Tűvel írt mondatok – egy nem mindennapi levél a 20. századból

Tűvel írt mondatok – egy nem mindennapi levél a 20. századból

Írta: Bodovics Éva

1947. július 13-án Sütő András, egy Miskolcon élő, de eredetileg Heves megyéből származó férfi kérvényt nyújtott be a vármegye főispánjához az iránt, hogy engedjék meg neki a koldulást Borsod megye területén.[1] Az alamizsnaként összegyűjtögetett pénzből ugyanis alapanyagot szeretett volna venni munkájához, a kosárfonáshoz. De miért is érdekes Sütő András és kérvénye? Sütő András világtalan férfi volt, így kérvényét egy sajátos technikával, az úgynevezett Klein-féle módszerrel vetette papírra.

Ma már közismert, hogy a gyengénlátók és a vakok a francia Louis Braille nevéhez kötődő, kidomborított pontokon alapuló rendszerének segítségével tudják olvasni a különféle írásokat, szövegeket. Braille hároméves korában, egy játék közbeni baleset következtében vakult meg, de ennek ellenére tanulmányait sikerrel végezte. Hamarosan a párizsi Vakok Intézetébe került, ahol 12 éves korában találkozott Charles Barbier-val, aki Napóleon kérésére a katonák éjszakai kommunikációjának érdekében fejlesztette ki az „éjszakai írást”. A katonák túl bonyolultnak találták a rendszert, viszont Braille meglátta benne a lehetőséget, s mindössze hat pont kombinációjára leegyszerűsítve megalkotta a francia nyelvű Braille-ábécét. Az írás betűi – jelei – 6 pont kombinációjából állnak, amelyek 2 pont szélességben és 3 pont magasságban helyezkednek el, kemény papírba (Braille-típia) nyomva. Az olvasó ezeket egyetlen ujjbegyének segítségével is le tudja olvasni. Az írásrendszer sajnos csak Braille korai 1852-ben bekövetkezett (43 éves korában) halála után kezdett el terjedni, Magyarországon 1893-ban vezették be a vakok oktatásában.

 A magyar Braille-ábécé

Braille találmányával párhuzamosan Johann Wilhelm Klein osztrák gyógypedagógus is kidolgozott egy rendszert a vakok számára, amely még a 20. században is használatban volt, ahogyan ezt az itt bemutatott dokumentum is igazolja. A Klein-féle írás előnye a Braille-írással szemben, hogy mind a látássérült, mind pedig a látók számára jól írható és olvasható, míg a francia pontírás csak azoknak jelent valamit, akik ismerik a jeleket. Hátránya viszont, hogy nagyon hosszadalmas vele az írás, hiszen az olvasható lenyomat úgy keletkezik, hogy ólomtömbökre a latin ábécé nagybetűinek megfelelően kis tűket helyeznek el, melyeket a papírra nyomva kirajzolódik (kipontozódik) a kívánt betű. A nehézséget az adja, hogy a betűket íráskor a papíron ellentétes irányban – tükörképben – kell elhelyezni. További hátránya, hogy nehezen lehet tájékozódni a betűket tartó dobozban, s nem könnyű őket elhelyezni a keretben, amellyel a nyomatot készítik. Ráadásul nincs lehetőség javítani, mivel a szöveg csak akkor lesz látható, ha a keretből kivesszük és megfordítjuk.[2]

 Klein-betűk

Klein-doboz

Mindezek ellenére nagyon népszerű volt a Klein-féle írás a vakokat oktató intézményekben, ami jelentősen hátráltatta a Braille-írás térnyerését. Nem véletlen, hogy Magyarországon is az előbbi technika terjedt el elsőként, hiszen a 19. században Bécs volt a vakok oktatásának központja, s Kleint tekintették a vakok atyjának (Vater der Blinden). Az első magyarországi vakok intézetének megszervezője és igazgatója, a cseh származású tanító Beitl Rafael is Klein intézetében tanult.

Az itt közölt forrásból sajnos nem derül ki, hogy Sütő András maga írta-e a kérvényét saját Klein-féle készletével, vagy megkért rá valakit, aki rendelkezett ilyennel. Valószínűsíthető, hogy ez utóbbi feltételezés a helyes. Ezt pedig Sütő korábbi kérvényei bizonyítják – merthogy voltak ilyenek –, melyek közül egyik sem a Klein-féle írással készült. De ki is volt ez a Sütő András, s miért levelezett a városi közigazgatással?

Sütő András 1890. szeptember 22-én született Egerben Sütő János és Venczel Erzsébet gyermekeként. Apja földműves volt, az Eger melletti Makláron élt a család. A fennmaradt iratokból nem derül ki, hogy Sütő miként vesztette el látását, így született-e, vagy csak később vakult meg. Csupán annyit tudni, hogy kosárfonást tanult – mely egyike volt a vakoknak oktatott tipikus iparnemeknek a kefekötés, a nádszék-, szalma- és gyékényfonás mellett–, s kérvénye idején – 1947-ben – is ebből próbálta fenntartani magát és feleségét.

