Jelenlegi hely
A besenyő család(ok) kiváltságlevele
A besenyők azon jövevény népek közé tartoztak, amelyek igen korán telepedtek be keletről a Kárpát-medencébe. 895 táján a szintén török nyelvet beszélő oguzok támadásának hatására a besenyők egyre nyugatabbra húzódtak, és a Volgán átkelve kiszorították a magyar törzsszövetséget a Fekete-tengertől északra eső szállásterületeikről. A magyarok így előlük menekülve kénytelenek voltak a Kárpát-medencébe költözni. A krónikákban „kunoknak” nevezett besenyők őket követve több hullámban – későbbi betöréseik után, esetleg közben – települtek be a Kárpát-medencébe a 10. század közepétől, mintegy két évszázadon át.
Emléküket mintegy 100 helynév (toponíma) őrzi a középkori Magyar Királyság egykori területén. A besenyő népnév fedezhető fel például a Pest megyei Máriabesnyő (ma Gödöllő városrésze) nevében, de ugyanígy az elsődleges Besenyő névváltozatból jött létre az ausztriai Pecsenyéd (Pöttsching), vagy a szlovákiai Bánpecsenyéd (Pečeňany) településneve.
A besenyők a középkori elbeszélő forrásokban is szerepelnek, a krónikákban például az országba történő különböző besenyő betörések kapcsán, vagy, már letelepítésük után a székelyekkel együtt említve mint könnyűlovas harcosok, akik a csaták első sorában harcoltak. Érdekes esetet mesél el Szent István kislegendája, amely 1095 után íródhatott és valószínűleg Szent László szigorú ítélkezése láttán fogalmazhatta meg az esetet. Erre az is utal, hogy István törvényeiben a büntetésmódok között akasztás nem fordul elő, míg I. László gyakorta élt vele.
Miután nevének híre eljutott az egész világ fülébe, és a szájából szóló ítéletek általános elismeréssel mindenütt híressé váltak, hatvan férfi a besenyők közül, akiket fentebb említettem, minden felszerelésével, nevezetesen rengeteg arannyal, ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken elhagyva a bolgárok vidékét, Pannónia határai felé közeledett. De sokan a szolgák közül, kiknek lelke hajlik a bűnre, akár a viasz, a fenekedés fáklyájától fellobbantva elébük mentek, karddal levágtak egyeseket, a többieknek elrabolták mindenüket, és kifosztva, félholtan otthagyták őket. Ezek a király ítéletére tartogatva, ami történt és amit elszenvedtek, folytatták a megkezdett utat, egyenesen hozzá siettek, és lába elé borultak. Láttukra így szólt: „Mi az oka bajotoknak?” „Uram – felelték –, mi, a te szolgáid semmi rosszat sem forralva, ítéleted tudományát jöttünk meghallgatni, és egyesek – bár okot nem adtunk rá – elragadták mindannyiunktól a magunkkal hozott vagyont. Ezenkívül akit elkaptak, lemészárolták, és mi épp hogy életben maradva eljöttünk, hogy ezt hírül adjuk.” A király, amilyen okos lelkű volt, sem tekintetével, sem szavával nem fenyegetőzött, hanem tartóztatva magát – ahogy írva van: „mérgét a bölcs végül is lecsillapítja” –, tüstént elküldött azért a hadnagyért, aki alatt a vendégpusztítók katonáskodtak, s elrendelte, hogy meghatározott napon állítsák színe elé valamennyiüket. Úgy lett, ahogy parancsolta, és vallatni elébe vitték őket. így szólt hozzájuk: „Miért hágtátok által az Istentől rendelt törvényt? Miért nem ismertetek irgalmat, és ártatlan embereket miért büntettetek? Mert nem azokat kell sújtani, akik a törvényt hallgatják, hanem akik áthágják. Ahogy ti cselekedtetek, úgy cselekszik ma az Úr is színem előtt veletek.” Miután ítéletüket elnyerték, valamennyit elvezették, és az ország minden táján az utak mentén kettesével felakasztva elvesztették. Ezzel akarta hát megértetni, hogy aki nem nyugszik meg az Úr által meghirdetett igazságos törvényében, így jár. Hallották a Föld lakói az ítéletet, mellyel a király intézkedett, és megrettentek.
