Szentpéteri B. János kéziratos könyve és szkíta ábc-je (1699-1702)

Szentpéteri B. János kéziratos könyve és szkíta ábc-je (1699-1702)

Írta: Rózsa György Gyula

A Levéltári Közlemények 1937. évi számában jelent meg Klein Gáspárnak, Borsod vármegye főlevéltárnokának a cikke a Miskolci Múzeumi Levéltárról.[1] Az 1930-as években három levéltári gyűjtemény is volt Miskolcon egyidejűleg. Borsod vármegyének már 1702-től volt állandó levéltári bizottsága, mellette Miskolc város külön, önálló levéltárral rendelkezett. A két törvényhatósági közgyűjtemény mellett alakult meg és gyarapodott a Borsod-Miskolci Múzeum kebelén belül megszülető ún. múzeumi levéltár, amely gyűjtemény bemutatására vállalkozott az említett cikkében Klein Gáspár. A csoportokra bontott és így rendezett levéltár legkorábbi ismertető katalógusát Molnár József múzeumőr szerkesztette 1902-ben.[2] Ebben még nem szerepel az a tétel, amire a neves levéltáros utal tanulmányában. Klein cikkében ezt olvassuk: Az I.a) levéltári csoport 1711-ig terjedő magánokleveleket és különféle iratokat tartalmaz, így mások mellett itt található „Szentpéteri B. János debreceni diák kéziratos jegyzetei 1699-1702 közötti időről. E bekötött könyvecskénk, mely Malleus 15 dilemmáját tartalmazza, különös érdekessége az alfabetum Scythicum, a rovásírás abécéje.”[3] A könyvecske múzeumba kerülésének nincs meg a pontos időpontja, így azt 1902 és 1937 közé tudjuk datálni. A hosszú ideig lappangó kötetet Bodnár Tamás főlevéltáros találta meg az MNL Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltár XV. 50-es fondjában. A fond pontos neve: „Kéziratos kötetek Borsod vármegye levéltárából.” A fondhoz tartozó 9 tétel a múzeumi pecsétek tanúsága szerint egyidőben kerülhetett a levéltár őrizetébe, minden bizonnyal a Herman Ottó Múzeum, mint tudományos közgyűjtemény megalakulásának időszakában, 1953 körül.

A kötet eredeti, múzeumi palliumán több jelzet is található, ezek a korabeli nyilvántartási számok lehetnek. A könyvecske kemény táblás, félbőr kötésű, bal sarkán erősen sérült állapotú, vizesedés és szuvasodás nyomait őrzi. A kemény tábla vak nyomással van díszítve.[4] Mérete: 15,5x19,0x2,0 cm. A kötet több oldalán is találkozunk a Borsod Miskolci Múzeum pecsétjével.

Érdekes adatokkal szolgál a kötet papírjának vízjel vizsgálata, amely közelebb visz bennünket az elkészítés korához. A szepességi TEPLIC papírmalom különleges szereppel bír a hazai papírgyártásban. A papírmalmot Spillenberg Dávid evangélikus lelkész fia, Spillenberg Sámuel (1573–1654) alapította 1613-ban, aki lőcsei orvos és városi szenátor volt egykor. Ez a malom lett az első, magántulajdonban lévő papírmalom Magyarországon.[5] Szepesteplic falut 1223-ban alapította a savniki cisztercita rend. A falu 1530-ban Lőcse szabad királyi város zálogbirtoka lett, majd 1697-ben a jezsuita rend vásárolta meg a savniki uradalom számára. A rend 1773. évi feloszlatása után a Kincstár, majd 1776-tól az újonnan alakult püspökség lett a birtokosa a településnek.

