Bűnök és büntetések

Jelenlegi hely

1 / 2

A hazai büntetőjogi gyakorlat történetének rövid áttekintése

A feudalizmus büntetőjogában nem beszélhetünk kialakult, általánosan követett elméletről, legfeljebb csak az egyes esetek büntetéséről szóló fejtegetésekről.

Első királyaink fennmaradt törvényeinek célja a királyi hatalom megszilárdítása és a tulajdonviszonyok, a keresztény vallás és az egyház tanainak, intézményeinek védelme, az élet és a testi épség elleni cselekmények büntetése, emellett pedig a vérbosszú korlátozása volt.

A legsúlyosabban a király és ország elleni cselekmények büntették. Ide tartozott a király életére törés, a pártütés, az országárulás és az idegen országba szökés. Büntetésük fej- és jószágvesztés volt, ahol az elítélt javai a királyra szállnak, „de ártatlan fiainak ne essen bántódása” (Szent István). Ezeket a cselekményeket az egyházból való kiközösítéssel is büntették.

I. (Szent) István alakja a koronázási paláston

A vagyon elleni bűncselekményeket különösen Szent László törvényei büntették szigorúan. Ha a lopás vagy rablás során az okozott kár meghaladta egy tyúk vagy lúd árának az értékét a tett büntetése akasztás, testcsonkítás vagy rabszolgának való eladás volt. „Ha szabad embert vagy szolgálót lopáson kapnak, akasszák fel.” „Ha valamely szabad ember tíz dénár árat lop, akasszák fel. Ha tíz dénárnál kevesebb érő leszen, adja meg a lopást tizenkétszer és egy ökörrel váltsa meg magát.” „Ha valamely férjes asszony lopásra vetemedik, veszítse orrát, őt pedig adják el és minden vagyona, mellyel férje halála után máshoz mehetett volna feleségül, vesszen utána.”

I. (Szent) László ábrázolása a Képes Krónikában

A vallás ellen elkövetett bűncselekmények közül a pogány módra történő áldozás egy ökör értékének megfelelő vagyoni büntetés, az egyházi parancsok semmibe vételéért ostorozás, vesszőzés, hajlenyírás, kaloda, állatok és munkaeszközök elkobzása, míg a hitszegésért és a hamis esküért kézlevágás járt.

A boszorkányság, az ördöngősség, a rontás, valamint a magzatölés, a nőrablás, a paráznaság és a házasságtörés megtorlását László és Kálmán törvényei egyházi hatáskörbe utalták.

A feudális joggyakorlat szomorú jellegzetessége volt a boszorkányperek csoportja.

A boszorkányok létezésében való hit alapja a varázslás által okozható bajoktól, betegségektől, károktól való félelem volt, amely nem csupán a tanulatlan nép körében terjedt el. A hatóságok tisztviselői, a bíróságok tagjai is meg voltak győződve annak igaz voltáról, s ebben a szellemben jártak el.

A magyar állam megalapítását követő évszázadokban a boszorkányság körébe tartozó bűncselekmények az egyház hatáskörébe tartoztak. A büntetési gyakorlat kezdetben nem minősült kegyetlennek.

Szent István király törvényei így rendelkeztek: „Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa hitben.” Visszaeső esetében az volt a szabály, hogy ,,alázza meg magát ismét böjtöléssel, annak utána a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és a válla közé.” Ismételt visszaeső esetében az volt az előírás, hogy „adják a bírák kezébe.”

Általánosan ismert Kálmán király rendelkezése, amely szerint „A strigákról pedig, mivelhogy nincsenek, emlékezet ne legyen.” A közhiedelemmel ellentétben ő nem a boszorkányok létezését tagadta, hanem egyik változatukat, a strigákat. A bűvölök, igézők, rontók, méregkeverők, jósok felelősségre vonása tekintetében Kálmán király is szigorú rendelkezéseket hozott.

Könyves Kálmán a Képes Krónikában

Az élet és a testi épség elleni bűncselekmények közül a szándékos emberölésnek 110 „pénz”, míg a gondatlan emberölésnek 12 „pénz” azaz egy tinó ára volt a büntetése.

Megjelent az ún. talió elv („szemet szemért, fogat fogért”), így ha szándékos emberölés esetén „valaki emberi ölt karddal, azon kard által vesszen el.” Viszont László idejében „csak” tömlöccel és vagyona elvesztésével bűnhődött az ilyen módon vétkező

Testi sértés esetén kártérítés járt a sértettnek, de a szem, a kéz vagy a láb elvesztése esetén a talio elv érvényesült, amit azonban meg lehetett pénzen váltani.

A városok a gyilkosságot halállal büntették, amit bizonyára a meggyilkolt rokonsága hajtott végre a tettesen és részesedtek annak vagyonából is. Ha a tettes elmenekült vagy meghalt, mielőtt méltó büntetését – a talio elv szerinti halálbüntetést – elnyerte volna, akkor vagyonát elkobozták és annak 2/3-át a megölt rokonai, 1/3-át a város nyerte.

A véletlen emberölés mértéke egyezkedéstől tárgya volt, mértékét nem határozták meg. A sebzésekért fizetendő összeg nagysága is a sértés mértékétől függött.

A büntetési módok közül a halálbüntetés (lefejezés és akasztás) bizonyos esetekben alternatív jellegű volt, ha az elítéltnek nem volt vagyona.

A testcsonkító büntetések közül a kézlevágás élt a legtovább.

