Jelenlegi hely
Csernobil 35
Az elmúlt évtizedekben egyre másra jelentek meg e témáról a különböző ismeretterjesztő, tudományos és „szenzációhajhász” cikkek. A „lájkvadász” és kattintásokra csábító hangzatos címek mögött azonban sokszor kevés a valós tartalom, nem beszélve arról, hogy a térségben virágzik a katasztrófaturizmus, ami kétségkívül jelentős bevételi forrást jelent Ukrajnának és minden bizonnyal korántsem „érzékenyítő” hatása van. (Ez utóbbi célja eredendően az lenne, hogy a világ ne feledkezzen el a balesetről). Az események és a körülmények megértését nyilvánvalóan segítették ismeretterjesztő műsorok, dokumentumfilmek és segítik napjainkban is. A közelmúltban az HBO és a Sky csatorna koprodukciójában is ötrészes minisorozat került bemutatásra. Ezekkel szemben azonban mindig ajánlott az óvatosság és a mértéktartás, vagyis a forráskritika. A népszerűsítő, nagyközönség számára írt cikkek – műfajuknál fogva – mindig hajlamosak az elnagyolásra, és akár – Csernobil esetében különösképpen – a politikai tényezőknek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a műszaki, ipari-technológiai szempontoknak.
A katasztrófa óta igen sok mindent megtudhattunk a csernobili balesetről. A tudományos igénnyel készült hazai munkák sorában kiemelendő az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Magyar Nemzeti Levéltár irataira építő forráskötet, amely éppen a katasztrófa magyarországi nukleáris válságkommunikációjával, a következményekkel és környezeti hatásokkal foglalkozó dokumentumokat adott közre 2018-ban 636 oldalon. A forrásgyűjtemény megjelenését megelőzte egy online „Csernobil archívum” létrehozása, ahol levéltári forrásokat olvashatunk és fényképeket találhatunk a témában (https://csernobil-archivum.hu/). Ez utóbbi gyűjteményben azonban csak a központi, miniszteriális és országos hatáskörű szervek iratait kutathatjuk, paksi és vállalati vonatkozásokat nem találhatunk. 2010-ben jelent meg Germuska Pál tanulmánya, amely az esemény magyarországi kezelését, hatásait és az abból levont tanulságokat vizsgálta. A téma kapcsán a magyar és a szovjet tájékoztatáspolitika is górcső alá került, és ez többek között alkalmat adott a magyar tömegkommunikáció anomáliáinak kritikai vizsgálatára.
A Leninről elnevezett csernobili atomerőmű blokkonként 1000 MW kapacitású egyes blokkját 1977-ben, a negyedik blokkját pedig 1983-ban helyezték üzembe. A szovjet tervezésű és technológiára épülő RBMK (Reaktor Bolsoj Mosnosztyi Kanalnij, azaz „nagy teljesítményű, csatorna” vagy mások források szerint „nagyteljesítményű forralóvizes reaktor” [Reaktor Bolsoj Mosnosztyi Kipjascsi]) típusú reaktor azonban lényegesen eltért a nyugati erőművekben, valamint a paksi atomerőműben alkalmazott „nyomottvizes” technológiától, ahogy erről az itt közölt forrásokban is olvashatunk.
A csernobili atomerőmű negyedik blokkjában a tragédia napján tervszerű karbantartást készítettek elő. Ezt megelőzően azonban ki akarták próbálni, hogy a reaktor tartalék dízelgenerátora áramszünet esetén képes-e a hűtővízszivattyúk és az irányító rendszerek működtetéséhez elegendő elektromosságot produkálni. A kísérlet azonban csökkentett biztonsági feltételek mellett zajlott, és a számos szabálytalanság és emberi hiba mellett végrehajtott kísérlet megbosszulta magát: április 26-án 1 óra 23 perckor a négyes blokk reaktorában ellenőrizhetetlenné és szabályozhatatlanná vált a nukleáris láncreakció, amely miatt a reaktorban megtermelt hő kiugróan megemelkedett. Az óriási hő pillanatok alatt felforralta a hűtőközeget, a gőzrobbanás pedig felhasította a hűtőcsatornák csöveinek falát, és forró víz zúdult a grafit szabályozó rudakra. A beinduló kémiai reakciók innentől robbanóképes gázok keletkezéséhez vezettek, ami újabb robbanást okozott. A történések kezdetben minden valószínűség szerint felfoghatatlanok voltak, azonban a katasztrófa helyszínén pillanatok alatt elszabadult a pokol: a reaktor égett és minden más, ami a közvetlen környezetében helyezkedett el, szintén égett és közel 750 méteres magasságban radioaktív szennyező anyag jutott a környezetbe.