A besenyők kifosztásának története Szent István király kis legendájából (Kurcz Ágnes fordítása)
Az I. Géza király (1074–1077) és unokatestvére, Salamon közötti fegyveres összecsapásokról írva Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei című, 1497-ben elkészült történeti művében a következőképpen jellemezte az uralkodót támogató besenyőket: …amikor [az osztrák herceg] harcra kész lovassága szembekerült a besenyőkkel, akiket régen bessusoknak mondtak, ádáz ábrázatuk láttán nyomban inába szállt a bátorság. Ezek ugyanis könnyűlovas-zászlóaljakat alkalmaznak, hosszú szakállt, felső ajkukon bajuszt viselnek, bojtos vagy bokrétássüveget és perzsa módi szerint hosszú selyemlebernyeget hordanak, és nagyon kedvelik a gyors paripákat. (Kulcsár Péter fordítása)
A besenyők eleinte határvédő feladatot láttak el a nyugati és a délkeleti határszélen, a háborúk során a székelyekhez hasonlóan a sereg elő- és utóvédjét alkották. A besenyők mosoni szállásai a 13. század elejére kiürültek, a Fertő-tó vidékéről ugyanis az ország belső részeibe telepítették át őket, főleg Tolna és Fejér megyébe, ahol összefüggő falvakban éltek a Sárvíz mentén. Besenyők lakták Abát, Sárszentágotát, Igart és Cecét (Fejér megye), ahogy a Tolna megyei Kajdacsot is.
A besenyők mint a királyi birtokon katonáskodó szabad harcosok ekkor is megbecsülést élveztek. Egy részük hamar beolvadt a magyarságba, más közösségeik önálló, etnikai alapú besenyő ispánságokba szervezve a 14. század közepéig megőrizték különállásukat a nádor fennhatósága alatt. A bemutatott oklevél jelentőségét az adja, hogy egy besenyő csoport döntését láthatjuk benne, amivel ez a jelentős közösség feladta az identitását, és kész volt beolvadni a magyarságba.
Jelzet: MNL OL, Mohács előtti gyűjtemény, Diplomatikai Levéltár, DL 108574 (Batthyány család körmendi levéltára, Memorabilia-sorozat, No. 1.)
Az eredeti, függőpecsétjével együtt fennmaradt oklevél a királyi nemesítés különleges példája. 1352-ben a Fejér megyei besenyők vezetői, alapi Tombó fia Tamás és rekesztői Kancs János I. Lajos királynál (1342–1382) kérvényezték felvételüket a magyar (országos) nemességbe (nobilium regni nostri). Az uralkodó ezt meg is engedte nekik a most bemutatott kiváltságlevéllel, és őket Fejér megye joghatósága alá helyezte. A királyi hatalom tehát elismerte országos nemességüket, így ők betagozódtak a nemesi megye szervezetébe. Később nincs nyoma Fejér megyében etnikai különállásuknak, bár egyes más vidéken élő csoportjaik még a 15. század végén is megőrizték néhány etnikai jellegzetességüket. A Csanád megye déli részén élő besenyők 1495-ben is besenyőként éltek Árpád-korból megörökölt régebbi, közelebbről nem ismert „szabadságaik” szerint. Személyneveikből (Aba, Bodon, Kajdan, Teber, Urkund) ítélve keresztény hitre térésük betelepedésükhöz képest későn, a 13. századtól kezdődően következett be.
A Fejér megyei besenyők döntését minden bizonnyal befolyásolta, hogy I. Lajos király egy évvel korábban, 1351-ben írta át és erősítette meg II. András (1205–1235) nevezetes, 1222-ben kibocsátott Aranybulláját, és egészítette ki többek között azzal, hogy a szlavóniai nemeseknek is megadta az országos nemesség jogállását, és mintegy elvi igénnyel is kimondta, hogy az ország „határai között élő valódi nemesek valamennyien … egy és ugyanazon szabadságot élvezzék”.