A testfenyítő büntetések közé a megszégyenítő jellegű ostorozás és korbácsolás tartozott. Kifejezetten megszégyenítő büntetés volt a megbélyegzés, a hajlenyírás, és a kalodába zárás.

A szabadságtól való megfosztás egyik esete volt a rabszolgaként való eladás, míg a tömlöcbe zárás főleg nemesek rokoni körön belüli lopásának esetében állt fenn.

A vagyoni büntetések közé a fejvesztéssel együtt járó jószágvesztés, állatok és munkaeszközök elkobzása tartozott vasárnapi munkavégzés vagy orvvadászat esetén.

A késő középkorban és a kora újkorban (a 13. századtól a 17. század végéig) sem volt különálló és egységes büntetőjog. A gyakorlatban a rendi jelleg, a nyílt jogegyenlőség dominált, mely szinte minden területen megnyilvánult. Széles teret kapott az erőszak és önkény. Általános volt a jogi partikalizmus, tehát az ország egyes területein eltérő helyi jogszabályok érvényesültek.

Werbőczy Hármaskönyve (Tripartitum), melyet hosszú időn keresztül irányadónak tekintettek, csupán kevés, szétszórt, rendezetlen büntető rendelkezést tartalmazott. Ezen 1696-tól 1844-ig az alsó-ausztriai büntető törvénykönyv kitételei is érvényesültek, bár az nem emelkedett törvényerőre.

Werbőczy István

A Tripartitum első kiadásának címlapja

Akárcsak az Árpád-korban, a fő követelmény továbbra is a király, az ország és a szent korona iránti hűség volt.

A hűtlenséget fej- és jószágvesztéssel büntették, ezek közül a vagyonelkobzás volt a fontosabb. Werbőczynél felségsértésnek számított az idegen martalócok beengedése, a török részére végzett élelmiszer- és fegyverszállítás, a végvárak feladása, a pénz-, pecsét- és oklevél-hamisítás.

A hatalmaskodást, azaz királyi, egyházi és nemesi birtokok elfoglalását, nemesek házára való törést, a birtok jogtalan elfoglalását, nemes személy törvénytelen letartóztatását, megsebzését, megverését, megölését fej- vagy jószágvesztéssel büntették.

Az ún. „nyilvános bűncselekmények” közé a tulajdon veszélyeztetése, a gyilkolás, rablás, tolvajlás, gyújtogatás és orgazdaság tartozott.

A „boszorkányság” büntetése a 13. század végétől halálbüntetés majd máglyán való elégetés volt. A 16. század végétől a „strigákat” nyilvános tűzhalállal büntették, de ha nem történt „kártétel” akkor előbb lefejezték, majd elégették őket.

A 16–17. században volt a legmagasabb a boszorkánynak tartott, s ezzel összefüggésben a máglyahalált szenvedők száma. Mária Terézia koráig találkozunk ilyen esetekkel, s kegyetlen büntetésükkel. Az áldozatok döntő része nő volt, de előfordultak férfi „boszorkányok” is. E perek során általánosnak számított a kínvallatás.

A becstelenség, becsületvesztés (öröklésre, esküvésre, közhivatalra való képtelenség) bűnébe estek a hamisan esküvők, a hűtlen gyámok, a rokonaikat vagyonukból kiforgató vértagadók, álorcás személyek (akik másnak adják ki magukat), oklevél-hamisítók. A becstelenség mellékbüntetése a pénzbírság vagy vagyonelkobzás volt.

A jogtalan perlekedés, a perbeli ellenfél zaklatása, ugyanazon per két különböző bíróságon való megindítása azaz a „patvarkodás” büntetése a per elvesztése és vérdíj fizetése volt.

„Egyéb” cselekménynek számított a szentségtörés, a templomok kirablása, az istenkáromlás, a paráznaság, és a házasságtörés.

A büntetés lehetett főbenjáró, tehát halál, („egyszerű” vagy kínzással párosuló) vagy nem főbenjáró, azaz testcsonkítással (amit a Tripartitum tiltott!), fenyítéssel, megszégyenítéssel, szabadság vagy vagyon elvesztésével járó büntetés.

A magyarországi feudális államrend kialakítása után, a 10-13. században viszonylag szűk körben alkalmazták a halálbüntetést. A 14-15. századra a megváltozott viszonyok között kezdődött el a halálbüntetés véres diadalútja. A kivégzések legkorábbi formáinak (fővétel, akasztás) célja az emberi élet kioltása volt, tehát nem okoztak az elítéltnek rendkívüli fájdalmat, végrehajtása közben mellőzték a kínzást.

Magyarországra a 16–17. században elsősorban a német joggyakorlatból kerültek át a minősített halálbüntetési nemek, melyek végrehajtása során a fájdalomokozás már nagy hangsúlyt kapott. A kor felfogásának megfelelően ezeknél a büntetéseknél jobban érvényesült a megtorlás eszméje és az elrettentés.

A 18. századtól a ritka cselekménnyé vált a hatalmaskodás és annak fennforgáskor sem indítottak pert az elvett ingatlanok értékére vonatkozó jogszabályok elavulása miatt.

A hűtlenséget, azaz a felségsértést, az árulást az elítélt vétlen lemenőire vonatkozó jószágvesztéssel büntették.

Ekkortól növekedett meg a börtönbüntetés gyakorisága. 1773-ban Szempcen (1899-től Szencz, Pozsony vármegye, ma Senec néven város Szlovákiában, a Pozsonyi kerületben, a Szenci járás székhelye) országos börtön („javítóház”) nyílt, ami később Tallósra, majd Szegedre költözött és 1830-ig állt fenn.

A szenci „fenyítőház” maradványa

Az 1843. évi büntetőtörvénykönyv-javaslat nagy jelentőségű a magyar büntetőjog fejlődése szempontjából annak ellenére, hogy nem lett belőle törvény.

Alapvető vívmánya volt a törvény előtti egyenlőség megteremtése, valamint a differenciált, ám tettarányos büntetést lehetővé tevő büntetési rendszer, amely például száműzte a halálbüntetést vagy a testi fenyítést.

A törvényjavaslat megszövegezői az akkor legkorszerűbb büntető törvénykönyveket vették alapul, ám ezek a liberális normák nem állták volna meg a helyüket a magyarországi viszonyok között. A törvénytervezetet a diéta nem szavazta meg. A progresszív elvek ugyanakkor jótékony hatással voltak a bírói gyakorlatra, a halálbüntetés a minimumra csökkent. A javaslat szelleme az országgyűléseket első büntető törvénykönyvig kísérte.

Az 1878. évi V. törvény volt az első magyar nyelvű, átfogó büntetőjogi szabályozás Magyarország történelmében, amit alkotójáról Csemegi-kódexnek nevez a hazai jogtudomány és jogtörténet. Megalkotója Csemegi Károly (Csongrád, 1826. május 3. – Budapest, 1899. március 18.) magyar jogász, kúriai tanácselnök, a magyar büntetőjog-tudomány kiemelkedő alakja. Az 1878. évi V. törvény általános része 1951-ig, különös része pedig 1962-ig maradt hatályban.

Csemegi Károly (Erdélyi Mór fényképe)

A kódex a bűncselekményeket súlyuk szerint három részre, bűntettekre, vétségekre és kihágásokra osztotta fel. Bűntettnek számítottak a nagyobb súlyú, szándékos jogsértések, vétségnek a kisebb súlyú szándékos jogsértések, illetve a gondatlanságból elkövetett cselekmények. A kihágások (pl. a koldulás) nem voltak valódi jogsértések, csupán bizonyos cselekményekből származó jogsértések megelőzése végett alkotott törvények megszegése.

A kódex első szakasza deklarálta a nullum crimen sine lege (nincs büntetés törvény nélkül)és nullum crimen sine lege (nincs bűncselekmény törvény nélkül) alapelveket, kimondva, hogy „bűntettet és vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít. Bűntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra elkövetése előtt a törvény megállapított.”

A kódex a büntetőjogi felelősség korhatárát 12 éves korra tette, azonban a 12 és 16 év közöttiek büntetőjogi kiskorúaknak számítottak, és számukra büntetlenséget mondott ki, ha nem bírtak elég belátással bűnösségük felismerésére. Őket viszont javítóintézetben helyezhették el, a 20 éven aluliakat pedig hat hónapig terjedő magánelzárásra ítélhették megjavításuk céljából.

A 16. életév betöltésétől kezdve számított valaki büntetőjogilag nagykorúnak. A kódex különveszi a kísérletet a már befejezett cselekményektől, bűntett esetén mindig, vétség esetén csak a különös részben meghatározott esetekben rendeli büntethetőnek, és büntetése enyhébb kellett, hogy legyen, mint a véghez vitt cselekményé. Az elkövető büntetlenségét mondta ki abban az esetben, ha ő a kísérlettől önként elállt, vagy pedig annak eredményeit elhárította. Az előkészületet abban az esetben nyilvánította bűncselekménynek, ha az maga is egy önálló bűncselekményt képezett.

A kódex ismerte a bűnrészesség fogalmát, és annak két fajtáját, a felbujtást és a bűnsegélyt, ezen kívül a bűnpártolást önálló bűncselekményként határozta meg. Azonban nem került sor a szándékosság és gondatlanság, illetve a beszámítási képesség meghatározására, ennek feladatát a törvény a tudományra bízta.

A törvény meghatározta a cselekmény beszámíthatóságát (vagy mai kifejezéssel büntethetőségét) kizáró okokat, illetve az eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okokat. Ezen kívül ismerte még a halmazatot is, amikor egy elkövető egy bűncselekményt többször vagy több különböző bűncselekményt követ el egyszerre. A kódex a büntetések terén hat különfélét különböztetett meg: halálbüntetés, fegyház, államfogház, börtön, fogház, pénzbüntetés. Ezekkel együtt lehetséges volt a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának ideiglenes eltiltását is, mint mellékbüntetést kiszabni.

A kódex különös része 43 fejezetből áll, és a bűncselekmények közül a hasonlókat együtt tárgyalja. Az első 8 fejezet az uralkodó és az állam rendje elleni, a 9-13. fejezet a társadalmi rend elleni, a 14-36. fejezet a személy- és vagyon elleni, a 37-40. fejezet az állam- valamint az államigazgatás rendje elleni, a 41. és 42. fejezet a hivatali bűncselekményeket szabályozta. A kódexben a legsúlyosabb bűncselekményeknek a király elleni merénylet, illetve annak kísérlete, illetve a gyilkosság számított, ezeket halállal büntették. A kódex tartalmazott a sztrájkszervezők elleni törvényt is, akik hat hónapi elzárással voltak büntethetők. A 172. §-a büntette a nemzetiség, az osztály, a hitfelekezet, a tulajdon, a házasság elleni izgatást.