Reaktorvezérlő terem Csernobilban
Forrás: www.mizantroop.blog.hu
Az itt közölt vállalati források több szempontból is szembetűnőek és jelentős forrásértékkel bírnak. Egyrészt következtethetünk belőlük a már említett magyar tömegtájékoztatás kezdeti, kényszerű visszafogottságára és merevségére. Ennek hátterében nyilvánvalóan az állt, hogy a magyar hatóságok, a párt- és állami szervek sem rendelkeztek elegendő információval az eseményről és annak súlyosságáról. Másrészt a vállalati forrásokból rendkívül jól kiolvasható a Paksi Atomerőmű Vállalatnál elindult alapos elemző és feltáró vizsgálat, amely a hírek és a környezeti sugárszennyezés-mérési eredmények folyamatos beérkezésével „akcióprogrammá” változott. Harmadrészt fontos hangsúlyozni, hogy a forrásokban megjelennek az erőművi szakemberek részéről a magyar tömegtájékoztatás anomáliáit kritizáló vélemények is.
A katasztrófával kapcsolatos első vállalati dokumentumok a „Csernobili reaktorbaleset. Információs anyagok” című információs dossziéban 1986. április 30-tól datálódnak, jóllehet a katasztrófa híre már a külföldi hírcsatornákon, nem hivatalos jelzéseken keresztül eljutott az országba. Az MSZMP központi lapja, a Népszabadság mindössze 1986. április 29-én tudósított egy rövid hírben a szerencsétlenségről. Ennek oka az, hogy a szovjetek április 28-án tájékoztatták a katasztrófáról a magyar párt- és állami szerveket. A paksi atomerőműben kezdetben természetszerűleg ezért csak feltételezésekbe bocsátkozhattak a tragédia időpontját, konkrét kiváltó okait és annak láncolatát illetően. Mindezt nagyon jól mutatja az itt közölt dokumentum címe és tartalma is.
„A bekövetkezett balesettel kapcsolatos NEM HIVATALOS, de első menetben szűrt információk”, 1986. április 30.
Jelzet: MNL OL, Paksi Atomerőmű Zrt., XXIX–F–388–Sz.n. (1986)
Mindazonáltal a paksi atomerőmű munkatársainak feltételezése beigazolódott, a fent ismertetett detonáció leírása és kiváltó okai valójában megegyeznek a később keletkezett, immáron pontosabb magyarázatokkal. Szembetűnő az is, ahogy a folyamatosan érkező információkból az erőmű szakemberei is egyre tisztább képet alkottak az eseményekről. A paksi atomerőműben a tájékozódáshoz számtalan – itt nem közölt – atomenergetikai tudományos cikket, valamint nemzetközi újsághírt használtak fel, amelyek eredetiben, másolatban vagy kivonatban megtalálhatók az erőmű iratai között. Mindebből a paksi erőmű folyamatos, önálló információszerzése rekonstruálható.
Ahogy említettük, a levéltári források a Paksi Atomerőmű Vállalat az ismereteik birtokába került információk „szemüvegén” keresztül írja le a tragikus eseményeket, majd ennek felhasználásával a vállalat részéről tett lépéseket, köztük a paksi sugárzás-mérési eredményeket is. Figyelemre méltó az a jelentés, amelyet Cserháti András, a Paksi Atomerőmű Vállalat neves és nemzetközileg elismert fizikus mérnöke állított össze. Eszerint a hazai híradások nem voltak kellően informatívak, hanem inkább elbagatellizálók, ahogy ő fogalmazott: […] „a légköri szennyeződés jelentős növekedését implicite azon keresztül <adták be>, [t.i. a magyar tömegtájékoztatási szervek] hogy nem növekedik az ivóvíz és az élelmiszerek aktivitása.” Konkrét és általános érvényű politikai vetületű jelentésében nehezményezte, hogy a Polgári Védelem Országos Parancsnoksága részéről is ködös fejtegetések jelentek meg, konkrét mérési eredményt azonban nem adtak. Úgy fogalmazott sarkosan: „Összességében megállapítható, hogy a közvéleményt nem tekintik felnőtt, gondolkodóképes emberek együttesének, hanem helyettük akarnak gondolkodni, dönteni, óvják őket az esetleges problémáktól.” Ennek hátterében az állt, hogy mivel Magyarországot a Szovjetunióhoz nyilvánvalóan számos gazdasági érdek fűzte, emiatt a magyar vezetés létfontosságú híreket akart elhallgattatni a közvélemény elől. Hozzá kell tenni, hogy a politikailag vagy akár gazdaságilag kényes országhírek elhallgatása nem újkeletű és nem valami szocialista „vívmány”, gyökerei elsősorban és mindenkor a hatalom természetében keresendők. Az természetesen más kérdés, hogy a katasztrófa súlyából és jellegéből adódóan a következményeket nem lehetett hosszútávon takargatni és tagadni.
