A szarajevói merénylet híre néhány óra leforgása alatt eljutott Bécsbe és Budapestre, majd Európa többi fővárosába is. A tragédia megdöbbentette, sőt megrázta nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi közvéleményt is. Az európai uralkodók és kormányok sorra fejezték ki részvétüket, beleértve a szerb kormányt is, amely határozottan tagadta, hogy köze lenne a gyilkossághoz. Viszont Ferenc József és az Osztrák-Magyar Monarchia felső vezetése egyértelműen a szerb királyság számlájára írta a merényletet, részben a rendőrségi vizsgálat eredményeire utalva, részben arra hivatkozva, hogy a szerb állam évek óta támogatja a határokon átnyúló szerb nacionalista mozgalmat, és legalábbis tűri a Monarchia-ellenes propagandát.

                                  
A merényletet követő hetekben, a német és osztrák diplomáciai egyeztetések után döntött Ferenc József a háború mellett. A döntést megkönnyítette, hogy II. Vilmos német császár most is kiállt egyetlen szoros szövetségese, a Monarchia mellett, ugyanúgy, mint az 1908-as boszniai válság, majd az 1913-as észak-albániai konfliktus idején. Azt, hogy a háború már a küszöbön állt, és a két állam már az 1913-as válság óta készült egy esetleges háborús konfliktusra, bizonyítja, hogy már 1913 novemberében egy mozgósítási egyezményt terveztek kötni, amelyet 1914 nyarán, nem sokkal a merénylet előtt tárgyaltak újra, amint azt az alábbi levéltári forrásunk is mutatja.

A trónörökös meggyilkolása inkább háborús indok volt, mintsem döntő ok: a balkáni ellentét és a nagyhatalmi konfliktusok miatt a háború 1914-ben már benne volt a levegőben, a szarajevói gyilkosság csak olaj volt a tűzre: beindította a diplomáciai alkukat és fenyegetőzéseket, és mozgásba hozta a szembenálló katonai szövetségek háborús készülődését, amit ezúttal nem sikerült leállítani. Igaz, csak V. György angol király tett komolyabb kísérletet a békéltetésre.

A Monarchia sem magával a gyilkossággal, hanem Szerbia Monarchia-ellenes politikájával, a szerb kormány felelősségével és ultimátuma elutasításával indokolta a Szerbia megbüntetésére szánt katonai akcióját. A Szerb Királyságot illető vádak nem voltak alaptalanok sem általában, sem a gyilkosság kapcsán. Szerbiából származtak a fegyverek, a tettesek Belgrádból érkeztek. Az is hamar kiderült, hogy egy hét fős csoport készült a merényletre. Hárman jöttek Belgrádból, Princip és Čabrinović társa volt a 19 éves Trifko Grabež, aki Principhez hasonlóan, miután kicsapták a szarajevói gimnáziumból, Belgrádba ment tanulni. A három fiatal már a trónörökös látogatása előtt egy hónappal, május 28-án elindult Belgrádból Szarajevóba. Előbb a Száván lehajóztak Szabácsig, majd szerb határőrök segítségével jutottak át a határon, úgy, hogy csak Grabežnek volt útlevele, aki a diákigazolványát „kölcsönadta" Čabrinovićnak. A határtól kitérővel, Tuzlán és Dobojon keresztül, északnyugat felől érkeztek Szarajevóba, június 4-én.

Princip és társai útja Szarajevóba

Szarajevóban várta őket Danilo Ilić, aki jól ismerte Principet. A 23 éves újságíró vezette akkoriban a helyi radikális szerb fiatalok szervezetét, az Ifjú Boszniát. Tanítóként kezdte pályáját, majd 1913-ban ő is Belgrádba ment, ott ismerkedett meg az újságírással. Egy éven belül visszaköltözött Szarajevóba, ahol a helyi szerb lap szerkesztőségénél helyezkedett el. A Belgrádból érkezőkön kívül három szarajevói társát is bevonta a szervezkedésbe, akik szintén tagjai voltak az Ifjú Boszniának, de Principék nem ismerték őket. Közülük kettő szintén diák, ők voltak a csoportban a legfiatalabbak: a 18 éves Cvijetko Popović és a mindössze 17 éves gimnazista, Vaso Čubrilović. A harmadik, Muhamed Mehmedbašić több évvel idősebb volt a többieknél (27 vagy 28 éves), s mint a neve is utal rá, bosnyák volt, muszlim hitű, míg a többiek valamennyien ortodox vallású szerbek. Ilić volt az összekötő kapocs, aki csak a szervezésben és az irányításban vett részt, a merénylet idején fegyver sem volt nála.