Kérvényeiből megtudhatjuk, hogy állandó szegénységben élt, lakóhelye aszerint változott, hogy hol tudott kedvező bérletre vagy éppen ingyenes szállásra bukkanni. 1930-ban még Mezőnyárádon élt, majd 1935-ben már Miskolcon találjuk az Arany János utca 31. sz. alatt. Ekkor segélyért folyamodott a városvezetéshez.[3] Két évvel később annak kapcsán írt kérelmet, hogy a város – lakbérhátraléka miatt – azonnali hatállyal felmondta a Vay úti telepen lévő kőbarakk lakását. A dokumentumban olvashatjuk, hogy ezt megelőzően a régi szappangyárban lakott, ahonnan ugyancsak kilakoltatták, s ezt követően foglalta el a Vay úti lakást, amelyet a város, „mint teljesen vak ember részére” utalt ki. Elmaradt lakbérfizetésére mentségként hozza fel, hogy „amidőn jelenlegi lakásomat elfoglaltam, semmi említés nem történt a lakbér fizetésének tekintetében s így azt sem tudtam jóformán, hogy ezen lakásért mennyi lakbért kell fizetnem. Úgy gondoltam, hogy a város ezt a lakást díjtalanul engedi át nekem és családomnak. De ettől eltekintve szívesen megtérítem a lakbért, ha kereseti viszonyaim azt megengednék.”[4] Csakhogy éppen ez az, amit életkörülményei nem engedtek meg. Kosárfonásból származó jövedelme ugyanis nem elég „a legszükségesebb éle[l]micikkek fedezésére”, ezért feleségével a népkonyhán étkeznek. Támogatást nem kapnak sehonnan, felesége részesül csupán az ún. „inségakcióban”,[5] de ebből is levonnak 6 pengőt a népkonyhai ellátásért. „Ha tehát a város engem kilakoltat jelenlegi lakásomból, úgy egyenesen az utcára kerülök, mivel keresetemből nem vagyok képes lakbért fizetni.”[6]

Ezért arra kéri a város polgármesterét, Halmay Bélát, hogy engedélyezzék a lakhatást számára továbbra is jelenlegi lakásában díjmentesen, vagy ha ez nem volna lehetséges, akkor utaljanak ki részére egy másik lakást – szintén díjtalanul. Érdekes adalék, hogy ebben az iratban – a pozitív válasz reményében – megemlíti, hogy „előterjesztett kérésem kedvező elintézése által számunkra is lehetővé teszi, hogy a közel jövőben megkötendő házasságunkkal mi is kivehessük az élet örömeiből részünket”.[7] Ez alapján kikeresvén a miskolci házassági anyakönyvből a bejegyzést, kiderült, hogy a többször, csak név nélkül említett feleség Váradi Borbála volt.[8]

A hatóságokat azonban nem hatotta meg Sütő kérvénye, s kijelentették, hogy ingyen lakást csak a fa barakkokban utalhatnak ki, a kő barakkért ki kell fizetnie a havi 5 pengő lakbért, „ellenkező esetben a városi fabarakban lesz ingyen lakásban elhelyezve.”[9]

1945-ben újból hallunk Sütő Andrásról, ekkor tíz világtalan társával együtt említik egy kérvényben.[10] Miután ekkor még mindig a Vay úti kőbarakkban lakott a feleségével, valamilyen módon mégiscsak sikerült előteremtenie a lakbért, s nem rakták át a fa barakkba. Az iratban arról írnak, hogy neki és feleségének 80 pengő segélyt utalnak ki. Feltehetőleg nem voltak gyermekeik, mert nem járt nekik a gyermekenként fizetendő plusz 30 pengő.

Így jutunk el 1947-ig, amikor a Klein-féle írással íródott irat keletkezett. Ekkor már a Szondi György utca 42. szám alatt lakott feleségével, aki akkoriban – a levél szerint – beteges volt. Sütő ekkor engedélyt szeretett volna kérni a főispántól, hogy pénzt gyűjthessen a kosárfonáshoz szükséges anyagokra. Láthatjuk, hogy a segélygyűjtés szigorú keretek között volt csak lehetséges, szabadon senki nem koldulhatott az utcákon. Dr. Dáncs Imre, a miskolci járás főjegyzője engedélyezte számára, hogy 1947. október 15-ig könyöradományt gyűjtsön a járás területén a gyógy- és üdülőhelyek kivételével. A vak kosárfonó köteles volt az adománygyűjtés előtt az illetékes községi elöljáróságnál bemutatni engedélykönyvét, ahol megfordult.[11]

Sajnos házassága Váradi Borbálával nem volt hosszú életű, ugyanis az 1947-ben betegeskedő asszony a következő évben elhunyt. Sütő András halálának nyomát viszont nem találtuk a miskolci halotti anyakönyvekben, így feltételezhető, hogy az állandó mozgásban lévő világtalan férfi ismét új otthon után nézett.

Irat jelzete: HU-MNL-BAZVL-IV.912. 2817/1947.