Az egykor csak belső használatra szánt vállalati forrásokból kirajzolódik, hogy a paksi szakembergárda milyen elgondolások mentén és milyen magas szakmaisággal kezelte a katasztrófa utáni helyzetet – annak ellenére, hogy kezdetben igen csekély információja volt a Szovjetunióbeli eseményekről. A világ nukleáris mérnökei előtt sem volt ismeretlen a szovjet technológia, különösen pedig a már említett és kizárólag a Szovjetunióban üzemeltetett RBMK-típusú reaktor működése. A típus egy grafitmoderátoros, azaz a maghasadás során létrejövő neutronok lassulását, ezáltal pedig a láncreakció fenntartását grafit közeg alkalmazásával elérő reaktor volt, amelynek hűtőközege a nyomás alatti csövekben elgőzölgő víz. A tragikus események tükrében közérthető egyszerűséggel és precizitással készült az összehasonlító vizsgálat a VVER-400 (a paksi atomerőműben is működtetett 440 Mw-os) és az RBMK-1000 típusú reaktorokról, különös tekintettel a radioaktivitás környezetbe történő kikerülés kockázati tényezőire. Cserháti András, a Paksi Atomerőmű Vállalat nukleáris mérnökének szemléltető rajzzal ellátott hétoldalas összeállítása vizsgálja a gátak (üzemanyag burkolatja, a hűtőrendszer fala), a hűtés, mint a legfontosabb tényező és az épület szerepét. A kézírással és minden bizonnyal sietve összeállított ábrákon és térképeken látható az erőmű elrendezése és legfontosabb részei, valamint a Szovjetunióban működő és tervezett atomerőművek elhelyezkedése az üzembe helyezés évével és a működő reaktorok számával. Az összehasonlító elemzés ugyan nem mondta ki, hogy a Pakson alkalmazott vagy a Csernobilban működtetett reaktor-e a biztonságosabb, azonban a megállapításai abba az irányba mutattak, hogy az RMBK-típusú reaktoroknál a kockázati tényező – ami a nukleáris szennyeződés környezetbe történő kijutását jelenti – nagyobb, mint a VVER-400 típusú reaktoroknál. Az elemzés azért is fontos, mivel a Paksi Atomerőmű Vállalatnál az 1. és 2. blokk 1982. december 28-i és 1984. szeptember 6-i üzembe helyezéseit követően küszöbön állt a 3. blokk párhuzamos kapcsolása (amelyre végül 1986. szeptember 26-án került sor). A rövid elemzés mindössze egy bekezdés erejéig tér ki a csernobili kiváltó okokra, amit a szerző az akkori információk birtokában úgy értékelt, hogy a robbanás a reaktorcsarnok felé nyitott utat a radioaktív anyagok környezetbe áramlásának. Mindez így is történt, a rövid időn belül bekövetkező két robbanás a reaktor hűtőcsatornái fölött elhelyezkedő 3 ezer tonnás reaktorfedelet – a reaktorcsarnok tetejét átszakítva – közel 50 méter magasba repítette, ami oldalra fordulva visszazuhant a reaktorba. Fontos azt is hozzátennünk, hogy egyes források szerint a paksi és a csernobili atomerőmű technológiája közötti különbségek megismertetését és ezáltal a közvélemény megnyugtatását Kapolyi László ipari miniszter is szorgalmazta.
A VVER-400 (Paks) és az RBMK-1000 (Csernobil) típusú reaktor összevetése a radioaktivitás környezetbe való kikerülése szempontjából, 1986. június 2.
Jelzet: MNL OL, Paksi Atomerőmű Zrt., XXIX–F–388–sz.n.–1986
Összefoglaló a csernobili atomerőmű felépítéséről, a reaktorbalesetről és következményeiről, valamint balesetelhárítási munkákról, 1986. június 10.
Jelzet: MNL OL, Paksi Atomerőmű Zrt., XXIX–F–388–sz.n.–1986
Az itt közölt vállalati források azon laikusok számára is könnyen értelmezhetők, akik amúgy nem rendelkeznek ismeretekkel az atomenergia, így az atomerőművek felépítése és azok rendkívül összetett működési elvéről. Az is jól látható belőlük, milyen hírforrásból dolgoztak a vállalatnál.
