Jelenlegi hely
„A Szovjetunió fegyveres inváziót készít elő Románia ellen”.
Az 1989. decemberi romániai forradalom eseményeinek láncolata közismert. A forradalom szikrája december 16-án, Temesváron pattant ki, ahol több száz ember, elsősorban a helyi református gyülekezet hívei, élőláncot formáltak. Így próbálták megakadályozni, hogy a Securitate (a román titkosszolgálat) elhurcolja és internálja Tőkés László református lelkészt, aki felemelte szavát a romániai falurombolás és a magyarság sérelmei miatt, sőt az erre vonatkozó információkat megosztotta a külföldi nyilvánossággal is. Amikor Tőkés kilakoltatására mégis sor került, az élőlánc románok, magyarok és németek részvételével több ezer fős tüntetéssé változott. A tömeg másnap behatolt a Temes Megyei Tanács épületébe, ahol kidobálták és tűzbe vetették a diktátor képeit. A kivezényelt karhatalmisták és katonák a tüntetők közé lőttek, a sortűz számos halálos áldozatot követelt. A következő napokban a megmozdulások több más városra átterjedtek, a román határt lezárták, a beutazásokat szüneteltették.
Temesvár, 1989. december. A Piaţa Libertăţii (Jenő herceg tér) keleti oldala
Forrás: Fortepan 47033. sz.
Nicolae Ceauşescu december 18-án Iránba utazott, de hivatalos útját megszakítva hazatért és december 20-án egy tévébeszédben értékelte először az eseményeket: szerinte reakciós körök és idegen titkosszolgálatok szervezésében huligán elemek provokáltak összeütközéseket. Másnapra, december 21-ére százezres nagygyűlést hívott össze Bukarest belvárosába, hogy meggyőzze a lakosságot a sokoldalúan fejlett román szocialista társadalom eredményeiről és béremelést ígérjen. Beszédét azonban füttyszó és petárdarobbanások hangja zavarta meg, a tévéadás megszakadt, a tanácstalan pártfőtitkár ekkor berekesztette a gyűlést. A tömeg ellepte a bukaresti utcákat, antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kiabált, Temesvárt és a szabadságot éltette.
A fordulópont december 22-én következett be, Vasile Milea honvédelmi miniszter öngyilkossága után (akit más feltételezések szerint Ceauşescu parancsára meggyilkoltak). Ekkor a hadsereg átállt a felkelők oldalára, és a katonák velük harcoltak a Securitate egységei ellen. A felkelők által elfoglalt televízióban 12 óra 18 perckor proklamálták, hogy a népi felkelés győzött, és a hatalmat a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa vette kézbe. A Nemzeti Megmentési Front Tanácsának nevében pedig Ion Iliescu bejelentette, hogy megszűntek a párt és a kormány régi struktúrái, s új, demokratikus Romániát építenek fel.
Az események kezdetén a szovjet sajtó csak nagyon rapszodikusan adott hírt a Romániában történtekről. Ennek egyik oka – ahogy a közölt dokumentumban is olvasható – az információszegénység volt. Másrészt december 17-én, tehát éppen egy nappal a temesvári tüntetések kirobbanása után kezdte meg ülését Moszkvában a Népi Küldöttek Második Kongresszusa, így a szovjet sajtóorgánumokat döntően a kongresszus munkája kötötte le, a lapok hasábjait szinte teljes egészében az ott zajló vitákról szóló tudósítások töltötték ki. A Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának hivatalos szócsöve, a Pravda, csak december 21-én közölt egy terjedelmesebb cikket arról, mi zajlik Romániában. A szovjet állampolgárok ekkor értesülhettek először az ottani véres eseményekről.
A Moszkvai Magyar Nagykövetség rejtjeltávirata a Külügyminisztériumnak az Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes és Birnbauer József nagykövetségi tanácsos közötti 1989. december 22-i megbeszélésről, Moszkva, 1989. december 22.
Jelzet: MNL OL, XIX-J-1-j (Külügyminisztérium TÜK-iratok), 83. doboz, Szovjetunió, 4692/1989. sz.
Az általunk közölt levéltári forrásban a Szovjetunió álláspontját illetően Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes két mozzanatot említ meg.
Ivan Pavlovics Aboimov (született: Zarecsnoje, Orenburgi terület, 1936. nov. 6.)
1946-tól Lettországban élt. 1959-ben végzett a Liepajai (Lettország) Állami Pedagógiai Főiskolán. 1963 és 1967 között a Lett Kommunista Párt Központi Bizottságának instruktora, 1967–1969-ben a Lett KP KB Külpolitikai Propaganda és Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának vezetője volt. 1972-ben végzett a Szovjetunió Külügyminisztériuma Diplomáciai Akadémiáján.
1972 és 1979 között a budapesti szovjet nagykövetség első titkára, majd tanácsosa. 1979 és 1984 között a Külügyminisztérium központi apparátusában, majd 1984 és 1986 között ismét a budapesti szovjet nagykövetségen követtanácsosként dolgozott. 1986–1988-ban a Külügyminisztérium Személy- és Oktatásügyi Főigazgatósága Személyügyi Igazgatóságának vezetője.
1988–1990-ben ért diplomáciai pályafutásának csúcsára, ebben az időszakban a külügyminiszter-helyettesi posztot töltötte be. 1990-től 1996-ig a Szovjetunió (1991-től az Oroszországi Föderáció) rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Magyarországon. 1997–1999-ben az Oroszországi Föderáció helsinki, majd 1999–2001-ben kijevi nagykövete. 2001-ben vonult vissza a diplomáciai szolgálattól.