Fontos adalékokkal szolgál a papírmalom tulajdonosainak és bérlőinek a névsora. A Spillenberg család, mint alapító hosszú időszakra meghatározta a TEPLIC papírmalom működését. 1613 és 1630 között Patzey Jób Miklós, majd 1631-től Láng András bérelte a malmot. A bérlők működését a vízjelek használatában is nyomon tudjuk követni. Ifjabb Láng András 1699-ben egészségi állapotának megromlása miatt adta tovább a bérletet az alsózúgói papírmerítő mesternek, Matavovszky Benedeknek, aki 1669 és 1673 között dolgozott, majd megvásárolta a malmot.[6] Nemességet 1697-ben szerzett I. Lipót királytól, akinek papír beszállítója volt. Ugyanezen évben ő lett a könyvkereskedők, könyvnyomtatók és papírkészítők céhmestere is. A jezsuiták szintén 1697-ben szerzik meg a lőcsei zálogbirtokból Szepesteplicet, de ez a papírmalom tulajdonjogát nem érintette. Az első jezsuita vízjelek már ekkor megjelennek a papírokon. Matavovszky Benedek mellett unokatestvérének a fia, Matavovszky Lajos is a papírmalomban dolgozott, az ő nevének vízjel betűivel már 1676-tól találkozhatunk. Ebben a korban a papírmerítő mesterek általában két-három papírkészítő legénnyel és egy-egy inassal dolgoztak. A malom termékei közt az alábbi papírtípusokat találjuk: író, nyomó, itatós és csomagoló papírok. Minőségre nézve kiváló minőségűek is voltak köztük. Színük fehéres, szalmasárga vagy halvány világosbarna volt. A vízjelek „tiszta átnézetűek, finoman kimunkált és élénk fantáziáról tanúskodó példányok” voltak.[7] A Teplicen készített papírokat az állami, vármegyei, egyházi hivatalok egyaránt vásárolták. Szepes megyén túli nyomdákba is szállították a papírmalom termékeit, így jutottak el Lőcsén túl Kassára, Eperjesre, Bártfára, Tokajba vagy Debrecenbe. Lőcse és Debrecen nyomdái előszeretettel használták a teplici papírt munkájukhoz.

Szentpéteri B. János könyvének papírja is sárgás, merített papír, melynek vízjeleit sikerült feltárni. A munkában Soós Előd korábbi levéltári könyvkötő szakember volt segítségemre, akinek sikerült átrajzolni a vízjeleket, kiegészítve ezzel a kötet kutatását. A papír mérete 300x187 mm. A kötet oldalszáma 190, tehát 95 kisebb papír ívből kötötték egybe a könyvecskét. Miután a papírmalom hosszú évszázadokon keresztül működött, számos korszak vízjelei figyelhetők meg az egykori termékeken. Ezek között egyaránt előfordulnak világi és egyházi szimbólumok. A papírmalom és a vízjelet átfogó történeti összefoglalását Pelbárt Jenő vízjelkutató foglalta össze nagyívű könyvében, melyet TEPLIC papírmalom vízjelvilága címmel adott ki 2013-ban.[8] Miután a kötet legkorábbi bejegyzése 1699-ből származik, így a XVII. századi vízjelek közt találhatjuk meg a könyvecskében is rejlő vízjeleket. A XVII. századi teplici merítősziták 88 különféle alap vízjellel rendelkeztek. A vízjelek egy-egy mesterre, megrendelőkre, birtokosokra is utalhattak. A kötet két vízjelet rejt magában, egyrészt az LM monogramot, ami Matavovszky Lajos papírmerítő mesterre utal, illetve a koronás pajzsos Lubomirski címert. Esetünkben az ún. kettős kontúrú monogrammal találkozunk. Ennek írásánál a német ortográfiát, mint írásmódot alkalmazták, elől a keresztnevet, utána a családi nevet tüntették fel. Az LM monogram használatával már 1676-tól találkozhatunk. Matavovszky Lajos ekkortól dolgozhatott a papírmalomban.[9] 1705-ben még mindig készültek az ő monogramjával merített papírok a manufaktúrában. A szakirodalom rávilágít a jelzett címer eredetére is. „A gyakori griff-telamonos ábrázolások a Matavovszky család nemesi címeréből származnak.[10] A griff-telamonos teplici címerek másik, többször alkalmazott vízjelváltozata 1680-ban jelent meg először. Ennél az ovális pajzsban – nem a jól ismert lőcsei kettős kereszt –, hanem a Lubomirski lengyel hercegi család nemesi címerének balharánt „pólyája” látható. Ez tulajdonképpen egy fordított állású, verzál S betű és a Lubomirskiek eredeti származási helye után, a Sreniawa-folyó nevének kezdőbetűjeként került bele a hercegi címerbe, a folyót jelképezvbe. Emiatt a lengyel heraldikában Sreniawa-címernek is nevezik.[11] A lengyel család címere birtoklástörténeti okokból került a vízjelre, miután Stanislaw Herakliusz Lubomirsky herceg (1642–1702) volt az elzálogosított 13 szepesi város egykori kapitánya. A címer mérete 60 mm.

A kötet datálását a leírtak kapcsán nemcsak a szerző – Szentpéteri B. János – bejegyzései, de a megtalált vízjelek is segítik. Így kijelenthetjük, hogy a papír az 1690-es években készülhetett Szepesteplicen, Matavovszky Lajos merítő szitáján, majd fuvarosok révén juthatott le Debrecenbe, ahol azt kötetbe kötve megvásárolta a későbbi szerző, hogy aztán 1699 és 1702 között bejegyzéseket írhasson a könyvbe.

A kéziratos mű szerzőjéről kevés adattal rendelkezünk. Aláírásával több alkalommal is találkozhatunk a kötetben. Szentpéteri B. János nevéből a B tag a Hodor név rövidítése, ahogy arra Kempelen Béla kötetében is rámutat.[12] A Boila lásd Hodor (alias B.) névhasználat a szerző nevénél is felbukkan, hiszen nevét 1699. július 5-én „Johannis B.Sz. Pétery” néven, 1699. október 9-én „Johannem Szent Péteri”, míg egy 1702-es bejegyzésben Johannem H. Szent Péteri” formájában használja.[13] Hogy melyik Szentpéteri család leszármazottja volt, nehezen kideríthető, de ahogy Zsupos Zoltán tanulmányában is leírja, debreceni tanulmányait 1693. március 31-én kezdte meg a Református Kollégiumban, míg 1702. október 12-én beiratkozott a Franekeri Egyetemre.[14] Külföldi egyetemi tanulmányai után Losoncon volt iskolaigazgató, majd ugyanott lelkészként működött. A korban ezzel a névvel később is találkozunk, miután a szerző feltételezhető fia – Szentpéteri/Szent Péteri Johannes Hungarus – az 1720-as években külföldi egyetemen tanult. 1724-ben Baselben, 1730-ban Utrechtben, 1739-ben Amsterdamban iratkozót be az egyetemre. Az azonos családi nevű Szentpéteri Cseh Jónás Losoncon született és 1732 május 16-án iratkozott be a hallei egyetemre, ahol 1741-ben szerzett doktorátust. 1735-ben a groningeni egyetem hallgatója, majd Utrechtben, Amsterdamban, 1739-től a Franekeri Egyetemen tanult. 1740-es években tért haza Magyarországra, a Magdeburg-Halleban szerzett orvosi diplomával. Losoncon, – ahol édesapja is élt – Rimaszombatban, illetve Tokajban orvosként dolgozott 1759 június 29-én bekövetkezett haláláig. Az érintett könyvecskét jegyző szerző, Szentpéteri János haláláról nincsenek adataink. Élete ismert utolsó korszaka Losonchoz kötötte, ahogy a fent leírt családi kapcsolatok is ehhez a nógrádi térséghez kapcsolták.

A kéziratos könyv terjedelme 190 oldal, de a szerző a könyv nyitó és záró táblájának belső oldalára beragasztott lapokra is írt. A könyv több helyen is dátumozva van. A legkorábbi bejegyzés 1699 július 5-i dátumozású, mellette „Ex libris Johannis B. Szentpéteri” bejegyzéssel. Ezt a kötet hátsó táblájának belső oldalára jegyezte be a szerző.[15] Az 1699-es évvel, mint bejegyzéssel további négy helyen találkozunk a forrásban, de fellelhetjük az 1700-as és az 1702-es éveket is, mint dátumozást is. Az utolsó dátum „az Ige megtestesülése utáni 1702. évben július 3-án” került a könyvecskébe. Néhány üres lapot kivéve a könyv valójában betelt 1702 nyarán. A források leginkább latinul, illetve néhány bejegyzés magyarul íródott. A szerző nem folyamatosan, időrendben írta a könyvet, sokkal inkább alkalmi bejegyzések, számára fontos ismeretek megőrzése céljából vezette azt. A kötet latin fordításait Darvas Mátyás készítette.

A könyv nyitó oldalán bölcselkedő epigrammákat jegyzett fel a szerző latinul. „Miért kérded, ki vagyok? Elmondja azt Fáma az egész földön, / aki fürgén a dolgokat… / Mi haszna az ifjút folyton lapokkal sápasztani? / Tudja ő magától, mi a szép a világban.”[16] A másik ötsoros epigramma így fordítható: „Aki csak szereted a világot: nézz körül, hová érdemes elmenni”, majd kötéllel, béklyóval helyhez kötött haszonállatokról példálózik. A jobb margón szentírási helyekre utal. Egy hexameter, döccenő metrummal: „Amit csak elfed a hó, mindazt feloldja a nap melege.” Ezt követi egy négysoros epigramma vegyes – 2 hexameter, 1 disztichon – metrumban az emberi erényről szerencséről, kitartásról. Ugyanazzal a tintával s valószínűen egyszerre írva a halottidézést tiltó ószövetségi helyek felsorolását találjuk. A nyitó oldalon még az alábbiakat olvashatjuk, négysoros prózai megjegyzés, hasonlattal: „amint a madarat is csak a földön lehet hurokkal megfogni, úgy az égieket kereső lélek is biztonságban van.” Az oldal alján egy másik négysoros prózai megjegyzés, hasonlattal, a szakadt és foltos lap miatt a szöveg hiányos: a bőrét levedleni készülő kígyót hasonlítja a bűnbánó emberhez.

A következő oldalakon Jézus bibliai történetét bemutató prózai forrás található magyar nyelven. Ennek a végén találunk egy megjegyzést: „Az egész város csodálkozására nagy fogyatkozás esett a napban, 1699 szeptember 23-án, és egy csillag, aki(k) […] neve Venus, nyolctól tizenegyig.”[17]

A könyv legterjedelmesebb része Malleus 15 dilemmájának kéziratos átirata. A mű eredeti szerzője Szentpéteri B. János egykori debreceni teológiai tanár, Kocsi Csergő János (Kocs, 1648. – Debrecen, 1711. első fele) református püspök, aki iskoláit Debrecenben végezte, hol 1669-ben lépett a felsőbb tanulók sorába, azután pedig köztanítói, contrascribai, végül 1675-ben seniori hivatalt viselt. Ezután külföldre ment és 1676-ban a zürichi, 1677. jan. 2-től a marburgi egyetemnek volt hallgatója. Külföldi peregrinációiról 1678-ban teológiai doktori oklevéllel tért haza, majd rektor lett Szatmáron. Még ebben az évben lelkésznek választották Váriban, ahol még 1681-ben is működött. 1694-ben tanárnak hívták a Debreceni Kollégiumba, ahol 1700. jún. 27-én püspökké választotta a Tiszántúli Egyházkerület. Művei 1696-tól jelentek meg: De… execratione legis. (Debrecen, 1696.) De cognitione Dei naturali. (Uo. 1703.) Malleus XV dilemmatum (Gratianus Rechabaeus álnévvel). (Uo. 1704.) Üdvözlő verset írt Menyői Tolvaj Ferenchez (1675.), Gyöngyösi Istvánhoz (1676.), gyászverset a Szilágyi Tönkő Márton halálára (1700.). A Debreceni Ember Pál egyháztörténetének a szerző kérésére egyik átnézője volt.[18]

Malleus művét Szentpéteri B. János tehát még annak hivatalos magyarországi kiadatása előtt jegyezte fel a kötetben, 78 oldal terjedelemben. Már a kortársak tudták, hogy a mű szerzője Kocsi Csergő János, a későbbi nyomtatási helye pedig Debrecen. Azt maga a szerző is elmondja, hogy a nyomtatás költségeit istenfélő helybeli kalmárok adták össze. Kocsi Csergő János Gratianus Recabeus álnéven 1704-ben Debrecenben megjelent, Pázmánnyal viaskodó Malleus XV. Dilemmatum, quae omnibus dominis acatholicis ..quidam obtulit című munkája jelent meg nyomtatásban. Szentpéteri a még kéziratban lévő munkát írta át könyvben, melynek címe így fordítható: „A tizenöt dilemma pörölye, amit valaki minden nem-katolikus (értsd: evangélikus) úr elé tárt Magyarországon az 1699-es újévben, nagy szeretettel (a Galaták 4,17 szerint)”[19] A szerző a későbbi püspök Kocsi Csergő Bálintnak, a nápolyi gályát megjárt pápai rektornak volt az öccse. Személyes és felekezeti indíttatásból is érthető, hogy hozzá fűződik a 18. század eleji utolsó katolikus – protestáns hitvitájának névtelen kiadványa, a jezsuita Szentiványi Márton művére válaszoló Malleus XV dilemmatum, s emellett a szintén anonim módon, Ember Pál révén megjelentetett angol apológia kiadása is.[20] Malleus 15 dilemmájának zárásaként a 82. oldal felső részén egy, a pápa tévedhetetlenségét tagadó és a katolikus tanítóhivatal dogmatikai illetékességével foglalkozó szöveg kivonata olvasható. Ezt követően dátumozza a mű átirásának az időpontját: „[Ezeket] írta: Szentpéteri János a híres Debreceni Kollégiumban, a Mária szülése utáni 1699-ik évben, s éppen október hó hetedikén.”[21]

Az oldal végén egy hatsoros bölcselkedő epigramma olvasható, hexameterben: „Igaz ember ellen ne hadakozz gazul; / hisz Isten mindig megbünteti a jogtalan haragot. / Figyeld csak meg magadban csöndben, ki mit mond / a beszéd el is rejti, jelzi is az emberek erkölcseit”[22]

Szentpéteri kötetének másik terjedelmesebb másolata Johannes Mollerius: Szent szám, avagy a szent dolgok méhkasa című művének közlése. Johannes Moller (1661. február 27., Flensburg - 1725. október 2., Flensburg) dán pietista, a Flensburgi Latin Iskola igazgatója és az észak-német tudósok „Cimbria literata” nevezetes életrajzának írója. Teológiát, filozófiát és történelmet tanult a Kieli és Lipcsei Egyetemen, majd tanulmányait a hamburgi (1681–84) és a koppenhágai (1684/65) könyvtárakban folytatta. 1685-től 1725-ben bekövetkezett haláláig kapcsolatban állt a Flensburg iskolával, végül konvektor (1690) és rektor (1701) pozíciót kapott. 1711-ben megalapította az iskolai könyvtárat. Leghíresebb művét, a Cimbria literata, sive, Scriptorum ducatus utriusque Slesvicensis et Holsatici fia először halála után jelentette meg három kötetben 1744-ben. A Szentpéteri által átírt művet 1646-ben adták ki először Kőnigsbergben, majd újabb kiadások követték ezt, az alábbi címen: „Sacer Numerus Sive Alvearium, Rerum & Observationum Sacrarum Selectissimarum, notabilem varietatem, certumque numerum sub se continentium: ex variorum Ecclesiae Doctorum ore, atque Scriptis, ut & propriis meditationibus congestum.”[23]

Johannes Mollerius művét így fordíthatjuk: „A szent szám, avagy a szent dolgok méhkasa.” Ez a mű a legkiválóbb szent dolgok és megfigyelések gyűjteménye, amelyek figyelemre méltó változatosságot tartalmaznak, és különböző egyházi doktorok szájából és a Szentírásból, valamint a szerző által lettek összegyűjtve. Moller művében lexikális szócikkekben, 23 oldalon mutatja be röviden a szent dolgokat. Ilyen szócikkek a műben pld: Tetteink; Eljövetelek (Krisztus hat eljövetele a Szentírásban); A beteg (A betegnek szükséges erények); Csapás (A jámbor ember három csapása); Szántóföld (Isten öt szántóföldje, melyet művel); Ámen (Krisztus ötvenszer mondja ki); Angyalok (Négyféle angyal); Az ítélőszék négy fajtája; Az üdvösség három közvetítője; A szentek bukása és megtérése; Az öt erény. Az átmásolt mű végén dátumozza a munka befejezését. „Befejeztem e Szent számot avagy a sz(ent) d(olgok) méhkasát az 1700-ik évben, február ismeretlen napján, Debrecenben, a retorikai osztályban. … Sz(ent)p(éteri) J(ános)”. [24]

Ugyancsak terjedelmes helyet foglal el Szentpéteri kötetében az Apostoli-efezusi PANHOPLIA[25] című mű, melynek alcíme: „…melyet néhány téli foglalatosság alatt a Szent Szolgálatra felesküdött hallgatók exegézisére és gyakorlati hasznára adtunk ki és illusztráltunk”, avagy vázlat az Ars concionandi-hoz,[26] éspedig a Prior-hoz[27] illusztrálva. Feldolgozva és előadva az apostol[28] szövegéhez, mely az Efezusiakhoz írt levélben, a 6. fejezet 4. versében van. Szentpéteri még egy megjegyzést fűz a közölt mű elé: Martinus Sylvanus,[29] a Debreceni Iskola akkori rektorának és tanárának munkájával és fáradozásával, Krisztus korának 1691. évétől, február 16-ától. A szerző itt a Biga patoralis, avagy „Pasztorális kettősfogat” című Szilágyi Tönkő Márton által írt, 1684-es kiadású egyházi retorikai művére utal.

Szilágyi Tönkő Márton (Szilágyborzás, 1642 – Debrecen, 1700. január 3.) református lelkész, a bibliai nyelvek, a filozófia és a dogmatika tanára, élete végén rövid ideig a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke (1699-től haláláig). Szilágyborzás szülötte, iskoláit is itt kezdte, majd Debrecenben folytatta. Kiváló eredményeire való tekintettel hollandiai egyetemekre került tanulni. 1666–1669 között Utrecht, Franeker, Groningen, Leiden egyetemein tanult. Debrecenbe való visszakerülése után előbb az alsó osztályok tanára, majd a biblia nyelvek (görög és héber) és a filozófia tanára. Heidelbergben 1678-ban megjelent filozófia tankönyve a debreceni kollégiumban Maróthi György felléptéig volt használatban. 1681-ben a dogmatika tanára lett, és ebben a minőségben William Ames tanait hirdette, és később sort kerített Johannes Cocceius felfogásának terjesztésére is. Ez utóbbi miatt 1692-ben vádat emeltek ellene, de tisztázta magát, és 1699-ben püspöknek is megválasztották. Halálára Kocsi Csergő János verseket írt, amelyek a Honor posthumusban (Debrecen, 1700) jelentek meg. Munkái: Disputatio Theologica De Adoptione... Ultrajecti, 1667. Disputatio Philosophica De Corpore in universum spectato... Lugduni Batavorum, 1669. Három rész. Philosophia ad usum scholarum praesentim Debrecinae applicata (Filozófia az iskolák, elsősorban a debreceni használatára alkalmazva), Heidelberg, 1678. (Martinus Sylvanus néven) Biga pastoralis, Debrecen, 1684. Triga divortialis, Debrecen, 1690.[30]

A kéziratos kötet 114. oldalán találjuk a „Magyarázó VÁZLAT a Függelékhez avagy az Ars concionandi posterioris-hoz”[31] megnevezésűt bejegyzést, ami 27 oldal terjedelmű.

A Panhoplia befejezése után találjuk a lejegyző alábbi sorait: „Írta Szentpéteri H. János, a Logosz megtestesülése korszakának 1702. évében, az első hónap Kalendae-jának 8. napján, sajátkezűleg.”[32]

Szentpéteri a 141. oldalon újabb hosszú szöveget másolt a kötetbe „Discursus bresis”, megjelöléssel, amit így fordíthatunk: Rövid eszmefuttatás az evangélium szolgálóinak elhívásáról, egyházról egyházra való sűrű költözéséről és válásáról, hogy aztán a generális szinóduson ez legyen a vita alapanyaga. Az Ige megtestesülése utáni 1702. évben, július 3-án. [33] Ez valójában Kocsi Csergő János műve, amit 15 oldalon közöl Szentpéteri a kötetben.

Szentpéteri kötetének 155. oldalától kisebb bejegyzéseket találunk. Figyelemre méltó dolgok címmel egy szöveges forrást, majd A felhőoszlop címmel öt soros próza az alábbi tartalommal: „Amíg Mózes élt, felhőoszlop járt a nép előtt; ahogy Józsue vette át a kormányzást, rögtön eltűnt. Ugyanígy szűntek meg a szertartások is, amint Jézus vette át a kormányzást.”[34]

Ezt követi a kézirat talán legérdekesebb része, a kötet 156. oldalán, melyet Szentpéteri „Alfabetum Scythicum” avagy a szkíta ABC címmel jegyez. Szentpéteri szkíta rovásírásos ábécéje a rovásírással foglalkozó kutatás is számon tartja. A 34 betűt hagyományosan jobb-bal sorvezetés helyett balról jobbra jegyezte le. Zsupos Zoltán megállapítása szerint a betűsor a legközelebbi rokonságot Kaposi Juhász Sámuel ábécéjével mutatja. Csupán 7 betűje nem azonos azzal.[35]

A rovás forrás közlése után szerepel a kötetben Aelia Lalia[36] sírfelirata Bolognában. Utána Szentpéteri latinul megjegyzi: „E sírfeliratot egyesek az esővízre, mások az első anyagra, megint mások a szerelemre értik.”[37]

Szentpéteri ezt követően újabb ABC-t közöl, Alphabetum Samaritanorum megjelöléssel, amit több oldalon rövid, két-három soros versek követnek, köztük az is, amelynek az eleje hexameter, a vége már inkább próza; „Aki sok rosszat tesz, el is szenved sokat viszonzásul / ártatlan halakra vadászik a tengerben a delfin / nagyobb dolog a nyelvet megzabolázni, mint haditábort elfoglalni.”[38] A lap alján egy prózai, összegző bejegyzést olvasunk Izrael négy seregrészéről, s ezeknek az evangélistákkal közös szimbólumairól. A latin bejegyzések közt egy magyar mondatot is találunk: „Vegyen egy jó illatú almát és megmelegítvén értess az füléhez és így ami a fülébe mászott, az almára kijön.”[39]

Elogia scholarum cím alatt a korabeli református iskolák dicsérete olvasható. Debrecen kegyes, műveltté és mértékletessé tesz; Patak művészetet oktat, Fehérvár üdvös erényeket önt a szívbe, Várad Mars és Ars küzdelmeire készít fel, Patak éles ésszel jár elöl, Kolos Múzsát táplál, a gazdag Komárom a hegy alatt olajjal hajtat, Veszprém a törököt állítja meg. Nagyszombat, Kassa, Diószeg hasonló méltatása is olvasható. Néhány bejegyzést a lap sérülése miatt mára nem lehet kivenni.[40]

