Az a bizonyos Lucaszék

Idén Luca napja, vagyis december 13-a péntekre esett, így a lucaszék (másként lucaszéke, boszorkányszék) készítésére vállalkozók baljóslatú napon kezdhették meg a munkájukat (Szent Luciáról és a Luca napjához kötődő szokáskoszorúról szóló bejegyzésünket itt olvashatják: https://mnl.gov.hu/mnl/fml/hirek/luca_napja.).

Napjainkra a lucaszék hagyományvilága, hiedelemköre töredékesen maradt meg az emlékezetben, de nem tűnt el. Lelkes asztalosok, hagyományőrzők napjainkban is építik a boszorkánylátást segítő széket, a fővárosban workshopokon is el lehet sajátítani a lucaszék faragásának csínját-bínját (pl. Konnektor – Művészeti Inkubátorház). Általánosan ismert a szólás, hogy „úgy készül, mint a Luca széke”, de a szék készítésének módját, a hozzá kapcsolódó hiedelmeket, szokáscselekményeket már kevesebben ismerik, ezért ma erről fogunk értekezni a Karácsonyra való készülődés jegyében.

A boszorkány felismerését segítő ülőalkalmatosságot kilenc vagy tizenháromféle fából kell összeépíteni 13 nap alatt. A lucaszéke formáját is előírás szabályozta. A készítője jellemzően férfi, általában fiatalember volt (nem kellett asztalosnak lennie). Mindennap csak annyit dolgozhatott rajta, hogy épp karácsonyi éjféli misére legyen kész vele.

A lucaszéket a római katolikusok és a reformátusok különbözőképpen alkalmazták „boszorkánylátásra”.

A katolikusok bevitték az éjféli misére, szentelt krétával kört írtak a padlóra, majd annak közepén állt fel rá a „boszorkányt kereső” egyén. A mágikus eljárás segítségével az úrfelmutatáskor megláthatta a jelenlevő boszorkányokat (a falu boszorkányait). A boszorkányok vagy az oltárnak háttal álltak, vagy állati alakban jelentek meg. A „nézés”' után a lucaszék készítője hazafutott székével, hogy tűzbe vesse azt. Létezett egy másik eljárás is (Makón gyűjtött népszokás): a lucaszék gazdája a templom előtt húzott maga köré védőkört a szék lábával vagy a szék sarkával, utána a széket a kör közepére helyezte és felült rá. Ezután kezdte el az esetleges boszorkányok figyelését. Makón az elkészített szék nemcsak a boszorkányok, hanem az ördög felismerését is segítette, ezenfelül használták még szerelmi jóslásra, valamint a boszorkányok legyőzésére és kincskeresésre is.

A református hagyományban a keresztútra kellett vinni, ahol ráült valaki a székre, míg társai „várat kerítettek” köré szentelt krétával. A boszorkányt öltözékéről, vagy testi torzulásairól ismerte fel a lucaszék használója: tollas fejdíszt viseltek, illetve ökör-, bikaszarv, állatfül, vagy szarvasagancs nőtt fejükön. A széken ülőnek a rituálé végeztével hazafelé már futnia kellett, miközben félkézzel mákot szórt maga után (másik kezében volt a lucaszék), hogy az őt üldöző boszorkányokat megtévessze. Úgy hitték, hogy enélkül elkapták és megverték volna a boszorkányok. Miután fedél alá ért a „boszorkány vadász”, gyorsan el kellett égetnie a széket.

A rítust záró, a szék megsemmisítését célzó szigorú szabály az oka annak, hogy kevés lucaszék maradt az utókorra.

Az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum első lucaszéke Fejér Vármegyéhez köthető és Válról került a közgyűjteménybe, a tárgyról Dr. Lukács László néprajzkutató több tanulmányában foglalkozott. A tárgy a fennmaradását annak köszönhette, hogy az 1868-as [GA1] éjféli misén alatt elkobozták az alkotójától. Gürtler Mihály plébános vette el Körmendy János 18 éves váli legénytől, és a Nemzeti Múzeumnak adományozta a faragványt.

