45 éve adták ki az 1969/27. törvényerejű rendeletet

Keresztes Csaba

Az állami irányítású levéltárak (tehát a Magyar Országos Levéltár mellett a volt megyei törvényhatósági levéltárak) iratállománya az 1950. évi állapothoz képest közel a kétszeresére emelkedett (nagy részben a korábban magántulajdonban lévő iratok begyűjtésével), és ezzel párhuzamosan megtörtént az iratanyag nyilvántartásba vétele, illetve a dokumentumok könnyebb megismeréséhez új kutatási segédleteket publikáltak. Mindezek mellett a korábbinál jelentősebb „irattermelést" mutató intézmények és üzemek történeti értékű irattári anyagának átvétele is megkezdődött. Ez utóbbi feladatok hatalmas és bonyolult munkát adtak a korabeli levéltáraknak. Közel húsz éven keresztül a levéltárak egy 1950-ben hozott törvényerejű rendeletben megfogalmazott előírások szerint dolgoztak, mely jogszabály öt éves időhatárt írt elő a történeti értékű iratanyag létrehozóktól történő átvételére.

Az ötvenes évek végétől - főleg a raktári férőhelyek elégtelensége miatt - az iratátvételek egyre rendszertelenebbé váltak, sőt néhány levéltár esetében szüneteltek is, pedig a gazdasági és államigazgatási szerveknél egyre növekvő iratanyag várt levéltári átvételére. A szervek iratanyagának kezelését nehezítette, hogy a szervek nagy részénél az iratkezelési fegyelem súlyos kívánnivalókat hagyott maga után, és az iratkezelés rendje a korábbi szabályozás alapján sem felelt meg az elvárható igényeknek. A szocialista korszak iratanyagának kezelése is egyfajta módszertani kihívást jelentett, és új tapasztalatokkal rendelkező személyek alkalmazását és különálló szervezeti egységek létrehozását tették sürgetővé. Ezért jött létre például 1961-ben Népi Demokratikus Osztály az Országos Levéltáron belül. amely az 1945 után keletkezett iratok felügyeletét és átvételének feladatait látta el az országos hatáskörű szervek esetében.

A levéltárügyre közvetlen hatást gyakorló környezet gyors ütemű átalakulása egyre sürgetőbbé tette egy pontosabb és határozottabb megfogalmazású új levéltári jogszabály megalkotását. Gyorsította a folyamatot, hogy ebben az időszakban a kormányzat is erősíteni kívánta a helyi közigazgatás, vagyis a tanácsok szerepét, és a levéltárügy esetében ez azt jelentette, hogy az addig területi államinak nevezett megyei levéltárak 1968-ban az államtól teljesen a megyei tanács irányítása alá kerültek.

A problémák növekvő száma, és az eltelt időszakban lezajlott változások után a régóta kívánt, modern levéltári jogszabály is megszületett.

Az új szabályozást törvényerejű rendeletként hirdették ki, és az 1950-es szabályozás alapkoncepcióját fejlesztette tovább. Az 1969. évi 29. tvr. a továbbra is történeti értékűnek nevezett, mind a magán, mind pedig a közületi szervek tulajdonában lévő iratanyag védelmét volt hivatott szolgálni. Meghatározta a levéltárak jogállását (az immáron tanácsok kezelésében lévő megyei levéltárak mellett általános levéltárként a Magyar Országos Levéltárat, és az újonnan létrehozott Új Magyar Központi Levéltárat, míg az egyházi levéltárak és a Hadtörténelmi Levéltár szaklevéltári státuszt nyertek). A tvr. rögzítette, hogy a levéltárak igazgatási feladatokat is ellátó tudományos intézmények, és megfogalmazta számukra az egységes szakmai követelményrendszerüket.

Kinyilvánította az állami szervek, szövetkezetek, társadalmi szervezetek és a jogi személyek működése során keletkezett iratanyag kezelésének és megőrzésének fő kötelezettségeit. Az iratátvételi időhatár 5 évtől 15 évre emelkedett fel. Az iratkezeléssel kapcsolatos legfőbb államigazgatási felügyeletet a művelődésügyi miniszter hatáskörébe utalta (ez addig „gazdátlan" terület volt).

Kimondta a jogszabály azt is, hogy az országos és megyei jellegű, illetve a felügyeletük alá tartozó szerveknél megfelelő szakképesítéssel rendelkező irattárost kell alkalmazni (ez a rendelkezés jobbára sokáig holt betű maradt).

A jogszabályhoz végrehajtási utasítást is készítettek, a 30/1969. (IX. 9.) rendeletet, amelyben részletesen, kifejtő leírással fogalmazták meg a szakmai alapelveket és követelményeket.

(A két jogszabály, megalkotóinak szándékai szerint, a levéltárak személyi és tárgyi fejlesztésének igényét is magában foglalta. Erre lett volna a leginkább szükség, és nem a jogszabályokon múlt, hogy sem a helyhiányt, sem pedig az egyéb jellegű fejlesztések döntő többségét nem sikerült biztosítani, az egyébként elért eredmények ellenére sem, a levéltárak számára. A levéltárak többsége sokáig nem tudott megfelelni az előírt állományvédelmi és iratbegyűjtési követelményeknek. Az iratképző szervek többsége nem tudta biztosítani a megfelelő selejtezés végrehajtását.)

A levéltári anyag védelméről és a levéltárakról szóló törvényerejű rendelet kibocsátásának alkalmából a korabeli Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának vezetője, Molnár József sajtótájékoztatón informálta az újságírókat a törvény megszületésének körülményeiről, és a megkívánt hatásokról.

A sajtótájékoztató beváltotta a hozzá fűzött reményeket, szélesebb nagyközönség értesült első kézből a kiemelkedő jelentőségű eseményről. Több korabeli újság is beszámolt a sajtótájékoztatóról, bár egy részük az MTI rövid jelentését vette át. A Vas Népe című napilap most közölt cikkében az elhangzott legfontosabb adatokat összegzi (150 kilométernyi  iratanyagot őriznek a levéltárak, nagy a helyhiány, az iratok 10%-a pusztulóban van, az új jogszabály védelmet biztosít az iratoknak, valamint, hogy új levéltár jön létre).

Az újságok alapvetően igazat írtak. Az új jogszabály célja valóban „a történettudomány legfontosabb forrásainak védelme, az államigazgatási, népgazdasági szervek munkájának segítése" volt és maradt több mint húsz éven keresztül.