A 13–14. században az ország területén többféle, magát nemesnek (nobilis) tekintő társadalmi csoport élt, falvaikat azonban a királyi hatalom nem ismerte el nemesi jogon birtokoltnak. Az országos nemesség fogalmából kirekesztett helyi, ún. partikuláris nemesek jogai nem voltak azonosak az országos nemesekéivel. Ők csak korlátozott szabadságokkal (kiváltságokkal) rendelkeztek, és ezekért cserébe meghatározott szolgálatokkal tartoztak. Számukra a járható út az egyéni kiváltságolásokon keresztül vezetett az országos nemességbe. Velük ellentétben a Fejér megyei besenyők egyéni kiváltságolás helyett kollektív nemesi privilégiumot kaptak a királytól 1352-ben.
I. Lajos király függőpecsétjének elő- és hátlapja
Jelzet: MNL OL, Mohács előtti gyűjtemény, Diplomatikai Levéltár, DL 108574 (Batthyány család körmendi levéltára, Memorabilia-sorozat, No. 1.)
Az oklevelet 1399-ben hét Fejér megyei besenyő személy Zsigmond királynak (1387–1437) bemutatta, aki azt átírta és megerősítette. Zsigmond ugyanebben az oklevelében további „tizenegy személyt az igazi besenyők közül”, akik Tolna megyében, Tökösszeg, Végfalu, Középfalu, Bélcs, Kaptáros, Kajdacs és Pártásdorog falvakban laktak, az országos nemesek közé emelt.
Mindkét eredeti oklevél a Batthyány család levéltárába került, vélhetően még a 15. században. A Batthyány család eredete éppen ehhez a tájhoz kötődik. A legkorábbi ismert Batthyány-ős, bizonyos Szőke Miklós deák Polgárdin lakott, és az 1360-as években Lackfi-familiáris volt a környéken, Fejér és Tolna megyékben. Nem zárható ki az sem, hogy házassági kapcsolat révén jutott az oklevél a Batthyányakhoz. A 18. századi levéltárrendezés során – mivel a családot érintő birtokjogi vonatkozása nem volt – az országos jelentőségű iratok közé sorolták mindkettőt, és a politikatörténeti „Memorabilia” sorozat nyitó darabjaként (No. 1.) vették számba az 1352. évit, míg Zsigmond király átírása a 7. számot kapta.
A Memorabilia első hét oklevelének „csomagolópapírja”
Az oklevelek szövege már a 19. század végétől ismert, mivel I. Lajos és Zsigmond királyok besenyő-kiváltságleveleinek szövegét Károly János már 1896-ban kiadta Fejér vármegye története címmel írt monográfiájának első kötetében. Fél évszázaddal később, 1942-ben Iványi Béla, a Batthyány család körmendi levéltárosa mindkét oklevélről tartalmi összefoglalót (regesztát) közölt A körmendi levéltár Memorabiliái című munkájában. Zsigmond oklevelét Körmenden Fejérpataky László is kézbe vette, az ő regesztáját közölte a kiváltságlevélről Mályusz Elemér 1951-ben a Zsigmondkori Oklevéltárban (I. kötet 691. o. [6208. sz.]) Ennek függőpecsétje már ekkor hiányzott. Ezt követően mindkét oklevelet elveszettnek hitte a kutatás. 2021-ben az 1352. évi I. Lajos-féle oklevél bekerült az Országos Levéltár gyűjteményébe, Zsigmond oklevele azonban sajnos továbbra is lappang – vagy elpusztult 1945-ben.
Irodalom:
Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Fordította Kulcsár Péter. Budapest 2019.
Árpád-kori legendák és intelmek. Szentek a magyar középkorból I. Budapest 2001.
Györffy György: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990. 94–191.
Kovács Szilvia–Zimonyi István: Besenyők, úzok és kunok a Kárpát medencében. In: Kovács Szilvia–Zimonyi István (szerk.): Török nyelvű népek a középkori Magyar Királyságban. SZTE BTK Altajisztikai Tanszék. 2016. 7–34.
Kristó Gyula: Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, 2003.
Pálóczi Horváth András: Keleti népek a középkori Magyarországon. Besenyők, úzok, kunok és jászok művelődéstörténeti emlékei. Budapest–Piliscsaba, 2014. (Studia ad Archaeologiam Pazmaniensiae 2.)
Új hozzászólás
A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges