A Boszporusz látképe az Abdullah fivérek Constantinople albumából
Jelzet: MNL, OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/9. – No. 1.

Az 1839-ben Louis-Jacques-Mandé Daguerre (1787–1851) találmányával világhódító útjára indult fotográfia a gyors technikai fejlődésnek köszönhetően hamar népszerűvé vált, térnyerésével fokozatosan háttérbe szorítva a festészetet. Az újdonság meglepően gyorsan eljutott az oszmán fővárosba is, amely keleties hangulatával hálás témája (volt) a fényképészeknek, az orientalizmus divatja miatt pedig a nyugat-európaiak is érdeklődéssel tekintettek a tőlük messze fekvő, titokzatosnak és egzotikusnak tűnő közel-keleti tájakra.

Az oszmán fotográfia úttörői a külföldiek, illetve az Oszmán Birodalom zimmi, vagyis nem muszlim alattvalói (elsősorban görögök, olaszok és örmények) voltak. A muszlim társadalom kezdetben idegenkedve tekintett a fotózásra. Az ellenérzések gyökereit az iszlám vallásban kell keresnünk. A Mohamed cselekedeteit és tanításait összefoglaló hadíszok az emberábrázolást a bálványimádással kapcsolták össze, és egy élőlény képmásának birtoklását súlyos bűnnek tekintették. Később, látva az erre való igényt, a hadísz-magyarázók tettek bizonyos engedményeket, így a miniatúrafestők kétdimenziós ábrázolásban megörökíthették uralkodóik dicső pillanatait. Az élőlényeket árnyék nélkül festették fel, ezzel is jelezve a valóság és a rajz közötti különbséget.

A fénykép lényege azonban éppen a valóság élethű megjelenítése volt: mindennek következtében muszlimok az új technika megjelenését követően még hosszú évtizedeken keresztül nem mertek fotográfiával foglalkozni. Az első fotóstúdiót a görög Vaszilaki Kargopulo (1826–1886) nyitotta meg 1850-ben az oszmán főváros európai negyedében, Perában (török nevén Bejoglu), és a későbbiekben is ez a kerület maradt az isztambuli fényképezés központja. Az egyik legnevesebb fotográfus a skót James Robertson (1803–1888) volt, aki pályáját vésnökként és rézmetszőként kezdte, és így is fejezte be a szultáni pénzverdénél. A köztes időszakban, az 1850-es és 1860-as években azonban számos fotót készített Isztambulról Félice és Antonio Beato közreműködésével, amelyeket 1853-ban albumba is rendezett. Emellett személyében tisztelhetjük a világ első harctéri fotósainak egyikét, fényképein gondosan dokumentálva a krími háborút (1853–1856). Ugyancsak a neves fényképészek közé tartozott Pascal Sébah (1823–1886), Félix Bonfils (1831–1885), Guillaume Berggren (1835–1920) és még sokan mások: a 19. századi Isztambul fényképészeti műtermek tekintetében semmivel sem volt lemaradva az európai világvárosoktól.

A perai fotográfusok működése nem szorítkozott csupán Isztambulra: keresztül-kasul bejárták és lefotózták az egész birodalmat. Különösen sok felvétel maradt fenn Szíriáról, Jeruzsálemről, Palesztínáról és Észak-Afrikáról. Mivel a fényképészet (akárcsak a festészet) alapvetően szembenáll(t) az iszlám vallással, ahhoz, hogy az Oszmán Birodalomról ezek a fotók elkészülhessenek, elengedhetetlen feltétel volt a szultáni jóváhagyás. Az Oszmán-ház azonban kellően felvilágosult (és hiú) volt ahhoz, hogy e tekintetben ne álljon a modernizáció útjába. Ahogyan a szultánok a 16. századtól fogva nem vonakodtak külföldi (elsősorban itáliai) művészekkel megfestetni portréjukat, úgy a fotográfia is felkeltette kíváncsiságukat. Abdülmedzsid (1823–1861, uralk. 1839–1861) volt az első szultán, akit lefényképeztek, a nevezetes képet pedig az Abdullah testvérek készítették.

