A karantén után – egészségügyi igazolások a kora újkorban

Az egészségügyi igazolások eredete a tengeri kereskedelemmel és közlekedéssel függ össze, a rendszer kialakítása a 14. századi nagy európai pestisjárványhoz és elsősorban Velencéhez köthető. Jól mutatja ezt az a tény, hogy az alapfogalmakat évszázadokon át olaszul használták, más nyelvek esetében is.

A tengeri kikötőbe érkező hajók legénységének és utasainak a szabad behajózás érdekében hitelt érdemlően kellett igazolniuk (faceva fede), hogy a hajó fertőzésmentes és fertőzésmentes kikötőből érkezett. Ehhez az ezt bizonyító hiteles okiratot kellett bemutatniuk, amelyet az előző berakodási helyen állítottak ki számukra. Ezt – velencei mintára – a kora újkorban olyan konzuli hivatal állította ki, amely a célállomás országának kihelyezett illetékes (kereskedelmi és közegészségügyi) hivatala volt. A helyszíni vizsgálat után kézhez kapott irat (levél, nyílt levél) tartalmazta a hajó kiindulási kikötőjének, valamint az érintett kikötőknek a közegészségügyi állapotát, azt is, ha mégsem voltak mentesek a járványtól.

A veszélyeztetettség mértéke szerint a hivatalok négyféle ilyen iratot vagy „nyílt levelet” (patente-t) állíthattak ki: szabad, tiszta, gyanús vagy érintett, végül piszkos vagy szennyezett, vagyis fertőzött állapotú helyekről (patente libera, netta, sospetta e tocca, bruta). Az irat tartalmától függött, hogy a hajó a legénységével és rakományával együtt vesztegzár alá kerül-e, egy héttől 40 napig terjedő időtartamra. A letöltött karantén-időszakról újabb igazolás készült, amelynek birtokában lehetséges volt a szabad mozgás a zárlatok és az utazási korlátozások ellenére is.

A szárazföldön a határvidéken felállított vesztegzárállomásokon készültek hasonló egészségügyi igazolások (fede di sanità, Sanitätsfede), és még az elnevezését is átvették az olasz tengerészeti nyelvből. Akkor is szükség volt ilyenre, ha valaki az ország belsejében akart útra kelni – és akkor különösen, ha járvány ütött ki az ország belsejében.

Az 1738 és 1743 közötti pestisjárvány során az uralkodói parancslevél részletesen előírta, mely területek számítottak gyanúsnak a Magyar Királyságban, és azt is megszabta, milyen igazoló levél volt szükséges az utazóknak. Aki a járvány sújtotta országban útnak indult, annak passust (úti levelet) kellett bemutatnia. III. Károly király 1740. április 16-án kiadott rendelete értelmében mindazokat vissza kellett fordítani a kijelölt járványvonaltól, aki ilyennel nem rendelkezett. Ha Pozsonyba vagy az osztrák örökösös tartományokba akart bárki belépni, akkor nekik is bizonyságlevelet, egészségügyi igazolást kellett bemutatniuk. Ez esetben is különbséget tettek a „tiszta” (járványmentes) és a fertőzött területekről érkezők között, és éppen ennek ellenőrzésére szolgált az igazolás. Azoknak, akik a Dunáninneni kerület hét vármegyéjéből vagy a Csallóközből, illetőleg Nyitra és Pozsony vármegyéből (vagyis a nem fertőzött területekről) érkeztek, az alispán vagy a szolgabíró igazolta, hogy a megelőző négy hétben nem léptek ki vármegyéjük határain túlra – tehát nem volt alkalmuk arra, hogy megfertőződjenek, és így a járványt továbbhurcolják. Az igazolás birtokában ugyanis mentesültek a kötelezően letöltendő karantén alól – csakúgy, mint napjainkban. Az igazolás tartalmát a rendelet külön is előírta: a név és jogállás mellett a kiindulási települést és vármegyét is meg kellett adni, majd részletes személyleírás következett.

Ha az utazó azonban a fertőzött dunántúli kerületből vagy a pestiskordonon túlról érkezett, akkor csak egy külön bizonyságlevél birtokában mozoghatott. Ezzel tudta igazolnia, hogy az előírt négy hét kontumáciát (veszteglőidőt) letöltötte és árujukat megtisztították.

A 18. század közepén pusztító pestisjárvány idején kiadott rendelkezések esetinek számítottak, bár kétségkívül már megfigyelhető a törekvés, hogy kialakítsanak egy egységes szabályzatot és egyforma eljárásmódot. A járványok idején szükséges elővigyázatosságról, szabályozásokról és így a karanténidő lejártával kiállítandó igazolásokról a Mária Terézia által 1770-ben kiadott egészségügyi szabályrendelet rendelkezett. Ez túlnyomó részben azonban nem az időlegesen felállított veszteglőházak működését taglalta, hanem azokét a vesztegzárállomásokét, amelyek a monarchia teljes déli és keleti, majd az 1770-es évektől az északi határvidékét is védték.

A rendelet a vesztegzár igazgatójának a feladatául szabta, hogy térítésmentes igazolást, bizonyságlevelet állítson ki a letöltött veszteglőidőről. Az igazolásnak tartalmaznia kellett a személyek nevét, életkorát, külsejének leírását, a vesztegzárba hozott állatokat és árukat. Az okirat hitelességét és azt, hogy az irat felmutatója „tökéletes egészségi állapotban” hagyta el a veszteglőházat, az igazgató és a vesztegzárállomás borbélymestere vagy orvosa az aláírásával igazolta, és ellátta a vesztegzárállomás saját pecsétjével.

A 18. századi pestisjárvány idején ezeket az igazolásokat még kézzel töltötték ki, de az 1760-as évek végén erre a célra már kiadott formanyomtatványok készültek, külön az utazó személyek (Sanitäts-Fede für Personen), külön a portékájuk számára. A későbbiekben az azonos formulák miatt nyomtatványokat küldtek szét, és a változó adatokat kézzel vezették rá.

 Grigor Thonosin oszmán alattvaló számára kiállított egészségügyi igazolás, Tömösi-szorosnál levő vesztegzárállomás, 1817. május 20.

Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Departamentum commerciale (C 64), 1825. F. 56. p. 4.

Marko Georg oszmán alattvaló számára kiállított egészségügyi igazolás, Zsupaneki vesztegzárállomás,
1807. január 6.

Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Departamentum commerciale (C 64), 1825. F. 56. p. 4.

Az igazolásokból látható, hogy az utazóknak járványmentes időszakban eltérő számú napot kellett karanténben tölteniük, a két oszmán alattvaló esetében ez 5 és 7 nap volt, de ez járványgyanús vagy fertőzött időszakban három héttől több hétig terjedhetett.

Az igazoláson feltüntették az utazó úti célját is, és azt a hatóságot, ahova utalták a következő útlevél kiállításához. Az iratokon található számozás az adott évben kiállított igazolások sorszáma. A vesztegzárállomásba belépett személyekről ugyanis jegyzőkönyvet kellett vezetni. A 18. század végére ezek a jegyzőkönyvek is rendelkezésre álltak előre nyomtatott formában, és bennük a részletes személyes adatokon túl a kiállított igazolás számát is feltüntették – így az visszakereshető volt.

Az ürögi vesztegzárállomáson vezetett jegyzőkönyv az 1796. június 29-én belépettekről

Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Acta contumaciae Ireghiensis (C 139), 3. Protocolla Contumacistarum Ireghiensium, Tabellarischer Personal Protocoll deren den 29. Juny 1796 in die Iregher Contumaz eingetrettenen Contumacisten, 2. oldal

Az illetékes törvényhatóságok (vármegyék, városok) voltak jogosultak arra, hogy úti levelet állítsanak ki az útra kelő lakosaik számára, amely egyben azt is igazolta, hogy az irat birtokosa járványmentes területről érkezett.

Debrecen város tanácsának „passzusa” a Szegedre tartó Méhész Lukács polgár számára,
Debrecen, 1740. június 7.

Jelzet: MNL OL, Károlyi család nemzetségi levéltára, Károlyi család, Acta publica (P 396), 6. Acta sanitatis, 4. No. 2.

A szabályszegőkkel szemben erélyes fellépés volt szükséges. Az őrt álló katonáknak vagy civileknek parancsba adták az úti levelek alapos megvizsgálását, és azon személyek visszafordítását vagy karanténba utalását, akik fertőzött területről érkeztek. A határátlépőkre tüzet nyithattak, és akit elfogtak, azt 5, 10, akár 20 év börtönbüntetésre is ítélhették.

Büntetés várt azokra, akik nem töltötték le az előírt „tisztuló időt”, vagyis kiszöktek a vesztegzárállomásról, azokra, akik olyanokkal (és portékájukkal) kerültek fizikai kapcsolatba, akik nem rendelkeztek egészségügyi igazolással, valamint azokra is, akik ilyen személyeket és árukat befogadtak magukhoz. A meghamisított útlevéllel utazókat (és azok kiállítóit szintén) szigorúan megbüntették. A járvány megfékezése érdekében az utasítások akár még az azonnali halálos büntetést is engedélyezték.

Iratfotók: Lukács-Berkesi Anikó, Varga Máté (MNL)

Felhasznált irodalom:

Balázs Péter: Mária Terézia 1770-es egészségügyi alaprendelete (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 57). 1–2. kötet. Piliscsaba–Budapest, 2007.

Balázs Péter: Egészségügyi szabályozás a XVIII. század végén. Magyar Királyság és Erdély. Rendeletek és tervezetek, 1770–1793 (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 112). 1–2. kötet. Piliscsaba, 2016.

Balázs Péter: A tengerészeti egészségügy kezdetei a Magyar Királyságban. Szabályzatok a XVIII. században (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 131). Budapest, 2019.

Kulcsár Krisztina: Vesztegzárállomások a Habsburg Birodalom határvidékén