Danilo Ilic

A csoport összesen négy pisztollyal és hat gránáttal rendelkezett, s mindegyik pisztolyhoz volt egy tartaléktár. A fegyvereket Principék csempészték át a határon, majd június 3-án Tuzlában hátrahagyták egy Miško Jovanović nevű szerb üzletembernél, aki a helyi mozi tulajdonosa és a bank elnöke volt. Jovanović elrejtette a fegyvereket, majd június 15-én Dobojba szállította, ahova Ilić érte ment, átvette tőle, és még az nap elvitte Szarajevóba. Június 28-án reggel Ilić osztotta ki a fegyvereket a csoportnak, gránátot mind a hatan kaptak, Princip zsebében is lapult egy. Pisztolyból viszont nem jutott mindegyiknek, így a rossz lövőnek tartott Čabrinović, valamint Mehmedbašić nem kapott. A merénylők az Appel rakparton szóródtak szét, több száz méteren elnyúló területen. Ilić jelölte ki a helyüket is, azt az utasítást adva, hogy amint a trónörökös kocsija közelükbe ér, és alkalmasnak látják, lépjenek akcióba. Ilićnek nem volt rögzített helye, fel-alá sétálgatott, figyelve a fejleményeket. Az Osztrák-Magyar Bank épületétől nem messze várakozó Mehmedbašić volt az első, aki előtt elhaladt a menet, ám mintha inába szállt volna a bátorsága, nem cselekedett. Állítólag azért, mert egy rendőr tartózkodott közvetlenül a közelében. Nem messze állt tőle Čabrinović, aki eldobta a gránátját, de nem célzott pontosan. Tegyük hozzá, hogy az átalakított szerb kézigránátot nem is volt könnyű egy mozgó autó ellen használni, hiszen előbb be kellett élesíteni, majd megfelelő időpontban eldobni, kalkulálva a késleltetett idejű robbanással.

A merénylők elhelyezkedése

A sikertelen „bombamerénylet", a füstölgő, majd felrobbanó gránát és a sebesültek látványa nemcsak a nézők között keltett riadalmat, hanem a csoport sorait is szétzilálta, egyeseket el is bizonytalanított. Čubrilović, aki közel volt az esethez, azt mondta később, hogy a cseh származású hercegnőt féltette, akinek véletlenül sem akart sérülést okozni. A legtávolabb, a Kaiser-híd közelében várakozó Grabež állítólag az út mellett tolongó nézők sokaságát látva gondolta meg magát, mivel ártatlanok vérét ő sem akarta ontani. De Ilić is azt az utasítást adta nekik, hogyha elsőre nem ismerik fel teljes bizonyossággal, hol ül a trónörökös, ne dobják el gránátot, inkább várják meg, amíg visszafele jönnek. Princip először a Latin-híd hídfőjéhez közel, a kocsisor szempontjából a menetirány szerinti jobboldalon várakozott, majd amíg a trónörökös és kísérete a városházán időzött, átment az út túloldalára. A trónörökös kocsija így kerülhetett elé visszafele jövet, amikor a Latin-híddal szemben bekanyarodott a Ferenc József út elejére. A merénylet színhelyének közelsége miatt keresztelték a hidat Princip-hídra a jugoszláv korszakban, ma újra Latin-hídnak hívják.