Abdülmedzsid (1823–1861) portréja, az Abdullah fivérek első jelentős alkotása
Forrás: http://emlakansiklopedisi.com/wiki/abdullah-biraderler

Az album készítői, az örmény származású Abdullah fivérek az Oszmán Birodalom legnevesebb fényképészei közé tartoznak, akik mintegy negyven évnyi (1858–1899) fotótörténeti munkássággal büszkélkedhetnek. A három fivér, Vicsen (más forrásokban Vikem, 1820–1902), Hovszep (1830–1908) és Kevork (más forrásokban Gevorg) Abdullahjan (1839–1918) műtermét Perában működtette, fényképeiken arab és latin betűkkel, oszmán és francia nyelven egyaránt feltüntették nevüket: Abdullah Biraderler/Abdullah Fréres (magyarul: Abdullah fivérek).

Vicsen Abdullah (1820–1902)
Forrás: http://photo.am/abdullah.freres/info

Hovszep Abdullah (1830–1908)
Forrás: http://photo.am/abdullah.freres/info

Kevork Abdullah (1839–1918)
Forrás: http://photo.am/abdullah.freres/info

A család magát egy Alexan nevű örménytől származtatta, aki 1610 körül élt Isztambul Szamatya kerületében. A fivérek első fotóstúdiójukat 1858-ban nyitották meg, ezt azonban 1867-ben eladták Nikolasz Andreomenosznak. Nem költöztek messzire: az új, Abdullah Fréres névre keresztelt műtermükkel ugyancsak a kerületben maradtak. Fényképészeti technikájuk tökéletesítésére két alkalommal is Párizsba utaztak.

Abdülmedzsid szultán után csakhamar lehetőségük nyílt a következő uralkodót is lencsevégre kapni: amikor 1861-ben Auguszta porosz királyné, német császárné (1811–1890) fényképet kért Abdülaziz szultánról (1830–1876, uralk. 1861–1876), az uralkodónak először egy francia fotóst ajánlottak, a szultánnak azonban nem nyerte el a tetszését a róla készített portré. Második próbálkozásra az Abdullah testvéreket választotta, akikkel már olyannyira elégedett volt, hogy elismerése jeléül udvari fotósává nevezte ki őket (1863), és regnálása alatt számos kitüntetésben részesítette a fivéreket. A fényképészeknek Abdülaziz, majd később II. Abdülhamid (1842–1918, uralk. 1876–1909) szultán mellett páratlan lehetőségük nyílt lefotózni az uralkodó családtagjait éppúgy, mint a kor oszmán és más külföldi előkelőségeit. Emellett számos tájképet, épület- és városfotót is készítettek, hogy dokumentálják a 19. századi oszmán fővárost az utókor számára. 1867-ben válogatásalbumokat küldtek a párizsi világkiállításra, ahol az „Isztambuli látképek” és a „Török történelmi fegyverek” egyaránt nagy tetszést arattak. Fényképeiket elsősorban a szultáni szeráj és az európai arisztokrácia megrendelésére készítették.

A Festetics család hagyatékában őrzött, könyvszerűen díszített kötéssel ellátott, kemény karton album 31 albuminképet tartalmaz, közülük 24 magát Isztambult mutatja be, épületfotókon, utcaképeken és látképeken keresztül, hét pedig a birodalomban élő emberek beállított, stúdióban készült portréi. A Constantinople (Isztambul) címet viselő album tematikájától némileg elüt az utolsó felvétel, amely Szalonikit ábrázolja.

Az Aranyszarv-öböl
Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/9. – No. 6.

Szaloniki
Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/9. – No. 31.

A felvételek a készítőkre jellemző kiváló minőségben, remek beállításokkal és tökéletes fényviszonyokkal készültek. Történeti szempontból különös értékkel bír mindaz, amit megörökítettek, ám ma már nem létezik: így például az oszmán építészetre olyannyira jellemző díszes faházak, amelyek nagy részét tűzveszélyességük okán a 20. században elbontották.

Díszes faházak Üszküdár (ma Isztambul) Kandilli negyedében
Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/9. – No. 12.

Török utcakép Isztambul Bejköz negyedében
Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/9. – No. 20.

Az albumon sem a készítőjét, sem keletkezésének idejét nem jelölték. A fényképek tartalmát rövid, francia nyelvű feliratokban közölték. Elképzelhető, hogy a Festeticsek az albumot Franciaországban vásárolták meg.

A képek közül csupán néhányat tudunk datálni: a zsidó férfiakról készített csoportkép 1863-ban, a tűzoltókat bemutató fotó pedig 1869-ben készült, míg a galatai hidat ábrázoló felvételről már csak annyit tudunk, hogy valamikor 1895 előtt keletkezett. Mindennek következtében az album datálása is bizonytalan, legkorábban az 1870-es években állíthatták össze.