Szentpéteri könyvének utolsó része rövidebb verses és prózai bejegyzéseket tartalmaz. Ilyen kétsoros versek, amiket lejegyzett: „A klérus gazdagságát a nép áhítata szülte, / elfajzott gyereket a vallásos szülő.” „Könnyedségtől ujjong a gyermek, elnehezüléstől az öregség / kettő között áll csonkán az ifjúi szépség.” Kétsoros vers hexameterben: „Ha amikor csak vétkezne a jobb, kivájnák a szemet / rövid idő alatt félszemű lenne a világ.” „Három élőlény van, akihez beszélt az Úr: kígyó, hal és ember.” „Szomorú szív, gyakori harag, örömtelit ritkán meglátó elme / e három gyorsan elemészti a testet.”[41]

A könyv 177. oldalától teológusi vélekedéseket olvashatunk a Teremtés könyvének 2. fejezetéről, illetve elmélkedéseket a jelen élet illékonyságáról.

A könyv utolsó két oldala rövid és érdekes bejegyzéseket tartalmaz, dátumokkal. Egy eszmefuttatást ír a menny és a pokol természetéről, mely után dátumozza a bejegyzést: „Krisztus születés utáni 1699. évben”. [42] A bejegyzésekből úgy tűnik, hogy azokat különböző időben írta, nem folyamatosan vezetve a kötetet. A könyv utolsó táblájára ragasztott belső oldalon újabb dátumot jegyzett fel a szerző az alábbi módon: „Ex libris Johannis B. Szentpétery, 1699 július 5-én. Hitvallás: Zsoltárok 66,12: Istenben bízom, nem félek; ember mit tehet ellenem.”[43] A könyv záró oldalán kétsoros verseket, hexameterben és prózában találunk feljegyzéseket: „Krisztus a remény, élet, üdv, nyugalom és dicsőség / akinek a hatalmas Isten adja meg a roppant Olümposz örömeit.” „Valaki mondta: miután Lót felesége sóbálvánnyá változott, még nekünk prédikálják, hogy ne nézzünk vissza mindarra, ami a világban van, hanem az égi haza felé igyekezzünk?” „Krisztus nem kerti, hanem mezei virág, mert illata nincs elzárva, hanem mindenkié.” „Nem vagyunk semmi, csak föld; de a föld semmi, csak füst / de a füst semmi: mi tehát semmik vagyunk.” „Egy gyehennához hasonló tűz több bűnösnek árt, mintha a nő munkában és gyerekszülésben ezer évet kitartana.” „Istent nem látni: felülmúlja a gyehenna minden kínját.” „Miden, amit a választottak kapnak a dicsőség növekedtéhez, kevés ahhoz képest, ami a fájdalomra ítélteknek jut.” „Három ország van: a természeté (Ádám), a kegyelemé (hívők) és a dicsőségé (üdvözültek).” „Ha tanulmányaid során rosszul tanulsz, hármas kárt szenvedsz: pénzt pazarolsz, keveset tudsz, időt pocsékolsz.” „Tu ne cede… „Ne fuss el [a bajoktól, hanem bátran szállj szembe velük, Vergilius.].”

A mű legutolsó bejegyzése a „gyehenna” kifejezés magyarázata, hogy a „Ge-hinnom” völgy nevéből van, illetve annak görög megfelelője.[44]

Szentpéteri B. János diákként 1693. március 31-én kezdte meg tanulmányait Debrecenben, majd 1702. október 12-én íratkozott be a Franekeri Egyetemre. Hazatérése után Losoncon volt iskolaigazgató, később ugyanott lelkészként szolgált. Az általa jegyzett kéziratos könyv a debreceni diákévei alatt született. A kötet nem csak a szkíta ábécé miatt rendkívül értékes forrása a rovásírás kutatásnak, de bepillantást ad egy református diák formálódó világképébe, az őt ért szellemi hatások, könyvek, tanulmányok világába. Hagyatékának őrzője később fia, ifjabb Szentpéteri János lett, aki könyvgyűjtőként minden bizonnyal megőrizhette az említett kötetet is az utókornak.