A Délvidéken már 1848 nyarán fellángoltak a harcok, de ezek inkább helyi jelentőséggel bírtak. A Josip Jellačic, horvát bán vezette szeptemberi támadás azonban mind méretében, mind pedig céljaiban sokkal nagyobb szabású volt és esetleges sikere magában hordozta a főváros elestének és egyben a magyar kormány bukásának a lehetőségét is.

A horvát csapatok szeptember 11-én lépték át a Drávát, megszállták a Muraközt, majd Nagykanizsán és Marcalin keresztül haladva, a Balaton déli partján a főváros felé tartottak. Sokszoros számbeli fölényben voltak, így a magyar hadvezetés nem kockáztatta meg, hogy erővel állja el az útjukat, inkább az összecsapás nélküli visszavonulást választotta. Ez azért is lehetett célravezető, mert az országhatártól eltávolodva Jellačic utánpótlási lehetőségei jelentősen beszűkültek, élelmiszert és felszereléseket szállító szekerei a háta mögött tevékenykedő nemzetőrök, illetve népfelkelők kezére kerültek és csapatai kiegészítésére sem számíthatott, ellentétben a magyar sereggel, amelynek a létszáma a Velencei-tóhoz érve már több mint háromszorosa volt, mint a hadműveletek kezdetekor.

A honvédseregnek a visszavonulás közben vezetői válsággal is meg kellett küzdenie. Teleki Ádám vezérőrnagytól előbb István nádor vette át a parancsnokságot, de miután tárgyalási kísérletei Jellačic-csal eredménytelenek voltak, szeptember 22-én elhagyta a tábort. Az irányítás az ekkor 63 éves Móga János altábornagy kezébe került.

Móga, mivel seregét még mindig nem érezte elég erősnek, tovább akarta folytatni a hátrálást a főváros irányába, de a szeptember 28-án a sukorói református templomban tartott, meglehetősen viharos hangvételű haditanácson, amelyen az időközben a táborba érkező Batthyány Lajos miniszterelnök is részt vett, olyan határozatot fogadtak el, miszerint a sereg nem vonul vissza tovább és, ha támadás éri, elfogadja az ütközetet.

Pázmándy Dénesnek, a táborban lévő képviselőházi küldöttség vezetőjének a csata kezdetén kelt tudósítása
Jelzet: MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, 1848/49-es és emigrációs iratok gyűjteménye, Az 1848/49-i forradalomra, szabadságharcra és emigrációra vonatkozó nyomtatványok (R 32), No. 1049.

 

A csata napján az időközben beérkezett magyar erősítések ellenére is Jellačic volt erőfölényben. Körülbelül 40.000 katonája tudott kiállítani a magyar fél 17.500 főjével szemben, azonban legerősebb hadosztálya, a Hartlieb altábornagy vezette 18.000 fő késve kapott indulási parancsot, így az összecsapásban nem vett részt. Az így már nem annyira jelentős létszámbeli fölényt kiegyenlítette a magyar lovasság jobb képzettsége, illetve a tüzérségi eszközök tekintetében megmutatkozó előny.

Pákozdot mint az újonnan létrejött honvédsereg első jelentősebb csatáját szokás emlegetni, de valójában ez a sereg még legalább ugyanennyire magán viselte a korábbi birodalmi hadsereg jellemzőit. Tisztikarában meghatározó volt a császári-királyi elem jelenléte és ugyanez elmondható az ütközetben harcolt alakulatokról. Itt is megfigyelhető az, ami a szabadságharc elsősorban kezdeti szakaszában teljesen általános volt, hogy császári tisztek vezetnek hasonló egyenruhát viselő, ugyancsak császári tisztek által vezényelt csapatokat egymás ellen. Magyar oldalon Pákozdnál ilyen régi alakulatok voltak a 34., 48. és 61. sorgyalogezredbeli zászlóaljak, a  Miklós-, Württemberg-, illetve a Sándor-huszárok. Az új elemet pedig az 1., a 7. és a 14. honvédzászlóalj, a Borsod, Győr-Moson-Sopron, Hont-Esztergom, Nógrád, Pest, Somogy, Tolna, Veszprém megyei önkéntes nemzetőr zászlóaljak és a Zrínyi-szabadcsapat képviselték. Mint Csány László jelentéséből is kitűnik az az érdekes eset állt elő, hogy az császári-királyi 5. tüzérezred katonáinak egy része a magyar másik részük pedig horvát oldalon vett részt a csatában.

A magyar sereg Pátkától és a Velencei-tóig foglalt el védelmi állásokat és a főváros felé vivő utakat próbálta elzárni az ellenség elől. Csány László kormánybiztosnak az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz szóló levele szerint az ütközet a következőképpen zajlott: “Mai napon, reggeli 10 órakor a sukorói hegyek alatti állomásunkon az ellenség jobbszárnyunkat 5 zászlóaljjal megtámodta, de mindennemű katonáinknak erélyes, lelkes hősiségének sikerült azt visszaverni. A centrumot és balszárnyat szintén megtámodta, és a balszárnyat a Hardegg-ezredbeli lovassággal igyekezett megrontani, de a honvéd ágyútelep ügyes lövései már olyan rendetlenségbe hozták azt, hogy több halottja után, mielőtt lovasságunk ellene működhetett volna, visszavonult. A centrum szinte ily szerencsével verte vissza a megtámadókat, így három megtámadásait nem csak siker nélkül kísértette meg az ellenség, de legalább száz ember veszteséggel visszavonult a szőlőkbe és a szőlőhegy fölébe. Szívemelő volt látni a lelkesült seregeket, melyek különbség nélkül, a legnagyobb készséggel lettek volna megtámadók, ha azt a körülmények engedék.”

Móga nem akarta kitenni frissen szervezett, kevésbé tapasztalt csapatait egy esetleges éjszakai támadásnak, ezért este a csatatérről hátra vonta őket Martonvásárra. A visszavonulás során olyan dolog történt, ami alátámasztotta az altábornagy aggodalmait. A 34. sorgyalogezred egyik zászlóalja ellenségnek nézte az 1. honvédzászlóaljat és tűzharc alakult ki közöttük, ami halálos áldozatokkal is járt.

Átfogó adatok nem állnak rendelkezésünkre mindkét részről, de valószínűsíthető, hogy a horvát és a magyar veszteségek hasonló nagyságrendűek voltak. A honvédsereg elhagyta a csatamezőt, tehát a győztes személyét illető kérdéssel kapcsolatban akár Jellačic javára is eldőlhetne a kérdés, viszont azzal, hogy másnap három napos fegyverszünetet kért, majd elvonult Ausztria irányába, lemondott eredeti hadműveleti céljainak a megvalósításáról. A honvédsereg győzelme azt jelentette, hogy a kezdeményezés magyar kézbe került, a kormány több hónapnyi időt nyert az újabb nagyszabású császári támadásig.

Aki személyesen szeretné átélni a 170 évvel ezelőtti csata hangulatát, az 2018. szeptember 29-én látogasson el Pákozdra a katonai hagyományőrző rendezvényre!
 

Felhasznált irodalom:

Hermann Róbert: A Drávától a Lajtáig. Budapest, 2008.

Hermann Róbert: Az 1848-49-es szabadságharc nagy csatái. Budapest, 2004.

Urbán Aladár: Pákozd. Budapest, 1984