Keresztes Csaba

Különösen kirívó volt a közgyűjteményi ágazatban dolgozók alacsony bérszínvonala.

A három közgyűjteményi terület, a múzeumok, a könyvtárak és a levéltárak 1987. évi bérezési viszonyai ismerjük. Míg ebben az évben az országos átlagbér már nettó havi hatezer forint körül alakult, a közművelődési könyvtárakban dolgozók átlagos bérszínvonala 4347 forint volt. A múzeumi dolgozók átlagosan 4162 forintot vihettek haza. A levéltárosok – érdekes – valamivel jobban álltak: 5398 forintot kerestek havonta.

(Ezek az adatok hangsúlyozottan átlagot jelentenek, ugyanis nagy különbségek voltak a különböző megyei, illetve az országos levéltári intézmények fizetései között.)

A gazdasági-társadalmi gondokat, és a bérfeszültséget észlelve a közgyűjteményi területet felügyelő minisztérium 1987 elején megállapodást kötött a közalkalmazottakat tömörítő szakszervezettel.

Jelzet: MNL OL XXXIV–1–f Levéltári sajtófigyelő–1987 (22. doboz)

A sematikusan megfogalmazott, és csak az általánosságokat közlő cikk mellett rendelkezésünkre áll az egyezmény szövege is (MNL OL  XIX–I–9–b–587–1987.)

A megállapodás szövegéből egyértelműen kiderül, hogy azt „a szakmai feladatok jobb megvalósítása és a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítása céljából” kötötték. A dokumentum tartalmazta azt is,  hogy a közgyűjteményekben és a közművelődésben dolgozó közel 30 000 ember munkája „jelentős értékeket közvetít a társadalom számára, és fontos társadalompolitikai hatást gyakorol a lakosság tudatára, magatartására.” A romló gazdasági körülmények miatt volt szükség az új szervezeti és együttműködési formák kialakítására, szögezték le a preambulumban.

A terjedelmes, minden lényeges szempontot érintő dokumentum három fő részből, és alájuk sorolt pontokból állott.

Az első fejezetben a társadalmi-politikai és a szakmai szempontokkal kapcsolatos feladatokat foglalták össze, a tartalmi munka megújításának szükségességétől kezdve a továbbképzések biztosításán át az új (számítógépes) technikák bevezetéséig.

A második rész tartalmazta az életszínvonal emelésére vonatozó célkitűzéseket. A felek kijelentették, hogy – idézve szó szerint – „első helyen tartják napirenden a központi bérintézkedésre vonatkozó javaslatokat”. A kormányzati döntés után gondoskodnak annak „demokratikus” felosztásáról. Ezen túlmenően kezdeményezik a tanácsok alá tartozó intézmények dolgozóinak bérfejlesztését. Az egyéb szociális jellegű juttatások megadásának lehetőségét is felvetették, ezen belül a területi pótlékét, a pályakezdők személyi kölcsönét, a továbbképzési célú utazási kedvezmény megadásáét, a letelepedési segélyét, vagy éppen a lakásépítési munkáltatói kölcsönét. A helyettesítési díjak egységesítése mellett még szerepelt a „soron kívüli” gépkocsi-beszerzés elősegítése is.

A harmadik fejezet az együttműködés szervezeti és tartalmi módszereit foglalta magában. Ennek első pontja alapján javaslattevő, véleményező, ellenőrző szervként megalakították a Közművelődési Dolgozók Munkabizottságát. „A megállapodásban meghatározott feladatok megvalósításában a szakszervezet támaszkodik a bizottság munkájára” – nyilvánították ki egyértelműen. Ezen túlmenően az aláíró felek vállalták, hogy egymást mindenben kölcsönösen tájékoztatják, munkaterveiket egyeztetik, a napirendi téma alapján a testületi üléseikre a másik fél képviselőit meghívják. A legvégén kijelentették, hogy „e megállapodás alapján az időszerű feladatok a Művelődési Minisztérium és a Közalkalmazottak Szakszervezete éves munkaterveiben kerülnek meghatározásra, amelyek végrehajtását a Felek rendszeresen értékelik. Az öt évre szóló együttműködési megállapodás végrehajtását a szakszervezet kongresszusát megelőző évben együttesen tekintik át.”

A megállapodás tehát nem garantálta a bérek rendezését: azt a vonatkozó kormánydöntéstől tették függővé.

Ráadásul az egyezményben foglaltak sem váltak valóra: a következő években a helyzet tovább romlott a területen dolgozók helyzete. 1988 végére az országos nettó átlagbér ugyan 6900 forintra emelkedett, azonban az inflációs hatás miatt a társadalom az életszínvonal csökkenését volt kénytelen elviselni. Ezt az átlagos bérszintet a közgyűjteményi dolgozók bérezése továbbra sem érte el. A teljes költségvetési szféra bérszínvonala 1988-ban átlagosan 14%-al maradt el az ún. „anyagi ágakéhoz” képest. Ez a különbség a közoktatásban és közművelődésben dolgozók esetében még nagyobb volt: kb. 15-20%-os.

1989-ben  végrehajtottak ugyan egy „automatikusnak” nevezett 4%-os bérfejlesztést, azonban az éves infláció ennél magasabb lett, ezért hatása nem érvényesült. (Egyedül a műszaki és természettudományi végzettségű diplomások bérét emelték központilag jelentős mértékben, mely lépés erős ellenérzést váltott ki az egyéb végzettségűek között.)

A rendszerváltozás időszakában, a felgyorsuló politikai és gazdasági átalakulások között, a közgyűjteményi terület tovább veszített társadalmi súlyából és az anyagi jellegű színvonalból.

A könyvtárak, múzeumok, levéltárak – szakmai tevékenységük feltételeit tekintve – megközelítették a működés kritikus alsó határát. Csak igen komoly intézményi és helyi erőfeszítésekkel tudták elérni, hogy tevékenységüket a stagnálás és ne a visszaesés jellemezze. 1990 tavaszára intézmények a pénzügyi elvonások miatt tartalékaikat felélték, külső támogatásaikat kimerítették, sőt több helyen „drámai helyzetről“ tettek említést. Néhány intézményben a működésképtelenség veszélye miatt felmerült időleges bezárásnak vagy a részleges működtetés gondolata is. Több helyen csak létszámleépítéssel tudták a beígért további bérfejlesztést biztosítani.

E gazdálkodási nehézségek ellenére is figyelemre méltó szakmai célok valósultak meg, s ez elsősorban a közgyűjteményekben dolgozó szakemberek felkészültségét, hivatástudatát, a nemzeti értékeink megőrzésében és bemutatásában vállalt kötelezettségük teljesítését dicséri.

Következtetésként elmondható, hogy az 1987 elején aláírt megállapodás nem érte el a kívánt hatást. A kormányzat és a felelős minisztérium érzékelhető és értékelhető jó szándéka ellenére, az ország teljesítőképességének romlása miatt, a közgyűjteményi területet a megfogalmazottakkal ellentétes hatások érték.