Az egyik Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter állásfoglalása. A vezető szovjet diplomata 1989. december 19-én hivatalos látogatást tett Brüsszelben, ahol tárgyalásokat folytatott a NATO brüsszeli központjában, majd egy beszédet is mondott az Európai Parlamentben. A NATO központjában tett látogatása után Sevardnadze újságíróknak adott interjújában leszögezte, hogy előzetes információi szerint „kellemetlen dolgok” történtek Romániában. Szó szerint a következőket nyilatkozta még: „[…] Ha emberéletben veszteség történt, akkor csakis a legmélyebb sajnálatomat fejezhetem ki”. Ezt egyértelműen a temesvári vérengzés elítéléseként lehetett értelmezni.
A másik ilyen mozzanat a Népi Küldöttek Második Kongresszusának december 22-i, „Románia népéhez” intézett nyilatkozata, amelynek szövegét a kongresszus a délelőtti órákban, még azelőtt fogadta el, hogy hivatalosan bejelentették a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának megalakulását a Román Televízióban, tehát még a hatalomváltás proklamációja előtt. A deklaráció a küldöttek „határozott támogatásáról” biztosította „a román nép igazságos ügyét”. Noha a felhívás szövegét csak másnap, december 23-án, vagyis azután közölte a Pravda, hogy győzött a romániai népi felkelés, és kikiáltották az új hatalmi szervezetet, orosz történészek kimutatták, hogy a nyilatkozat elfogadásában meghatározó szerepet játszottak a moldáviai küldöttek. Ők a Romániából érkező hírek hallatára egyértelműen a forradalmárok pártjára álltak, és így inspirálták a kongresszust, hogy hivatalosan is foglaljon állást a romániai eseményekkel kapcsolatban.
A Securitate és a karhatalom által levezényelt sortüzekről ugyanis a történelmi tradíciók, a földrajzi közelség, a rokoni szálak és a hatékonyabb információs csatornák miatt Moldávia román ajkú lakossága jóval hamarabb értesült, mint a hallgatag szovjet sajtóból táplálkozó szovjet átlagpolgár. Ennek ismeretében talán érthető is Ceauşescu azon félelme, hogy a nevével fémjelzett rezsimet a Szovjetunióból kiinduló szervezkedés próbálja majd megdönteni. Ezt a feltételezést a szovjet vezetés azonban mindvégig tagadta. Az orosz történészek kutatásai alapján ma már kizárható, hogy ennek bárminemű alapja lett volna. Az ugyanakkor tény, hogy Ceauşescu sztálini hagyományokat öröklő berendezkedése már egyáltalán nem illett bele abba a Mihail Gorbacsov és Eduard Sevardnadze nevével fémjelzett szovjet külpolitikába, amely a demokratikus átalakulás szólama alatt – a valóságban a Szovjetunió gazdasági, társadalmi, ideológiai kötőszövetének egyre erősödő repedezettsége és a kiéleződő etnikai ellentétek miatt – egyre inkább a modus vivendi kialakítását szorgalmazta a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között.
Különösen igaz ez, ha az 1989. évi kelet-európai dominószerű politikai és társadalmi változásokat vizsgáljuk: 1989 legvégére Ceauşescu Romániája volt az egyetlen szocialista ország, amelyben annak egyeduralmi, diktatórikus jellege miatt a változásoknak semmilyen előszelét nem lehetett észlelni. A szovjet külügyminiszter brüsszeli állásfoglalása és a Népi Küldöttek Második Kongresszusának nyilatkozata egyértelműen jelezte a világnak: a szovjet vezetés elengedte Ceauşescu kezét.
Arra a kérdésre, vajon Moszkva mégis miért nem engedte a nemzetközi porondon, nevezetesen az ENSZ Biztonsági Tanácsában, hogy felvegyék a napirendre a romániai emberiségellenes cselekmények ügyét, nem nehéz választ adni: a szovjet vezetés ezzel nem kívánt precedenst teremteni. Ekkor még érvényben volt a Varsói Szerződés, több bilaterális egyezmény fűzte egybe Moszkva égisze alatt a (volt) szocialista országokat. Nyilvánvalóan a Kreml nem kívánta végleg elveszíteni a globális nagyhatalmi játszmában élvezett geopolitikai, földrajzi, stratégiai és gazdasági pozícióit, katonai befolyását. Mint ahogy az általunk közölt dokumentum is utal rá: 1989. december 22-én délután még nem lehetett egyértelműen látni, hogy milyen hatalmi szervezet fogja követni a Ceauşescu-famíliát és annak szűk körét. Az első előjelek, például a dokumentum által is említett Corneliu Manescu jelölésének híre, majd a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának összetétele, amely a régi kommunista káderek vezető szerepét tükrözte, sokkal inkább arra utalt, hogy nem kerül sor teljes elitcserére, és nagyrészt a régi tisztviselők maradnak hatalmon, aki új köntösben, az esetleg Moszkva számára is szalonképesebb demokratizmus látszata alatt, nem fognak radikális fordulatot végrehajtani a külpolitikában. Moszkvában tehát arra számíthattak, hogy Románia továbbra is a Szovjetunió iránt elkötelezett állam marad. Nem véletlen, hogy éppen Eduard Sevardnadze volt az egyik első külföldi vezető, aki ellátogatott Bukarestbe, és 1990. január 7-én számos kétoldalú megállapodást írt alá az új román kormányzattal.
Köszönjük Bubik Gyöngyi főlevéltárosnak a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét. Köszönjük a Fortepannak, hogy hozzájárult a fénykép közléséhez.
Új hozzászólás
A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges