100 éve hunyt el Futó Zoltán református lelkész, esperes

PRESZTÓCZKI ZOLTÁN

100 ÉVE HUNYT EL FUTÓ ZOLTÁN REFORMÁTUS LELKÉSZ, ESPERES

1921. november 8-án súlyos veszteség érte a tiszántúli református egyházi életet: 58 éves korában eltávozott az élők sorából Futó Zoltán lelkész, a Békés-Bánáti Református Egyházmegye 1913 óta hivatalban lévő esperese.

            Futó Zoltán 1863. május 15-én született Hódmezővásárhelyen, Futó Mihály református gimnáziumi tanár és Vekerdy Terézia gyermekeként. Elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte, utóbbi helyen osztálytársa volt egyebek mellett ifj. Soós István (1863–1948), Vásárhely későbbi polgármestere, valamint ecsedi Csapó Péter (1859–1932), későbbi vásárhelyi segédlelkész, utóbb öcsödi lelkipásztor. Érettségi vizsgát 1880-ban tett, és még ugyanebben az évben meghalt édesanyja, Vekerdy Terézia.

A református gimnázium 1880-ban érettségizett tanulóinak tablóképe. Futó Zoltán a felső sor közepén látható (Tornyai János Múzeum)

            Futó Zoltán teológiai pályára lépésében szerepe lehetett Szeremlei Sámuelnek, aki a gimnáziumban egy ideig tanította, továbbá Miklovicz Bálintnak, akinek egyik rokonát, Papy Amáliát vette feleségül édesapja 1881. április 19-én.[1]

            A teológiát 1885-ben végezte, és kápláni szolgálatai megkezdése miatt kérvényezte nagykorúságát a vásárhelyi árvaszéknél. A hivatalhoz 1885. július 29-én elkísérte édesapja, Futó Mihály és egyik nagybátyja, Vekerdi József (1838–1910) bankigazgató is. Mivel Futó Zoltán „ez idő szerint mint segédlelkész a Nádudvari ref. egyházban működik, – önügyei vitelére elegendő érettséggel, képességgel és szakismerettel bír, miért is őt mint munkás, szorgalmas és takarékos egyént nagykorúsíttatásra ajánlják s annak kimondását maguk is kérelmezik.

            Futó Zoltán kiskorú szintén jelen lévén a fenti nyilatkozatok alapján ismételve kéri nagykorúsíttatását, s tömege [öröksége és a rá vonatkozó iratok – P. Z.] kiutalványozását.” A nagykorúsítást Szilágyi Mihály közgyám jóváhagyta, és Futó Zoltán önálló egzisztenciája ekkor vált hivatalossá.[2]

            A nádudvari segédlelkészi gyakorlatot követően egy tanévet Baselben töltött, ahol felsőfokú teológiai tanulmányokat folytatott. Utána ismét Nádudvarban, majd Debrecenben káplán. 1887 és 1898 között Temesváron teljesít szolgálatot segéd-, majd helyettes lelkészként, 1891-től missziós körlelkészi, végül rendes lelkipásztori feladatokat látott el.

Szentesre 1898-ban, az egy évvel korábban elhunyt Filó János helyére választották meg rendes lelkipásztornak. Itt hamar népszerűségre tett szert, és egyházi karrierje is felfelé ívelt: egyházmegyei főjegyzővé (az esperes után az egyházmegye legfontosabb embere, és gyakran utódja volt a főjegyző) és tanácsbíróvá is megválasztották. Egyházmegyei jegyzőként szerkesztette és sajtó alá is rendezte az egyházmegyei gyűlések jegyzőkönyveit. Joó Béla 1908-ban – Futó Zoltán szentesi lelkipásztorságának 10. évfordulójára – megfestette az ünnepelt arcképét.

Joó Béla: Futó Zoltán református lelkész arcképe[3]

                Futó Zoltán nemcsak az egyházmegyei közéletben, hanem a szentesi társadalmi-politikai mozgalmakban is részt vett. Labádi Lajos kutatásai szerint ő volt az első vendége az 1898-ban megnyílt Petőfi Szállónak, 1900-ban megszervezte és vezette a Szentesi Református Társaskört. 1909-ben kezdeményezte a felsőpárti református templom felépítését, ami 1914-ben, az első világháború előtt elkészült, és már esperes volt, mikor Baltazár Dezső tiszántúli püspökkel együtt felszentelték és átadták a híveknek.[4]

            Futó Zoltánnak nem szakadt meg a kapcsolata szülővárosával, miután 1885-ben elkerült onnan. Az egyházmegyei gyűlések állandó résztvevőjeként, 1913-tól egyházlátogatások alkalmával, de munkaidőn kívül is gyakran hazalátogatott Hódmezővásárhelyre, édesapjához, valamint testvéreit is időnként felkereste.

            Politikusként városi és vármegyei képviselő, és mint ilyen, 1905-ben a darabontkormánnyal szemben az alkotmányvédelem mellett foglalt állást. Esperesként azonban igyekezett a politikát távol tartani az egyházi kérdésektől, bár az első világháború miatt ez egyre nehezebb volt. Valamennyi tiszttársához hasonlóan nem tudta megakadályozni, hogy számos fiatal lelkészt, segédlelkészt vagy református tanítót besorozzanak a hadseregbe, akik közül csak kevesen tértek vissza a háború végével. A háború után a Tiszántúli Református Egyházkerületet és egyházmegyéit a tanácsköztársaságot követően a román megszállás – amely Futó Zoltán egészségének megrendülését is okozta – ugyancsak súlyosan érintette. A békés-bánáti egyházmegye református hitéletének irányítása volt Futó Zoltán utolsó esperesi feladata. A további egyházépítő munkák folytatásában váratlan, 1921. november 8-án bekövetkezett halála akadályozta. Emlékét azonban nem felejtette el az utókor: 1932-ben utcát neveztek el róla Szentesen, és a helyi református közösség is folyamatosan megemlékezik hajdani espereséről.