Mehmedbašić elmenekült a helyszínről, és meg sem állt Montenegróig, így őt nem tudták elfogni a hatóságok. Ám gránátját, amit egy bokorba rejtett, megtalálta a rendőrség. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a merénylők többen voltak, amit Princip és Čabrinović kezdetben tagadott. A következő napok razziái során elsőként Ilićet fogták el, akinél Princip megszállt, méghozzá szabályosan bejelentve, ami elég nagy elővigyázatlanságról tanúskodik. Előbb Ilić is tagadott, majd a ránehezedő nyomás súlya alatt sorra vallotta be a szervezés számos részletét, és több résztvevő kilétét is felfedte. Így próbálta menteni magát, szembesülve azzal, hogy mivel húsz éves elmúlt, halálbüntetéssel is sújthatják. A három letartóztatottat tíz kilós súlyokkal megvasalva a szarajevói kaszárnya katonai börtönébe vitték, majd nemsokára elkapták (Mehmedbašić kivételével) a merénylet többi résztvevőjét is, valamint számos segítőjüket, többek közt a tuzlai Jovanovićot, továbbá Čabrinović bátyját, aki Szarajevóban segített nekik.

A merénylet politikai hátterét a hatóságok csak részben tudták feltárni a vizsgálat során, mivel a szálak a szomszédos országba vezettek. Az egyre inkább világossá vált, hogy nem a főherceggel végző Princip, hanem Ilić a csoportban a kulcsfigura, aki „felsőbb" belgrádi kapcsolatokkal rendelkezett. Kiderült, hogy a hírhedt „Fekete Kéz" nevű titkos társaság állt a merénylet hátterében, melynek Ilić is tagja lett belgrádi tartózkodása idején. A szervezet első számú vezetője Dragutin Dimitrijević szerb vezérkari ezredes, aki egyúttal a szerb titkosszolgálat élén állt. A szerb katonatisztek által alapított szélsőséges nacionalista szervezet céljának az idegen uralom alatt élő szerbek felszabadítását és Nagy-Szerbia létrehozását tekintette, aminek érdekében külföldön is titkos sejteket hozott létre és politikai merényleteket tervezett.

Dimitrijević ezredes már 1911-ben merényletet tervezett a boszniai kormányzó, Potiorek tábornok ellen, majd 1914 elején ismét ugyanő volt a célpont, és azt a Mehmedbašićot bízták meg (aki egy mérgezett tőrt kapott a végrehajtáshoz, ám a kísérletig sem jutott el), akit Ilić bevont a szarajevói merényletbe is. Amikor Dimitrijević 1914 tavaszán megtudta, hogy a trónörökös 1914. június végén Szarajevóba látogat, egyből cselekedett. Alvezérei, Tankosić őrnagy, a szerb szabadcsapatok parancsnoka és a Boszniából származó Ciganović támogatták a tervet - megkezdődött a szervezés.

Dimitrijevic a Fekete Kéz emblémájával

Mivel a Fekete Kéz kapcsolatban állt az Ifjú Boszniával, nem véletlen, hogy olyan fiatalokat bízott meg a merénylet elkövetésével, akik tagjai voltak az Ifjú Boszniának. Nemcsak fegyverrel látta el őket a Fekete Kéz, hanem térképekkel és pénzzel is, sőt az útjukat is egyengette boszniai emberein keresztül. A Fekete Kéz tagja volt a tuzlai üzletember, Jovanović is, ám a kulcsembernek egyértelműen Ilić számít, aki 1914-ben már a Fekete Kéz szarajevói sejtjét vezette. Ő biztosította az összeköttetést a szervezet és a merénylők csoportja között. Az is kiderült, hogy a merénylők Belgrádból nemcsak a fegyvereket hoztak magukkal, hanem gyorsan ható mérget is, amivel öngyilkosságra készültek. Az volt az elképzelés, hogy így nem tudják kiszedni belőlük a résztvevők és a megbízók nevét, és a Fekete Kéz nem lepleződik le. A papírba csomagolt ciánkálit Ilić a fegyverekkel együtt kiosztotta reggel. A két tettesnek, Principnek és Čabrinovićnak sikerült bevennie a port, ám hatása nem volt halálos, a szer valószínűleg a nem megfelelő tárolás miatt elbomlott.

A Balkán-háborúk területi változása 1912-13

A vizsgálat nem tudott egyértelmű bizonyítékokat feltárni azzal kapcsolatban, hogy a szerb kormánynak, illetve a hivatalos szerbiai szerveknek volt-e valamilyen kapcsolatuk a merénylőkkel, illetve tudtak-e a készülő akcióról. A Monarchia kérte, majd ultimátumban követelte, hogy hatóságai vehessenek részt szerb területen a nyomozásban, ám ezt a szerb kormány, mint szuverenitását sértőt elutasította. Közvetlen felelősségéről utólag is megoszlanak a vélemények. Annyiban biztosan felelős a szerb kormány a történtekért, hogy a Fekete Kéz egyre kiterjedtebb, erőszakos és illegális eszközöket is bevető tevékenységét megtűrte és hagyta megerősödni. 1914-ben már legalább két és fél ezer fős tagsággal rendelkezett a szervezet, keze messze ért, szinte állam volt az államban. Mintha egy kettős politika zajlott volna, a hivatalos szerb politika a felszínen többször elhatárolta megát az illegális tevékenységtől, ám igazából nem akadályozta a szervezet működését. 1914-ben azonban már Nikola Pašić szerb miniszterelnököt is kezdte egyre jobban zavarni Dimitrijević és a Fekete Kéz túlzott befolyása. A hadsereg szerepét és a külpolitikai irányvonalat tekintve is ellentét alakult ki köztük, Dimitrijević ugyanis az aktív, terjeszkedő politika azonnali folytatását szorgalmazta a sikeres balkáni háborúkat követően, és a megszerzett területeken nem civil, hanem katonai közigazgatást kívánt bevezetni. Pašić ellenben úgy vélte, hogy időre van szükség, először meg kell „emészteni" a hódításokat, integrálni kell őket Szerbiába. Polgári közigazgatást vezettek be, és a kormány igyekezett kerülni az 1913-as albániai háborús feszültséget követően az újabb éles konfliktust a Monarchiával.

Egyes interpretációk szerint a kiélezett helyzetben Dimitrijević belpolitikai célra is fel akarta használni a merényletet, arra játszva, hogy a kirobbanó konfliktus majd nyomást gyakorol a külpolitikailag passzív kormányra. A közvélemény megosztott volt, a belpolitikai válság oda vezetett, hogy Pasić 1914. június 4-én kénytelen volt feloszlatni a szerb parlamentet, s augusztus elejére választásokat kiírni, így neki nem volt érdeke egy nagy visszhangot kiváltó sikeres merénylet és az ebből adódó háborús konfliktus. A szerb kormány valószínűleg értesült a merénylet tervéről, de talán már nem tudta leállítani, ha egyáltalán tett rá komolyabb kísérletet. Ne felejtsük el, hogy számos merénylet fulladt kudarcba, és az útnak indított diákok és szarajevói társaik legkevésbé sem számítottak „profi" merénylőnek, hisz nem voltak rendesen kiképezve, alig konspiráltak, az elfogást követően egymást és segítőiket leplezték le.

Szarajevó a Miljackával és a főúttal

Vajon milyen elképzelések vezették Principet és társait? Vallomásaik alapján az értelmiség körében már ismert, de még meglehetősen csekély társadalmi befolyású délszláv eszme hívei voltak, ami az Ifjú Bosznia szervezetén keresztül terjedt a boszniai fiatalok körében. Sőt a jugoszlávizmus fanatikusainak nevezhetjük őket, akik úgy gondolták, hogy a délszlávok felszabadítását és egységállamuk megvalósítását politikai merényletekkel is elő kell segíteni. Boszniában egyébként a nagyszerb törekvések is jobban eladhatók voltak jugoszlávizmusként, hiszen itt a szerbek úgy éltek együtt délszlávokkal, hogy nem voltak többségben, ugyanakkor a három vallási-etnikai közösség, bár eltérő történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkezik, egymáshoz nagyon hasonló délszláv nyelvet beszél. A jugoszláv eszmét ugyanakkor a szerbek vezető szerepével kötötték össze, de az ügynek más délszláv népeket is meg akartak nyerni, ezt jelzi a bosnyák Mehmedbasić bevonása is. Az egyéni áldozatvállalást fontosnak tartották, s erre tudatosan készültek. Dimitrijević előtt naiv, romantikus, lázadó fiataloknak tűnhettek, de neki kapóra jöhettek. A motivációkban az is szerepet játszhatott, hogy többen gyerekkorukban tbc-fertőzést kaptak, és úgy gondolták, nem fognak soká élni, s valami hősies tettet akartak véghezvinni. Princip és Čabrinović esetében is volt ennek szerepe.

Princip a bírósági tárgyaláson

Az utóbbi a merénylet előtti napokban le is fotóztatta magát, hogy maradjon kép utána, miközben azt terjesztette rokonai, ismerősei körében, hogy egy év múlva már a szerb király fog uralkodni Boszniában. Bár ez a világháború után tényleg bekövetkezett, Čabrinović nem érhette meg, mert már 1916-ban meghalt a börtönben.

Az előzetes vizsgálat 1914. szeptember 23-án fejeződött be, amikor már javában folyt a háború. Összesen 24 személy ellen emeltek vádat, köztük volt a hat merénylő, továbbá segítőik. Három főt, Ilicet, Jovanovićot, az idősebb Čubrilovićot, Veljkot ítélték halálra, míg a fiatalkorú merénylők csak börtönbüntetést kaptak: Princip, Čabrinović és Grabež a kiszabható maximális büntetést, húsz évet kapták, s rendkívül rossz börtönviszonyok közé kerülve, nem élték túl a háborút. Čubrilović 16, Popović 13 évet kapott, ők a háború után kiszabadultak. Mindketten megélték nemcsak a királyi Jugoszlávia létrejöttét és felbomlását, hanem a második, titói Jugoszláviát is. Čubrilović Belgrádba költözött és történész lett, 1937-ben hírhedt könyvet jelentetett meg az albánok kitelepítési tervével „Az albánok kiűzése" címmel. 1945-ben jugoszláv földművelésügyi, majd egy ideig erdészeti miniszter lett. Popović a szarajevói múzeum néprajzi részlegének lett a vezetője, s utólag már másként értékelte az eseményeket: az 50. évfordulón, 1964-ben kijelentette, hogy nem vett volna részt az eseményekben, ha tudja, hogy azok világháborúhoz vezetnek.

Azért nem át hangsúlyozni: önmagában a merénylet, de még a Monarchia Szerbia elleni bosszúhadjárata sem okozott volna világégést, ehhez az egymással szemben álló rivális nagyhatalmak, és a kialakult katonai szövetségek is kellettek. Érdekes és elgondolkodtató a kiváló angol hadtörténész, John Keegan felvetése: a trónörökös meggyilkolása annyira megdöbbentette a nyugati közvéleményt, hogy ha a Monarchia utána azonnal büntető akciót indít Szerbia ellen, ezt még akkor Anglia és Franciaország „benyelte" volna, s így Oroszország is passzív maradt volna, ám egy hónap múlva már más volt a helyzet. A július válság idején a nagyhatalmak egyeztettek, majd egymást rántották a Nagy Háborúba.

A száz éve kitört világháborúra levéltárunk kiállítással emlékezik, mely a Múzeumok Éjszakáján, június 21-én nyílt meg a közönség előtt.

Irodalom:

• Ferdinand May: A „Fekete Kéz". Kossuth Kiadó, Bp., 1979.
• Pollmann Ferenc: A szarajevói gyilkosság, 1914. június 28. Rubicon, 2014. 4-5. szám, 50-61.
• Ifjabb Bertényi Iván: Az első világháború okai. Magyarország az első világháborúban. Főszerk. Romsics Ignác Kossuth Kiadó -
• Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Bp., 2010, 7-22.
• John Keegan: Az első világháború. Európa, Bp., 2010. 103-147.
• Tarján M. Tamás: 1914. június 28. A szarajevói merénylet. Rubicononline
• Merénylet Szarajevóban. mult-kor.hu, 2001. június 29.