Sebestyén Gyula közölte először a Fejér vármegyei tárgy részletes leírását: „A régiségtan osztály 1871. évi szerzeménynaplójába október 7-én 267. sz. alatt a következő bejegyzés történt: Luczaszék 1 db 7 féle (?) fából Gürtler Mihály vaáli plébános és egyházkerületi esperes ajándéka. Jegyzet. Vaálban 1868ban éjféli mise alatt elkobzott Luczaszék, melyen 18 éves vaáli legény Körmendy János a helybeli templomatya által ülve találtatott.”

A műtárgy 1915-ben átkerült a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe, ahol alapos vizsgálatnak vetették alá. Hollendonner Ferenc (a Nemzeti Múzeum növénytani osztályának szakértője) bebizonyította, hogy többféle fából készült, mint az első leíró gondolta. A 30 cm hosszú, 8 cm széles és 17 cm magas szék 9 különböző fából való elemből áll: akácból (Robinia pseudo-acacia L.), borókából (közönséges boróka, Juniperus communis), cserből (csertölgy, Quercus cerris L.), jegenyefenyőből (közönséges jegenyefenyő, Abies alba), juharból (nincs pontosítva a juhar fajtája, vélhetően mezei juhar, Acer campestre) lehet), kökényből (Prunus spinosa), körtefából (talán nemes körte, vagyis Pyrus communis lehetett), rózsafából, veresgyűrű somból (Cornus sanguinea) készült. A gyalulatlan ülőke lábait hosszában és keresztben merevítő fák kötik össze. A váli műtárgy jelenleg Néprajzi Múzeum állandó kiállításának kiemelt darabja.

Válon sokáig adatolható volt a lucaszékéhez köthető néphagyomány. Dr. Lukács László és Gelencsér József közös kutatásai szerint a 19. század utolsó harmadában is élt a lucaszékkel és a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelem. Az ebben az időszakban születettek váliakkal még tudott interjúkat rögzíteni a kutatópáros. Az 1886-ban született Nagy Gyuláné az alábbi beszámolót mondta tollba: „[…] a lucaszéket, 9 darabból szokták elkészíteni. Odaültek a szentegyházba a kórus alá, és akkor gyüttek a boszorkányok. Éjféli misekor megnézték, ki a boszorkány, ember vagy asszony. Aztán az történt, a Kata néni, a Menyhárt Kata néni volt a legnagyobb boszorkány. Nagyon mérgesek voltak az emberre a széken, Valkó József bácsira, de muszáj volt megjelenni, mert a lucaszék odavette ükét. Fölkapták székestül az öreget, és vitték oda a zúgóba, Szent Jánosba (a szoborhoz a patak mellett), és belevágták a folyóba. Ha barátom nincs ott, belefullasztanak ezek a boszorkányok, mesélte Valkó József bácsi” Domak Sándorné (született: 1889) kiegészítette a történetet: „Söprűvel jelentek meg az öreg Valkónak. Lucaszékre ráült, mind megjelent neki, és cérnaszálon malomkövet lógattak a fején.”

1951-ben a Válhoz tartozó Mária-Anna pusztán még ismert volt a lucaszék használata, viszont itt nem mákot, hanem babot használtak a boszorkányok ellen: „Lucaszéket karácsonyig csinálják, 12 napig. Akkor kimennek vele a keresztútra. Mikor a boszorkányok elmentek, akkor az ember gyorsan hazaszaladt, a kemencében meg már ég a tűz, és bedobja a széket. Mire elég, nincs többé ereje rajta a boszorkányoknak. Ha a boszorkányok mégis előjönnének, akkor az ember fölfelé a levegőbe babot szór, s a boszorkányok addig nem tudnak semmit csinálni vele, míg fel nem szedik a babot. Ugyanezt templomban szenteltvíztartóhoz is szokták tenni, és aki megrúgja a lucaszéket, az a boszorkány. […] Lucaszékről lehet látni, hogy hajszálon forog a malomkerék, boszorkányok vannak benne. A boszorkányok figyelmeztetik azt, aki a lucaszéken ül, hogy jó lesz neki vigyázni. Egy ember is egyszer megszentelte székét, mert nagyon félt. De mégsem volt ereje, amikor a boszorkányok a hajszálon függő malomkövet ráengedték. Ment volna haza, árokba lökték. Meg akarták fujtani, de nem halt meg. Keservesen ért haza, és csak a halálos ágyán mondta el, hogy látta a boszorkányokat a malomkövön, mert a boszorkányok felbíztatták, ha megmondja, akkor mindjárt meghal.”