Az emberölés terén megkülönböztetést tett a szándékos és gondatlanságból elkövetett életkioltás között. Gyilkosságként az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölést nevezte, ezen kívül létezett még a megfontolt szándékból elkövetett emberölés és az erős felindulásban elkövetett emberölés, valamint itt tárgyalta az eutanáziát, az öngyilkosságban való közreműködést (amibe az amerikai párbaj is beletartozott), a gyermekölést, a magzatelhajtást és a koránál vagy állapotánál fogva ápolásra szoruló személy elhagyását vagy kitételét. A gondatlan emberölés terén a műszaki fejlettség miatt csupán egyetlen minősített esetre volt szükség, amely a szakmában való járatlanság, szabályszegés miatti halálokozást szabályozta. A kódex szabályozta a testi sértést is, amelyet három kategóriára osztott fel, amelyben a felépülési idő 8. és 20. napja volt a döntő. A 20 napon túl gyógyuló sérülések esetén súlyos testi sértésről beszélt, amelyet 3 évig terjedő börtönbüntetéssel büntetett.

A kódex védte az egyes személyek becsületét még haláluk után is védte, és teret engedett a valóság bizonyításának is. A becsület ellen két bűncselekményt, a rágalmazást és a becsületsértést határozott meg. Külön rendelkezett a sajtóorgánumokon keresztül elkövetett rágalmazásról, és kötelezően elrendelte, hogy az ügyben hozott bírói ítéletet indoklással együtt az adott nyomtatvány kihirdetés utáni első számában az első oldalon tegyék közzé.

A kódex mintegy ötven paragrafust, hat fejezetet szánt a vagyon elleni bűncselekményeknek. A következő bűncselekményeket szabályozta a törvény: lopás, rablás, zsarolás, sikkasztás, zártörés, hűtlen kezelés, jogtalan elsajátítás, orgazdaság, bűnpártolás, csalás. A lopásnak mintegy tizenkét minősített esetét határozza meg, mint például betöréses lopás, vallási szertartáshoz való tárgy ellopása, hivatali lopás, stb. A lopás csupán két forintot meg nem haladó élelmiszer esetén számított kihágásnak, amúgy minden más esetben bűntett volt, és minimum hat havi börtönnel büntették.

A Csemegi-kódexet időnként „novellákkal” frissítették. Az 1908. évi 36. törvénycikk a fiatalkor életkori határát a korábbi 12 és 16 év helyett 12 és 18 év között húzta meg, akikkel szemben új intézkedések jelennek meg, mint a bírói dorgálás, a próbára bocsátás és javító nevelés.

A kódex nem adott lehetőséget a büntetés-végrehajtás felfüggesztésére, az 1928. évi 10. tc viszont megteremtette ezt. A pénzbüntetést, és az egy hónapot meg nem haladó fogházbüntetés lehetett felfüggeszteni.

Megjelent a szigorított dologház intézménye is, amit az ún. megrögzött bűntettesekkel szemben lehetett alkalmazni. A szigorított dologházat büntetés helyett kellett alkalmazni és a törvény úgy határozta meg, hogy csak a minimális tartama volt megállapítva, a maximuma nem, legalább három évig tartott. Három év után a dologházban lévő személy kérhette az igazságügy minisztertől a szabadon bocsátását, amiről az igazságügy miniszter a dologház mellett működő felügyelő szerv meghallgatása után döntött. Akár életfogytig is tarthatott és a valóságban a fegyházban hajtották végre.

Források:

Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet

Havassy Péter (szerk.) – Pandula Attila: KIVÉGZÉS, TORTÚRA ÉS MEGSZÉGYENÍTÉS A RÉGI MAGYARORSZÁGON Dobó István Vármúzeum, Eger, 1986.

Szoika Kamill: A földesúri bíráskodás az Árpád-kori Magyarországon. Értekezések Eckhart Ferenc jogtörténeti szemináriumából. 8. szám. Budapest, 1944. 38-45. o.

http://cograf.hu/tudastar/a-csemegi-kodex-harom-buntetonovellaja

Büntetési módok

KIVÉGZÉS

A városok, úriszékek vérhatalmukat, pallosjogukat különféle jelvényekkel fejezték ki. Legelterjedtebb formája egy faragott kar által tartott hóhérpallos-utánzat volt.

A pallosjogot szimbolizáló faragvány az esztergomi Városháza épületén (Borlai Gábor fotója)

Az elítélteket többnyire kegyetlen módon hurcolták a kivégzés színhelyére, így ló mögé kötözték, földön vonszolták. Gyakran már ez is halált okozott. Előfordult, hogy az összegyűlt tömegnek engedélyezték az elítélt bántalmazását, gúnyolását.

A kivégzést sokszor valamilyen megszégyenítő büntetéssel is összekapcsolták: az elítéltet disznó hátára kötözték, szamárra ültették. A büntetés-végrehajtás nyilvános volt, eseményszámba ment. Általában ünnepnapokon került rá sor, hogy minél nagyobb legyen a nézősereg. Az elrettentést szolgálta a kivégzett személy hullájának közszemlére tétele is.

Az akasztás

Igen elterjedt halálbüntetési nem volt. Az egyszerű kivégzési módozatok közé tartozott, mert végrehajtása nem igényelt különösebb felszerelést, szakismeretet. Élőfa és kötél mindenhol akadt.

A régi magyarországi városokban az ítélet végrehajtását szolgáló eszközöknek nagy tekintélyt igyekeztek biztosítani. így új akasztófa felállítását ünnepség keretében, a lakosság széleskörű jelenlétével bonyolították le.

A 17. századtól kezdődően léteztek kőből készített akasztófák, ezek alapja, szerkezetük nagyobb része épített volt, csak egyes elemei készültek fából. Elsősorban a városokban emeltek ilyeneket.

A 17. században több vármegye azt is elrendelte, hogy minden falu határában állítsanak fel akasztófát. Ennek fő célja az volt, hogy emlékeztesse a lakosságot a büntető hatalom jelenlétére, szigorúságára. Nem lebecsülendő azonban az így gyakorolt elrettentő hatás sem.

Az akasztófa alaptípusa egyágú, de négyágú állt többek között Komáromban is.

A 19. században alkalmazták az akasztóhámot is alkalmaztak. Ez szíjból vagy vasból készült. Ráadták az elítéltre, majd egy külön kötéllel, csigával húzták a magasba, s a hóhér létrán mászott utána. Itt helyezte az áldozat nyakára a kötelet.

A 19. század első felétől kezdődően használták az oszlopakasztófát. Ez keresztgerenda nélküli egyetlen alacsony oszlop volt, amelynek tetejébe horgas szeget vertek, vagy csavartak. Az elítélt az oszlop előtt lévő zsámolyra állt, kezeit, lábait összekötötték, a hóhér az oszlop mögé helyezett létráról előre hajolt, a kampós szegről lecsüngő kötélhurkot az elítélt nyakába akasztotta, majd segédjei kivették az áldozat lábai alól a zsámolyt. Így haltak meg az aradi vértanúk közül azok, akiket kötél általi halálra ítéltek (Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Vécsey Károly).

Thorma János (Kiskunhalas, 1870. április 24. – Nagybánya, 1937. december 5.)
Az aradi vértanúk (1896)

A fővétel

Mivel a lefejezés nem okozott az elítéltnek különösebb szenvedést, „kiváltságos”' végrehajtási módként szerepelt. Az elítélt összekötözött kézzel a hóhér elé térdelt. Szemét bekötötték, haját rövidre nyírták, hogy az ne akadályozza a palloscsapást. Közvetlenül az ítélet végrehajtása előtt előrelépett a hóhér és megigazította a kivégzendő személy fejét. Két kézzel megmarkolta a pallost, s egy hatalmas csapással lesújtott.

A hóhérpallos a bakó egyik legfontosabb munkaeszköze volt. Funkciójának megfelelően az előre történő vágásra szolgált, ezért különösen súlyával tűnt ki (1,7–2,3 kg). A hóhér a pallost többnyire vállra vetve, hüvelyben viselte. A hüvely fából készült, általában díszítés nélküli, sötét bőrrel vonták be.

Pallosok

Ismeretes volt a tőkén való lefejezés is. A 18. századtól kezdődően került sor az ún. hóhérszék alkalmazására. Az első két lába többnyire hosszabb volt, melyeket beástak a földbe, hogy a szék szilárdan álljon. A hátrakötözött kezű elítéltet ráültették az alacsony támlájú székre, s így fejezte le a bakó. A szék támlájával háttal ülő elítéltet oldalról fejezték le, a szemben ülő elítéltet — miközben a támlán megtámaszkodott a feje — felülről.

Sokszor előfordult, hogy súlyosabb büntetést utóbb fővesztésre enyhítettek. Magyarországon az utolsó lefejezés Újvidéken volt 1853-ban, az elítéltet Szabó Ferencnek hívták.

Kerékbe törés

E minősített halálbüntetési nem végrehajtásának több módja ismert, így az elítéltet kerékre kötözték, tagjait, testét vasbottal törték bele a kerék küllői közé.

Másik elterjedt mód volt, amikor az elítéltet csupasz földre fektették, testét kifeszítették, végtagjait karóhoz kötözték. Alája négyszögletű, háromélű fadarabokat ún. kis- és nagyjászolokat helyeztek. A jászolok fokozták az áldozat kínjait. Ezt követte a test szétverése. E művelethez sima, élesre faragott falú, tompa vagy éles pengével ellátott kereket, később tuskót, vasdorongot, kalapácsot használtak.

A végrehajtást kezdhették felülről lefelé, ilyenkor az első nagy ütést a nyakszirtre vagy a mellre mérték, ami gyors halált okozott. Szigorított végrehajtás esetén azonban a műveletet alulról fölfelé hajtották végre.

Előfordult, hogy könnyítésként lőporzacskót tettek az elítélt mellére, amely a csapásnál felrobbant és azonnal halált okozott.

Kerékbe törés

Karóba húzás

Az elítéltet ráültették és a lábára kötött kötelek segítségével ráhúzták a karóra. Ha gyors halált akartak, akkor a karót nemes szervbe vezették. Az ügyesebb hóhérok azonban úgy tudtak karóba húzni, hogy a közszemlére kitett szerencsétlen elítélt még napokig kínlódott. Ez a minősített halálbüntetési nem volt elterjedt Magyarországon. Általában a megrögzött, veszélyes bűnözőket végezték ki ilyen módon.

Karóba húzás

Tűzhalál

A „szemet szemért” elvből kialakult tükröző végrehajtások közé tartozó minősített halálbüntetési nem, így pl. a gyújtogatók tűzhalálra ítélése az általuk elkövetett bűncselekmény tükrözése. A tűzokozás, tűzzel való fenyegetés – tekintettel abból a közösségre háramló nagy kárra – igen súlyos megítélés alá esett. Az ilyen bűncselekmények elkövetőit általában máglyahalálra ítélték.

Tűzhalált leggyakrabban boszorkányok kivégzésénél alkalmaztak. Ez esetben is ún. tükröző végrehajtásról beszélhetünk, mivel ez a büntetés a pokol erőivel való szövetkezést torolta meg a korabeli felfogás szerint.

A vérfertőzés véghez vivőit is így sújtották. Vérfertőzésnek számított az is, ha valaki mostoha lányával folytatott nemi viszonyt.

Vízbefullasztás

A városi jogban gyakran bukkant fel ez a minősített halálbüntetési nem, leginkább házasságtörés és gyermekgyilkosság büntetéseként. Esetenként a bűnös nőnek kellett megvarrnia azt a zsákot, amiben azután vízbe fojtották (pl. 1572-ben Kassán).

Megkövezés

Kassa város joggyakorlatából is ismert minősített halálbüntetési nem. Az elítéltet a vesztőhelyen hátára fektették, négy karót vertek a földbe, ezekhez rögzítették kezeit és lábait. A végrehajtásban négy hóhér vett részt. Az előírás szerint először három nagyobb követ ejtettek az elítélt mellére, majd addig ütötték kővel a fejét, míg meg nem halt.

Tüskesírba fektetés és karóval való átverés

A minősített halálbüntetés egyik igen kegyetlen változata volt, mikor az elítéltet tüskés verembe fektették, majd élve eltemették. A hóhér vagy segédei közben egy karót – néha vasrudat vagy kardot – tartottak az áldozat szíve körül, s azt betemetés után átverték, megszabadítva az áldozatot kínjaitól. Elsősorban a parázna, gyermekgyilkos nőket büntették így.

Hóhér

A korai feudalizmusban a halálos ítéletet maga a panaszos fél hajthatta végre, a közösség ellen elkövetett bűncselekmény esetében pedig a közösség által ezzel megbízott személy. Létezett olyan középkori szokás, amely szerint a halálos ítélet végrehajtása a legfiatalabb városi tanácsos feladata volt. A virágzó feudalizmus korában a végrehajtás a bíróság hatáskörébe került. Magát az ítéletet leggyakrabban a hatóság által megbízott alkalmazottak hajtották végre, bár esetenként egyesek önként vállalkoztak erre a feladatra.

A kialakuló ítéletvégrehajtói funkció betöltője, a hóhér megvetés tárgya volt. Mindenki kerülte társaságát, a városokban megtagadták tőle a polgárjogot, külön ruházat viselésére kötelezték, áldozáshoz, úrvacsorához utolsóként járulhatott. Gyermekeit becstelennek tartották. Ez utóbbi gyakorlatot csak egy 1756. évi helytartótanácsi rendelet próbálta visszaszorítani. Általános szokás volt, hogy a hóhér gyermekei követték apjuk foglalkozását.

A hóhér személyéhez, munkája közben használt eszközeihez néphiedelmek, babonák is kapcsolódtak. Ellentmondás, de e széles körben megvetett személy, mint orvosláshoz értő javasember, csontkovács, masszőr is ismeretes.

TORTÚRA (KÍNVALLATÁS)

A főbenjáró bűncselekmények esetén általános volt a tortúra, mivel a bíróság az esetleges bűntársak személyét is igyekezett kideríteni. A 17–18. században a tortúrának bizonyos elemei állandósultak a gyakorlatban. A vallatás a kínzóeszközök bemutatásával kezdődött. Ha így nem érték el a kívánt hatást, akkor hüvelykcsavart alkalmaztak, mely a hüvelykujjak szorítására szolgált. Hasonló elven működött a lábcsavar („spanyolcsizma”) nevű vallatóeszköz, a gyanúsított sípcsontját szorították össze vele, illetve a lábfejcsavar, mellyel a vádlott lábfejét gyötörték.

A kötélfűző elnevezésű kínzóeszközt az áldozat hátraszorított karjaira húzták rá, úgy, hogy az a legkisebb mozdulatra húsba vágódjék. A fűrészelő mozgás iszonyú fájdalmat okozott.

Csigázáskor hátrakötötték az áldozat kezeit és egy felerősített csigán keresztülvezetett kötéllel felhúzták. Máskor a gyanúsítottat a vallató létrára erősítették. Ennek alsó részén henger volt, melynek segítségével feszítette szét a hóhér a szerencsétlen vádlottat. A kínzó hengert („spékelt nyúl”) többször végighúzták az áldozat mezítelen testén. A kikötött embert azután égették, körmei alá szurkáltak, meztelen testére forró szurkot csöpögtettek.

Csigázás

A hússzaggató pókot a 16. század második felétől használták. Ez sarló alakú eszköz volt, fogai az olló mozgását követték. A hóhér különösen a mellet tépdeste vele. A kínzásoknál vallató övet is használtak. Ez arra szolgált, hogy az áldozat az elviselhetetlen kínok hatására ugyanabban a helyzetben maradjon, s a hóhér nyugodt körülmények között végezhesse dolgát.

A korabeli leírások szerint, hogy az áldozat szenvedése, kiáltozása a bíróságot „becsületes és meghitt munkájában ne zavarja” alkalmaztak kínzókörtét (szájkörtét) is, melynek több változata ismeretes. Legáltalánosabb a körte alakú, önműködő, rugós szerkezet. Ez a szájba helyezték, majd egy gomb megnyomása után szétnyílt, így a megkínzott személy nem tudott kiabálni, s nem tudta megharapni a hóhért. Egyes változatait kínzásra is használták. Ezek kulcsok segítségével működtek, a száj szétfeszítésére szolgáltak.

Kínzókörte

TESTCSONKÍTÁS

A megvakítás, nyelv-, kéz-, fül-, orr- és ujjlevágás igen gyakori volt a 10–13. századi Magyarországon. Kezdetben talio-büntetésként is szerepelt. Bár a 15–16. századi törvényhozás tiltotta az elítélt testi épségét károsító büntetéseket, mégis széles körben alkalmazták.

A 17–18. században ezeknek a büntetéseknek jelképes alkalmazásával is találkozunk. így pl. nyelvkimetszés helyett legtöbbször csak nyelvkivonást foganatosítottak. Ez fájdalmas volt, de nem járt a nyelv elvesztésével. A 18. századi Debrecenben a bűnös nyelvére vasfogót vetettek, s a hóhér azt utcáról-utcára hurcolta. Azonban a fogóvetést is meg lehetett váltani.

A kézlevágás

Szerepelhetett önálló büntetésként, de mint a halálbüntetés súlyosbítása is. Számos jogszabály – pl. a Tripartitum tiltotta, azonban a gyakorlatban mégis alkalmazták. A jobbkéz kivégzés előtti levágását foganatosították esküszegő katonák és apagyilkosok esetében. Általában a levágott végtagot — elrettentésül — akasztófára szegezték.

A 18. századi úriszéki gyakorlatban is találhatók olyan esetek, amikor a kézlevágás önálló büntetésként szerepelt. Az elítéltek kezét levágták és akasztófára szegezték.

TESTFENYÍTÉS

A verés a legszélesebb körben elterjedt testfenyítő büntetés volt, nagyon sokféle eszközzel, sokfajta módon hajtották végre. Nem igényelt különleges szerszámokat, „szakértelmet". Ezeket a büntetéseket többnyire nagy nyilvánosság előtt hajtották végre. Vesszőzés esetében a derékig levetkőztetett elítéltet a hóhér váltott vesszőkkel sújtotta. Gyerekek büntetésére is alkalmazták a vesszőzést. Általános volt a botozás és a korbácsolás. Elterjedt a lapáttal és a csákánnyal való fenyítés is.

Többször foganatosítottak verést – elrettentési céllal – a bűncselekmény elkövetési helyén. Jellegzetes volt a káromkodók veréssel való büntetése. Egerben a férfiakat pálcázták, a nőket korbácsolták, gyermekek testi fenyítése esetén virgácsot használtak. Az országos gyakorlat is hasonló volt. Az ítéletet ruhátlan elítélteken, nők esetében meztelen háton hajtották végre.

A veréses büntetéseknél feltétlenül meg kell említeni a derest. Ez egy négylábú pad volt. Az elítélt kezét és lábát vaspántok alá szorították, vagy a pad alatt kötötték össze, illetve más módon rögzítették. Ezt követően került sor a testi fenyítésre.

A veréshez sorolható a kikorbácsolás, kiverés valamely városból, községből. Ezt erkölcsi bűnösök esetében alkalmazták. Az elítélt nem jöhetett vissza a városba, s környékére.

Megbélyegzés

Az enyhébb testfenyítő büntetések közé tartozott, ha a test ruházattal eltakart részére sütöttek bélyeget, tehát az nem látszott. Súlyosabb volt viszont, amikor el nem fedhető testrészre sütöttek jelet. A megbélyegzés a visszaeső bűnösök megjelölésében játszott nagy szerepet.

Ezeket a személyeket ismételt bűnelkövetéskor igen szigorúan büntették. A hamispénz-készítők homlokára, arcuk mindkét oldalára odasütötte a hóhér a hamisított érmet. Az úriszék gyakorlatában általában a lapocka alá sütötték a bélyeget, azért, hogy az elítélt ne legyen örök időkre látható helyen megbélyegezve, mert ez esetleges javulását akadályozta volna. Mellékbüntetésként is kiszabták istenkáromlásért, vagy paráznaságért.

FOGVA TARTÁS, BÖRTÖNBÜNTETÉS

A középkorban a börtönök elsősorban a várak legjobban védhető részeiben, az ún. öregtornyokban (azok alsó pincéiben) voltak. A börtön előzményeként értékelhetjük azokat az adalékokat, melyek a 16–17. században a várak árkaiban tartott megláncolt foglyokról szólnak, akik a rossz körülmények miatt tömegesen pusztultak el. A feudalizmus időszakát rendkívül könyörtelen börtönviszonyok jellemezték.

A hosszabb ideig tartó fogság a halállal volt egyenlő. A szabadságvesztés büntetés szélesebb körű alkalmazására csak a 17–18. század fordulójától került sor, mely visszaszorította a

halálbüntetési nemeket. A kezdeti időszakban a tömlöcviszonyok (sötétség, hideg, éhség, szenny) az elzárást is valóságos testi büntetéssé tették.

Magyarországon a 18. század elején jelentkeztek az első törekvések az emberibb börtönviszonyok megteremtésére. 1770-ben a gróf Esterházy Ferenc által alapított szempci fenyítőház volt Magyarországon az első országos büntetőintézet. Ez az intézmény 1772–1780 között Szempcen, majd 1780-tól Tallóson működött. Innen a férfi rabokat 1785-ben, a női elítélteket 1790-ben a szegedi várba szállították.

Ismeretesek különféle büntetéssúlyosbítások, melyekkel az elzárásra ítélt személyeket fenyítették. Testi fenyítés – pálcázás, korbácsolás, vesszőzés, – böjt, leláncolás, a büntetésnek kéz- és lábvassal való súlyosbítása, magánelzárás, szeszesital-fogyasztástól való eltiltás, megbélyegzés, szégyenpolcra állítás, haj lenyírása, közmunka. A böjttel való súlyosbítás azt jelentette, hogy a rab hetenként 1-3 napon keresztül csak kenyeret és vizet kapott. Az életfogytig tartó börtönre ítélt rabok mindig böjtöltek.

A vármunka vagy sáncmunka, erődítési munkálatok katonai felügyelet alatt való végzését jelentette. Igen súlyos büntetéssúlyosbítás volt a hajóvontatás és a csatornaásás.

Általános volt, hogy azokat a férfi rabokat, kiket gyilkosság, rablás, gyújtogatás miatt súlyos börtönre és közmunkára bármilyen időtartamra, vagy más bűncselekmények elkövetéséért hosszú időre ítéltek el a Habsburg Birodalomban, hajóvontatásra Magyarországra küldték. Ezek a szerencsétlenek embertelen körülmények között szenvedtek. Ezt a büntetést két évnél tovább csak néhányan élték túl.

Városi áristom kétféle volt. Egyik a rendes tömlöc, ide csukták a lopásért, veszekedésért, stb. elítélteket. A másik volt az ún. purger-áristom, ezt nem tekintették annyira megalázónak és rendszerint céhbeli személyek esetében alkalmazták. Polgár elítélésekor mindig kimondták, hogy „purger áristomot” kap.

A városi börtönben tartott rabokat, amennyiben adósság, vagy polgári perek miatt kerültek oda, a felperesnek kellett élelmeznie. A város csak olyan rabokat kosztoltatott, akiknek ellenfele nem volt képes az ellátásra, illetve maguk sem tudtak élelmezésükről gondoskodni. Az itt eltöltött börtönbüntetés általában csak néhány nap volt, ritkábban hónap, elvétve fél esztendő.

MEGSZÉGYENÍTÉS

Pellengér

A pellengér (szégyenfa, szégyenoszlop) általában a piactéren állt, ritkábban a községháza udvarán, a bíró házánál. A büntetés lényege az volt, hogy az elítéltet minél több ember láthassa, gúnyolhassa. A pellengérre állítás igen gyakran alkalmazott megszégyenítő büntetés volt. Enyhébb megítélés alá eső bűncselekmények megtorlásaként használták. Sűrűn büntették így a kisebb tolvajokat, erkölcstelen életet élőket, nyelves asszonyokat. Magyarországon egészen 19. század közepéig alkalmazták.

Pellengér Fertőrákoson

A pellengért súlyosbíthatta a szégyenkő. A bűnösnek a nyakába akasztott kővel kellett bizonyos ideig a szégyenoszlophoz kötözve állnia. Gyakran a pellengérre állított tolvajok nyakába akasztották az általuk lopott tárgyakat.

A szégyenketrecek a pellengér speciális változatának tekinthetők. A 17–18. századi városok látványossága volt, hogy a piactéren megszégyenítő büntetésre ítélt leányokat, asszonyokat lehetett látni. A megszégyenítés egyik eszköze volt a különböző formákban elkészített szégyenketrec, amit vasrudakból vagy falécekből állítottak össze.

A kalitka nevű változat olyan fából vagy vasrudakból készült ketrec, melyben – általában – nem tudott felállni az elítélt. A piacon elhelyezett, forgatható szerkezet alkalmas volt arra, hogy ne fordulhasson el a benne lévő. Ha a megszégyenítésre ítélt ember ezt mégis megtette, akkor a hóhér, vagy segédje egyet fordított a készüléken, s akkor ismét a közönség felé nézett a bűnös. A megszégyenítettet a nép gúnyolta, köpdöste, mindenféle mocsokkal hajigálta meg.

A lőcsei szégyenketrec

Kaloda

Erről a büntetőeszközről már Szent László egyik törvénye is megemlékezik. Ősi magyar neve lábkaró, mely régi formájára utal: két karó közé tették a bűnös lábát, azután gúzzsal vagy kötéllel erősen összekötözték. A kalodának számos változata, alfaja ismeretes, így a gallér, vagy hegedű alakú nyak- és kézkaloda, az álló és az ülőkaloda. Érdekes változat volt a páros kaloda, mely perlekedő asszonyok büntetésére szolgált.

Páros kaloda

A megszégyenítés egyéb módjai

Elsősorban a pellengérre állított személyek esetében alkalmazták a szégyenálarcot. Különféle alakjai voltak, így pl. disznófej, szamárfej, de mindig ügyeltek arra, hogy látni lehessen az elítélt arcát. E szégyenálarcokban kellett bizonyos ideig a pellengéren (pellengérnél) állni.

A szégyenálarchoz hasonló megszégyenítő eszköz volt a – rendszerint papírból készült – halálfej. Ezt többnyire olyan elítéltekre húzták, akik a kivégzés előtt kaptak kegyelmet. A szégyentáblát a bűnös nyakába kötötték, erre ráírták bűnét, így kellett a pellengérnél állnia, vagy a szégyenpadon ülnie.

A régi Komáromban a szeretőtartás büntetése az ún. kocsihúzás volt. Az elítélt dobszó mellett húzta végig a kocsit a városon, ezután a hóhér kiverte a településről. Az ún. faló vagy faszamár a piacon állt, erre ültették a bűnöst. Ez különféle formájú volt, lehetett egyszerű gerenda, de tényleges állatalak is. Ez a büntetés – különösen a női elítélteknek – a megszégyenítésen túl jelentős fájdalmat is okozott.

Forrás:
Havassy Péter (szerk.) – Pandula Attila KIVÉGZÉS, TORTÚRA ÉS MEGSZÉGYENÍTÉS A RÉGI MAGYARORSZÁGON Dobó István Vármúzeum, Eger, 1986.