Zsidó férfiak csoportképe, 1863
Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/9. – No. 24.

Oszmán tűzoltók, 1869
Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/9. – No. 26.

A Galata-híd, 1895 előtt
Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/9. – No. 2.

Amikor az album készülhetett, az Abdullah fivérek karrierjük csúcsán álltak. 1870-ben a Société française de photographie a tagjai közé választotta őket. A műtermükben fényképészkedni presztízsszámba ment, lefotózták többek között VII. Edward (1841–1910) brit királyt, II. Viktor Emánuel (1820–1878) olasz királyt, I. Ferenc József (1830–1916) osztrák császárt és magyar királyt és Eugénia (1826–1920) francia császárnét. Közülük például VII. Edward portréja az Országos Levéltár gyűjteményében is megtalálható.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

VII. Edward brit király portréja
Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család, Fényképek (P 240), 1. tétel – r/25. – No. 16.

A fényképész fivérek hírnevét jelzi, Nyikolaj Konsztantyinovics Romanov (1850–1918) orosz nagyherceg addig nem is volt hajlandó elmenni az oszmán fővárosból, amíg a híres Abdullah testvérek el nem készítették portréját. A kapcsolat később is megmaradt, és különösen kínossá vált, amikor nem sokkal az orosz-török háború (1877–1878) után a fivérek bankettet adtak a sorozatos botrányai miatt politikailag egyébként meglehetősen súlytalan orosz nagyhercegnek és kíséretének. Miután ezt a fivérek neves görög vetélytársa, Vaszilaki Kargopulo jelentette a szultáni udvarban, az Abdullah testvérek átmenetileg kegyvesztettek lettek. Kargopulo árulkodásáért elnyerte méltó jutalmát: 1879-ben őt nevezték ki a szeráj hivatalos fotósává, amely pozícióját egészen 1886-ban szívelégtelenségben bekövetkezett haláláig megőrizte. Ebben a helyzetben Hovszepnek és Kevorknak kapóra jött Tevfik pasa egyiptomi alkirály (kedive) kairói meghívása. Mintegy kilenc éven keresztül tartózkodtak Egyiptomban, ahol számos kiváló fényképet készítettek. Bár 1890-ben Ahmed Vefik nagyvezír közbenjárására a testvérek uralkodói kegyelemben részesültek, korábbi presztízsüket már nem tudták többé helyreállítani, és életük vége felé stúdiójuk eladására kényszerültek. Vevőjük ezúttal Pascal Sébah volt, aki üzleti húzásával alaposan összezavarta a fotótörténeti kutatókat: az Abdullah negatívokra ugyanis saját cége (Sébah & Joaillier) bélyegzőjét nyomta, ezzel megnehezítve a képek készítőjének azonosítását.

A fivérek közül egyedül Vicsen tért át az iszlám hitre 1898 körül, és ezt követően Abdullah Sükrü (Allah hálás szolgája) nevet használta.

1893-ban II. Abdülhamid szultán propagandacélzattal az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárába 51 fényképalbumot küldött. Az Oszmán Birodalom amerikaiakkal történő megismertetésére hivatott albumok nagy része Vicsen Abdullah későbbi munkáit tartalmazza. Az anyag ma már digitalizált és online is elérhető a Kongresszusi Könyvtár honlapján (Library of Congress). A Festetics család műértő gyűjtőszenvedélyének köszönhetően egy Abdullah album ma az Országos Levéltár anyagát gazdagítja.

A fényképek digitalizálását Czikkelyné Nagy Erika és Lajos Ádám végezte.

Ajánlott irodalom:

Czikkely Tibor: "Fotótörténeti érdekességek." A hét dokumentuma (2012.11.09.)

Abdullah Freres (Studio). Lusadaran Armenian Photography Foundation.

The Abdullah Brothers: "Pioneers of photography in the late Ottoman period." Daily Sabah (2016. 05. 05.)

Ekrem Buğra Ekinci: Ressam-ı Hazret-i Padişahî Abdullah Biraderler. Osmanlılar

Engin Özendes: Abdullah Fréres: Ottoman Court Photographers. YKY, 1998.

"Oryantalizmden Osmanlı Fotoğraf Sanatına…" Osmanlı Bankası Arşiv ve Araştırma Merkezi

Kovács Máté Gergő, Rabb Péter, Krähling János: "The Ottoman Sultan's Albums at Budapest University of Technology and Economics." Turkish Historical Review 6. (2015) 2. sz. 1–13.