Balatonalmádi a Közép-Dunántúl régióban, Veszprém megyében található, területe 49,89 km². Dél-kelet felől a Balaton határolja, dél-nyugati irányban Alsóörssel szomszédos, észak-nyugatra a Balaton-felvidék övezi, észak-keleten pedig Balatonfűzfővel határos. Balatonalmádihoz tartozik még Vörösberény, Budatava és Káptalanfüred település is. A település amfiteátrumszerű elhelyezkedése egyedülálló a Balaton mellett, sokan az olasz–francia Riviérához hasonlítják. Balatonalmádi a régészeti feltárások alapján már a római időkben is ismert, sőt lakott volt. A honfoglalás idején Almádi a fejedelmi törzs földjéhez tartozott, és egyes vélemények szerint nevét egy „Almád” nevű személytől kapta, de a gyümölcsnévvel kapcsolatos megállapítás is valószínűsíthető.

Almádi okleveles említései a kora középkorig nyúlnak vissza.

A mai Almádi területén található a középkori Szárberény település, amelynek első okleveles említése Szent István egyetlen görög nyelvű oklevelében, a Veszprém-völgyi apácák alapítólevelében található „Σαγάρβρυεν” alakban. Sajnos ez az oklevél nem maradt fent eredetiben, szövege csak Kálmán király 1109-ben kelt átírásából ismert – a latin szövegben a település neve „Zaarberin” alakban szerepel. Berény település neve I. (Szent) László 1082. április 29-én kelt, a veszprémi Szent Mihály egyház birtokait és népeit összeíró oklevelében olvasható. Ez a dokumentum azonban egy 13. századi hamisítvány, így a 11. századra vonatkozóan nem tekinthető hiteles adatnak (DL 11.).

I. (Szent) István király alapítólevele a Veszprém-völgyi apácák számára. Kálmán király átirata, 1109

Jelzet: MNL OL, Mohács előtti gyűjtemény, Diplomatikai Levéltár, DL 11.

Almádi első írásos említése 1493-ból ismert. A székesfehérvári stefanita konvent 1493. június 10-én kelt oklevele szerint a konvent előtt megjelent a székesfehérvári Szent Domonkos utcában lakó Mory Albert, aki előadta, hogy a Szárberényben, az Almádi hegyen fekvő szőlőjét tíz aranyért eladta az Olaszfaluban lakó Annyan Dénesnek, feleségének, Katalinnak és Ördög Gergelynek.

A székesfehérvári stefanita konvent oklevele, 1493. június 10.

Jelzet: MNL OL, Mohács előtti gyűjtemény, Diplomatikai Fényképgyűjtemény, DF 262528.

Almádi következő említése a veszprémi káptalan 1519. március 9-én kelt oklevelében található. E szerint Csatári Mákos András és Bertalan 43 magyar forintért eladták Györgynek, a veszprémi Szent János és Pál oltárigazgatójának az Almádi szőlőhegyen lévő négy hold szőlőjüket, amelyet a néhai Gáspár, veszprémi éneklőkanonok adományozott nekik.

A veszprémi káptalan oklevele, 1519. március 9.

Jelzet: MNL OL, Mohács előtti gyűjtemény, Diplomatikai Fényképgyűjtemény, DF 262489.

Az oszmán hódoltság korában a környéket állandó hadjáratok pusztították, így elnéptelenedett, és a területet leginkább szőlőművelésre használták. A szőlőhegyi jogállást mutatja, hogy a település sem az 1715., sem az 1720. évi országos összeírásban nem került külön összeírásra, sőt a Mária Terézia-kori úrbérrendezés során (1768) sem készült róla önálló tabella. A területen végül az 1700-as évek végén alakult ki állandó település, amely 1870-ig Szentkirályszabadjához tartozott, majd 1871-ben Vörösberényhez csatolták. Az 1828-as országos összeírás adatai szerint Almádiban (alias Kis-Berény) nem voltak állandó lakosok, és mind a 251 szőlőbirtokos más községekben lakott (MNL OL, Regnicolaris levéltár, Archivum palatinale, Conscriptio regnicolaris art. VII. 1827. ordinata – N 26, Somogy megye, 253. téka, 146).

A szőlőhegyi státusz azonban lényegében az 1800-as évek második feléig változatlannak tekinthető. Ekkor hegyközségi szervezetben (a hegyközség működési területéhez tartozó borvidéki település szervezetében) létezett a település, és csak 1869-ben, a szőlőbirtokosok kérelme alapján, megyegyűlési határozattal nyert önálló községi rangot. Az 1870-es évektől kezdődően a szőlőbirtokosok egyre nagyobb számban használták a szőlőikben levő épületeket hosszabb tartózkodásra, nyaralásra. E folyamat felgyorsulását segítette a Balaton-felvidéken végigsöprő filoxérajárvány, amely Almádit 1887-ben érte el, és nagyrészt kipusztította a szőlőket. Ez a nagyon fontos tény a település további fejlődési irányát lényegesen befolyásolta: megkezdődött az elsődlegesen pince-présház funkciót betöltő épületek átalakítása, nyaralóvá bővítése, nemcsak a tulajdonos számára, hanem vendégek fogadására is alkalmassá téve az új struktúrájú épületeket. Ekkor Almádi településszerkezetileg „szórványos település” volt. Az Öreghegy tó felőli lejtője a mai zsúfolt látványhoz képest az 1920-as években még ritkásan volt beépítve villákkal, nyaralókkal, viszont a vendégek számának folyamatos növekedése miatt évről-évre új építkezések kezdődtek. Az új épületek anyagát is zömében vörösberényi permi homokkő adta, de azért gyakran használtak fa és nád alapanyagot is. A vörös homokkő alkalmazása egyértelműen meghatározta Balatonalmádi építészeti arculatát. Ennek az alapanyagnak jellegzetes látványa manapság is sűrűn visszaköszön magán- és középületek, mólók, lépcsők, támfalak részleteként is.

A település lakhatási kultúráját nagyban emelte, hogy 1925-ben először a köz-, majd később egyre több magánépületbe is bevezették a villanyáramot. Almádi már az 1800-as évek végétől az új fürdőkultúrának köszönhetően igen látogatott és kedvelt nyaralóhely volt. Az első Balatonba telepített fürdőházsor építése Brenner Lőrinc nevéhez fűződik. A veszprémi építőmester cölöpökre állítva, először nyolc fürdőkabint épített a Balatonba, amely vetkőző és fürdőző célt is szolgált. Később a fürdőkabinok száma az igényekhez igazodva növekedett. A fürdőkomplexumot a még 1882-ben megalakult Almádi Fürdő Részvénytársaság működtette. A 19. század utolsó éveiben Almádit már gyógyfürdőként is számon tartják. A gyógyfürdővé válásnak nem egy gyógyforrás feltörése volt az oka, hanem a század végén bevezetett és divatossá vált „Kneipp-féle vízkúra”, amelyhez szervesen kapcsolódott a szintén igen elterjedt „Rickli-féle légkúra”. A nagyhírű „Kneipp-Rickli féle gyógymód” annyira jellemzővé vált Almádiban, hogy évtizedekre meghatározta a település működését, látogatottságát. A kúrák népszerűségét mutatja, hogy 1899-ben Gyógyintézet létesült, továbbá az Öreghegy oldalában ún. légsátrak épültek.

Kneipp Gyógyintézet és Rickli-féle légsátor

Almádi épített örökségéből érdemes kiemelni a Vörösberényi városrészben található 1297-ben román-gótikus stílusban épült erődtemplomot és az Almádi központi városrészében található, 1930. november 5-én felszentelt vöröskő architektúrával épült, szecessziós stílusú Szent Imre-templomot, amelynek ablakait Róth Miksa (1865–1944) festette.

Az erődtemplom stilizált rajza Balatonalmádi város címerében is szerepel.

Szent Imre-templom

Almádi környezeti viszonyait tekintve az északi part jellegzetes domborulatai a Balaton-felvidéket jelentik, mivel ennek kemény kőzetekből álló hegyei és fennsíkjai szegélyezik a tavat. A Balaton-felvidéket a nagyvázsonyi törésvonal választja el a Déli-Bakonytól. Budapest felől közeledve szembetűnő, hogy Kenese-Fűzfő között a lösz, míg Balatonalmádi térségében a már sokat emlegetett permi vörös-homokkő a fő tájképző elem, melynek málladéka borítja a beépítetlen, még érintetlen területeket. A Balatonfűzfő felé eső területen magasodik a Nyerges-hegy (262 m). Az Almádi és Fűzfő területén található hegyek a Dunántúli-középhegység részei. Vörösberénynél emelkedik a 306 m magas Megye-hegy és a 279 m magas Vár-hegy, melyek a Malom-völgyet fogják közre. Balatonalmádinál, a vízparthoz közel, félkörívben helyezkednek el a permi homokkőhegyek. E környék legmagasabb pontjai a 321 m magas Felső-hegy (amelynek alacsonyabb vonulata az Öreghegy) és a 283 m magas Cserelak. A Balaton-felvidék déli részén végighúzódó „Perm” földtörténeti korban keletkezett vonulat Alsóörs, Káptalanfüred, Balatonalmádi délkeleti része között található meg, a legszélesebb részén mintegy 2–2,5 km-es pásztában a Balatonparttól.

A Megye-hegy egy részén előfordul nyílt karszt, ezért helyenként meghatározó a „különösen érzékeny felszín alatti vízminőség-védelmi terület” besorolás, ez viszont a település egészére nem jellemző.

Balatonalmádi környékének talajviszonyaira jellemzőek a különböző típusú barna erdőtalajok és a kőzethatású talajok. A Ramann-féle barna erdőtalaj fordul elő leggyakrabban, a pannon vagy ennél fiatalabb negyedidőszaki laza üledékkel borított száraz talajklímájú helyeken. A talaj a legfelső („A”) szintben sárgásbarna, felhalmozódási szintje jellemzően vörösesbarna hasábos. Jellegzetes színét a vastartalma okozza. A középső („B”) szint a kilúgzási szint, a talaj legalsó („C”) szintjében pedig nagyon gyakori a mészfelhalmozódás, ami gumókat, szemcséket hozott létre.

A réti- és láptalajok az alacsonyabb fekvésű területeken Vörösberénytől keletre, a part mentén találhatók. Itt jellemző a talajvíz közelsége. Ez a két talajtípus követi a part vonulatát. A rétláp-talajok (tőzeges talajszelvények) képződése gyakori, mivel ez a talajtípus a vízzel borított, majdhogynem mocsaras területeken a tőzeges iszapból alakult ki. Jellemzője a szélsőséges víz- és tápanyag-háztartás, a talajvízszint csökkenésének hatására viszont könnyen kiszáradnak, porlódnak. A talajelmozdulás viszont nem haladja meg a 15t/hektár/év mennyiséget. Az említett talajerózió egyébként veszélyt jelent a Balaton vízminőségére, mert a felszíni vizekkel elmozduló talaj foszfortartalma a tóba jutva eutrofizációt (elalgásodást, amely a természetes vízi környezet pusztulásához vezet) eredményezhet.

A meghatározó felszíni természetes víz a Balaton, amelynek hossza 78 km, vízfelülete 593 km², vízgyűjtő területe 5774,5 km². A tó vize jellemzően (Ca,Mg)HCO₃-os kemény víz, pH-ja enyhén lúgos. Jellemző az algásodás mértékét reprezentáló klorofill-tartalom. Balatonalmádi közigazgatási területén a Balaton vízfelülete mellett két kisebb vízfolyás, a vörösberényi Séd és a Remete-patak (mely a Malom-völgyben ered), valamint az időszakos tónak tekinthető Köcsi-tó található. A vörösberényi Séd állandó vízfolyás, amelynek alsó, 2,1 km-es szakasza Balatonalmádi vörösberényi településrészén halad keresztül. A Remete-patak Almádi jellegzetes vízfolyása, a belterületi szakaszon burkolt mederrel. Hossza 2,5 km, a hajóállomás közelében, a Sóhajok hídjánál érkezik a tóba. Egységes karsztvíz-rendszerről nem beszélhetünk, részlegesen vagy teljesen elszigetelt karsztvíz-emeletek a jellemzőek. Almádi térségének fő vízbázisát az alsó- és középső-triász mészkő és dolomit rétegeiben tárolt karsztvíz képezi.

Véghely Dezső 1882 táján kezdeményezte Almádi parkosítását, melynek nyomán kialakult a ma is kedvelt kikapcsolódási lehetőséget nyújtó Öregpark. A tízhektáros területet még 1977-ben természetvédelmi területté nyilvánították. A parkban számos, a Balaton-felvidékre jellemző fafajtát találunk. A park fáit 1890-ben kezdték ültetni, de a legértékesebb fajták telepítése 1903-ra tehető. Ezek jellemzően a gyertya alakú platán, a narancsvörös vesszejű fűz, a vöröstölgy és a mamutfenyő. A park északkeleti bejáratánál uralkodó fafajok: a magaskőris, a korai- és ezüstjuhar, a szürke- és jegenyenyár. A parkon belüli sétány mentén platánok, hársfák, valamint díszgalagonya fák láthatóak. Érdekesség az idős narancseperfa és a 15–20 m magas Krisztus-tövis. A lombos és tűlevelű fák között boróka, mocsárciprus, feketedió és oszlopos tuja egyedei találhatóak. Növényritkaságnak számít a gingko-biloba és az amerikai ámbrafa.

Szerző: Czikkely Márton  – Kurecskó Mihály

Felhasznált irodalom:

Kovalik Elemér: Balatonalmádi településföldrajza. Pécs, 1936.

Kovacsics József–Ila Bálint: Veszprém megye helytörténeti lexikona. II. Bp., 1988.

Klinger András: Veszprém megye. Bp., 1991 (Magyarország történeti statisztikai helységnévtára 2).

Schildmayer Ferenc: Balatonalmádi régi képes levelezőlapokon. [Balatonalmádi,] 1998.

Schildmayer Ferenc: A Hattyú Vendéglő története. [Balatonalmádi,] 2003 (Almádi füzetek I).

Schildmayer Ferenc: Balatonalmádi gyógyfürdő. [Balatonalmádi,] 2003 (Almádi füzetek II).