A váli eseményekkel Tordason is többen tisztában voltak, mivel sok lány Válon állt be szolgálónak. 1951-ben a 76 éves Bradák Jánosné így tudósított az eseményekről: „Luca napján – Válban szolgáltam akkor – készült a lucaszék, karácsony böjtjéig. A szenteltvízhez odaállították, az volt a boszorkány, aki nem tette bele az ujját a szenteltvízbe, csak úgy csinált, mintha beletette volna. Aki az volt, az mind kifelé nézett. Ismerték az embert, aki a lucaszékbe ült, kifelé sompolyogtak a mise vége előtt a templomból, a híd alá bújtak, s mikor ment haza az ember a lucaszékkel, behúzták a híd alá. Azt mondták neki, ha elárulja, hogy kik a boszorkányok, azonnal meghal. Hogyha nem, akkor élhet, de jól vigyázzon magára. Ekkor az embert jól elverték, és elvihette a lucaszéket haza. Többet nem is mert beleülni.”

Természetesen nem csupán Vál környékén használtak lucaszéket a megyében. Míg a váli lucaszék fa ülőfelületű volt, addig Bicskén az ülőkéjét 13 szálból összefont rozsszalmából készítették,

Gyúrón a szék ülőrésze kukoricalevél volt és lányos házaknál már advent elején elkezdték fonását. A készítő lány Luca estéjén kivitte a széket a kapuba, ráállt, hogy megláthassa jövendőbelijét az első arra járó nőtlen férfi személyében.

Hantoson másféle történet őrződött meg: „[…]templomba bevittek egyik karácsonyon egy lucaszéket, a papnak jelentette valaki, azután a csendőrök elintézték a fiatalembert.”

Kajászószentpéteren (1950-től Kajászó) a lucaszéket karácsony éjszakáján kivitték a keresztúthoz, majd nagy bundában ráültek, egy alkalommal „Fehér boszorkányt, kutyaszemût" láttak.

Pákozdon úgy tudják, hogy aki meg akarta tanulni a boszorkányságot, annak egyrészt Lucától karácsonyig a bal hóna alatt kellett kikeltenie egy fekete tyúk tojását (ebből kel majd ki az ördög), másrészt lucaszéket kellett csinálnia és karácsony éjjelén a keresztúton ráülnie. Az arra járó ördögök tüzes vasvillával megböködték, amennyiben kibírta a fájdalmas eljárást, utána beállhatott közéjük.

Pusztaszabolcson a háromlábú lucaszék kizárólag egyféle fából készült.

Sárosdon úgy tudják, hogy a boszorkányok állatalakban mentek az éjféli misére, itt a szék formája is egyedi volt: „[…] Agáca [sic!], tölgy, kőris, alma, dió, fenyő kell hozzá. Éppen úgy kell csinálni, hogy az éjféli misére legyen kész. Ha arra ráül, rááll valaki, meglátja a boszorkányokat. Mint az ökör mennek be, nagy szarvval vagy szamárfüllel. Mind másféle fajtában. A lucaszéken ülő, ha szentelt vízzel belocsolja karikára magát, akkor ő lát mindent, de nem tudnak hozzáférni. A többiek nem látnak semmit. A pontos formája olyan kis karosszék volt.”

Szabadegyháza (1948-ig Szolgaegyháza) a keresztútra vitték a lucaszéket és bottal rajzoltak kört maguk köré, „hogy mindent lássanak", majd a hazaúton mákot szórtak, „hogy dolgot adjanak a rosszlelkeknek.”

Zichyújfalun (korábban Zichyfalva) nemcsak a keresztútra tett lucaszéken ülő láthatta meg a boszorkányokat, hanem az is, aki az éjféli misén a lucaszéken ülve egy tű fokán keresztül nézett.

A boszorkányszék mára játéktárggyá finomodott, a készítők ma már általában nem próbálják vele megkeresni falujuk vagy városuk templomjáró banyáit a karácsonyi misén.

Felhasznált irodalom:

• Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
• Lackovits Emőke: Szent Luca és Luca napja a bakonyi, valamint a Balaton-felvidéki közösségekben. In: Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011) S.
• Lukács László: Lucaszék. In: Sebestyén Gyula emlékére (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 1. 1989–1991)
• Markos Gyöngyi: A karácsonyi ünnepkör szokásai Makón. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)