Hazai környezeti hatások
A csernobili katasztrófát követően viszonylag gyorsan megkezdték az ország területét ért sugárterhelés mérését. A Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI), a Paksi Atomerőmű Vállalat és az Országos Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet folyamatosan figyelte a környezeti ellenőrző rendszerek adatait. A Paksi Atomerőmű Vállalat tehát állandó jelleggel részt vett a mérésekben. Ez különösen fontos volt, hiszen az általa biztosított környezetellenőrző rendszer kifejezetten az atomerőművi üzemzavarok környezeti hatásainak nyomon követésére létesült. Az ország felett április 29-én észleltek először levegőbeli radioaktivitás növekedést, majd április 30-ra hajnalban egy „erősen felhígult” radioaktív felhő haladt át Salgótarján, Budapest, Szombathely irányba. A jelentések szerint egy része szétszóródott az ország felett, a többi pedig Ausztria felé terjedt tovább. Április 30-án délelőtt a Polgári Védelem Országos Parancsnokságánál összeült az Atomerőművi Balesetelhárítási Kormánybizottság Operatív Törzse és Műszaki Tanácsa, amely ekkortól Operatív Műszaki Tanácsként intézkedett. Mindeközben rövid időn belül a paksi atomerőműben elkészült az első sugárvédelmi értékelés: a mintákat a levegőből, a füves területekről, a Paksi Konzervgyárból kapott salátából vagy például a tejből és még számos egyéb élelmiszerből vették. A magas eltérésekhez képest is kiugró volt a tejben mért jód-131 koncentrációja, ami azt jelentette, hogy az elfogadható 50-350 Bq/l tartomány helyett 1986. május 12. és 18. között előfordultak 2500 Bq/l körüli aktivitási adatok.
Bq: Becquerel – a radioaktivitás mértéke.
1 Bq aktivitáskor az adott anyagban 1 másodperc alatt egyetlen radioaktív bomlás történik.
A helyzet értékelését követően elrendelték a polgári védelmi szervek fokozott készültségbe helyezését, számos itt nem felsorolt intézkedés mellett pedig a gyógyszeripari vállalatokat utasították, hogy kezdjék meg az egyéni védelemhez szükséges jódtabletták gyártását. Az erőmű szakembereinek – ahogy a forrásban fogalmaztak – „nagyon durva” becslései szerint a táplálékláncon (például a fent említett termékeken) keresztül felvett jód-131 által okozott pajzsmirigy dózisterhelés a belégzés okozta sugárterhelésnek akár százszorosan is lehetett, ami indokolttá tette a jódprofilaxis megkezdését.
Rövid, előzetes sugárvédelmi értékelés a szovjet atomerőműi üzemzavar paksi környezeti hatásairól, 1986. május 4.
Jelzet: MNL OL, Paksi Atomerőmű Zrt., XXIX–F–388–sz.n.–1986
Mindent összevetve elmondható, hogy a bekövetkezhetetlennek gondolt katasztrófa utáni helyzet kezelésében jelentős szerep hárult a Pakson koncentrálódó és tanácsadói bázist jelentő magasan kvalifikált szakembergárdára, akik véleményére a polgári védelmi szervek és velük együtt az ország akkori vezetése és végeredményben a lakosság is támaszkodhatott, ahogy ez a mellékelt iratokból is egyértelműen kitűnik.
Ajánlott irodalom:
Aszódi Attila – Szatmáry Zoltán: Csernobil – tények, okok, hiedelmek. Typotex, Budapest, 2005.
Botyánszki Alexandra: Technológiai katasztrófák és a politika. Csernobil és a glasznoszty. In: Természeti és ipari katasztrófák. SZTE Állam- és Jogtudományi Kar, Szeged, 2021, 127–142.
Cseh Gergő Bendegúz – Haász Réka – Katona Klára – Ring Orsolya – Tóth Eszter (szerk.): Ez a sugárzás nem ismer határokat. Dokumentumok a csernobili katasztrófa magyarországi következményeiről. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Kronosz, Budapest – Pécs, 2018.
Germuska Pál: „Zápor, zivatar, jégeső.” Adalékok a csernobili katasztrófa magyarországi kezelésének történetéhez. In: Kádárizmus. Átereszek. Évkönyv XVII. Szerk.: Kozák Gyula. 1956-os Intézet, Budapest, 2010, 185–220.
Szabó Benjámin: Atomkorkép. mielőtt meghasadt az atommag – Paks. Új Palatinus Könyvesház Kft., H.n., 2004.
Szabó Benjámin: Lenni vagy nem lenni? – A paksi kérdés. ArchívNet, 5. évf. 2005. 6. sz.
Sz. Bíró Zoltán: Csernobil, avagy egy katasztrófa politikai anatómiája. In: Magyar történettudomány az ezredfordulón. Glatz Ferenc 70. születésnapjára. ELTE Eötvös Kiadó, MTA TKK, Budapest, 2011, 863–870.
Fényképek forrása:
Új hozzászólás
A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges