők állampolgársági dokumentumait vonták ellenőrzés alá.
A Kormányzói Kabinetiroda főnökének, Vértessy Sándornak átirata Kozma Miklós belügyminiszternek
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság, Rezervált iratok (K 491), 80/1936.
Másik kiválasztott forrásunk 1934-ből származik, és az 1930-as évek egyik valódi és komoly politikai, és sok esetben belügyi (vagy mai szóval élve: nemzetbiztonsági) kihívására példa. Nem csak Magyarországon, hanem az egész közép-kelet-európai régióban problémát jelentett a náci Németország nyílt propagandatevékenysége. A befolyásolást nem csak a „magas politika” szintjén lehetett megfigyelni, hanem a különböző társadalmi szervezetekben vagy éppenséggel a kistelepüléseken is. A helyzetet bonyolította, hogy az általános vélemények szerint a magyarországi német tulajdonú cégek egyik-másik alkalmazottja sem csak és kizárólag a cég profitjáért dolgozott, hanem sokkal inkább a Harmadik Birodalom érdekében végzett hírszerző munkát, vagy folytatott befolyásoló tevékenységet. A közölt ügyirat két ilyen típusú, de kisebb jelentőségű üggyel is foglalkozik. Nem teljesen egyértelmű, hogy – túl a tágabban vett tárgyukon kívül – a két ügyet pontosan mi kötötte össze. Feltételezhetjük, hogy az ügyirat nem teljes, talán kivettek belőle dokumentumot, de az egyértelműen megállapítható, hogy a Belügyminisztériumon belüli információáramlás, illetve más szervekkel (például: a magyar királyi csendőrséggel) való kapcsolattartás és az operatív munka során keletkezett információk megosztása mindennapos gyakorlat volt. Erre jó példa az a megjegyzés is, hogy a csendőrnyomozó alosztály a további bizalmas puhatolózásainak eredményét is közölni fogja...
Kozma Miklós az Újságíró Egyesület vacsoráján
Forrás: Múlt-kor.hu
Látható az ügyiraton, hogy a célszemélyeket alaposan tanulmányozták (priorálták), és akiről a nyilvántartásban nem találtak semmit, arról „figyelő lapot” vettek fel. A Belügyminisztériumon, illetve a rendőrségen (Politikai Rendészeti Osztály, Államrendészeti Osztály és Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal) belül ugyan többféle nyilvántartás létezett, illetve a Külügyminisztérium politikai osztálya is rendelkezett egy önálló operatív nyilvántartással, nem is beszélve a csendőrség és a magyar királyi honvéd vezérkar vezérkari főnökségének hasonló jellegű és célú nyilvántartásairól. Ezeknek valamiféle egységesítésére éppen az 1930-as évek közepén, illetve közepétől merült fel az igény, már csak az információk ellenőrzése és pontosítása végett is.
Az ügyirat része egy olyan több oldalas összeállítás másolata, amely azokat a Magyarországon működő német cégeket veszi sorra, röviden leírva tevékenységüket is, amelyek a német propagandát támogatják. Maga a forrás is utal arra, hogy Berlinben a pángermán agitáció finanszírozását egyfajta önfinanszírozó rendszerben képzelték el, amelyben a német vállalatok boldogan állják ennek költségeit.
Az ügyirat harmadik részében az egyik cserkésztáborozás alkalmával tapasztalt pángermán agitációt mutatják be és értékelik. Az ügyiratban található csendőrségi jelentés szerint az erőszakosan fellépő agitátorok nem tudtak híveket szerezni a pángermán eszmének. Meglepő és elgondolkodtató, hogy az akkor alig 5–6 éve működő központi nyomozó alosztály belefolyt az ügybe, habár a cserkészek táborozása Budapesten volt, nemkülönben a német agitátorok is fővárosi szállodában laktak. Ehhez képest – legalábbis az ügyiratban fennmaradt iratok alapján – a fővárosi rendőrség erre illetékes osztályai mintha nem is foglalkoztak volna az üggyel...
A pángermán agitációban érintett német vállalatokról és személyekről szóló jelentések és utasítások
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság, Rezervált iratok (K 491), 72/1934.
Az itt közölt két dokumentum is jó példa arra, hogy a korabeli idegenrendészettel és állampolgársági ügyekkel foglalkozó szerv feladatrendszere és mindennapi gyakorlata messze túlmutatott az 1930. évi XXVIII. törvénycikkben foglaltakkal.
Felhasznált irodalom:
Eisen, George–Stark, Tamás: The 1941 Galician Deportation and the Kamenets-Podolsk Massacre. A Prologue to the Hungarian Holocaust, Holocaust and Genocide Studies, 2. 207–241.
Kovács Tamás: A Belügyminisztérium rendészeti és karhatalmi feladatai 1920–1944 között. In: Gaál Gyula–Hautzinger Zoltán (szerk.): Tanulmányok „A rendészet kultúrája – kulturált rendészet” című tudományos konferenciáról. Pécs: Magyar Hadtudományi Társaság Határőr Szakosztály Pécsi Szakcsoport, 2009, 151–161. (Pécsi Határőr Tudományos Közlemények 10.).
Kovács Tamás: Egy szervezet – egy feladat? A Külföldieket Ellenőrző Központi Hatóság létrejötte és működése, 1930–1945. Rendvédelmi Füzetek, 2010 (4), 84–101.
Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. I–II. Budapest, PolgArt Kiadó, 2000.
Szirtes Ádám: Temetetlen halottaink, 1941. Körösmező, Kamenyec Podolszk, Budapest, k. n., 1996.
Új hozzászólás