Források Dámóc falu elnéptelenedéséről

Források Dámóc falu elnéptelenedéséről

Írta: Oláh Tamás

Dámóc a Bodrogköz keleti részén, a magyar-szlovák államhatár mellett fekvő Borsod-Abaúj-Zemplén megyei falu, amely 1950 márciusáig a történeti Zemplén vármegyéhez tartozott. A falu identitását évszázadokon át döntően meghatározó, és napjainkban is fontos jellemzője, hogy lakossága jelentős részben görögkatolikus vallású, ruszin eredetű volt, amely már a 16. század folyamán megjelent a Bodrogközben és azon belül is Dámócon, amint arra a falu szülötte és a táj kutatója, Siska József is felhívta a figyelmet egyik, a bodrogközi ruszinokról szóló tanulmányában.[1]

Dámóc életében a Rákóczi-szabadságharc időszaka jelentett töréspontot, amikor a település hosszú évekre elnéptelenedett. Ennek emlékét két, a jelen forrásközlésben bemutatásra kerülő, a Dámócon élt és az 1960-as évek második felében a Sátoraljaújhelyi Levéltárban dolgozó görögkatolikus lelkész, Mondy Miklós által rendezett 1713-ban készült bizonyságlevél örökítette meg. Az egyiket Láca falu bírái és lakosai, a másikat Szűcs Ferenc szolgabíró adta ki. A bizonyságlevelek tanúsága szerint Dámóc falu „az elmúlt revolutioban”, azaz a Rákóczi-szabadságharc idején, mintegy 4–6 évvel korábban, feltehetően a nagy pestisjárvány teljesen elnéptelenedett. A maradék lakosság más vármegyékbe költözött és a pusztulás olyan mértékű volt, hogy 1713-ban már egy épület sem állt a településen.[2]

Dámóc elnéptelenedését igazolják a korabeli Zemplén vármegyei összeírások is. A Kantha János szolgabíró igazgatta Bodrogközi járásról készült 1706. május 18-ai keltezésű összeírásban még lakott településként írták össze Dámócot. Ekkor 15 családfőt írtak össze a faluban, azonban ebből 10 családfő háza leégett, ezért semmilyen vagyon, mezőgazdasági termény, állatállomány nem szerepelt a nevük mellett: „Combusti sequentes: Judex Joannes Holyovati(?), Michael Matiny(?), Ljukas Kiraly, Joannes Hrabovszki, Georgius Czidor, Alexander Toll(?), Cseki Jakab, Elias Czidor, Gregorius Fekete(?) subulcus.[3] Öt családfőnél azonban szerepelt adóköteles vagyon, ők a következők: Stephanus Szász, Michael Pap, Gregorius Csapi, Joannes Soltész, Andreas Onda. Az összeírás nevei jól mutatják, hogy a magyar hangzású vezetéknevek mellett szláv hangzású vezetéknevekkel is találkozunk a falu lakói között.[4]

Néhány évvel később ugyanakkor Dámócot sem az 1711. évi, sem az 1712. évi bodrogközi járásról („Processus Insulanus”, vagy Districtus Insulanus”) készült, sem az 1715. évi Zemplén vármegyei összeírás – amely az 1715. évi országos összeírás Zemplén vármegyei példánya – nem említi. Érdekesség, hogy az 1711. évi összeírásban még az teljesen elpusztult falvak között sem említették Dámócot: „Pagi funditus desolati: Ágcsernyő (Ágh Csernyő),[5] Perbenyik, Luka,[6] Vajdácska (Vaidácska), Semjén, Ricse. In Szomotor Sola Curia extat.” (Vagyis a teljesen elnéptelenedett falvakon kívül Szomotoron is mindössze egy nemesi kúriában laktak.)[7]

A Bodrogközben egyébként a Rákóczi-szabadságharc hadieseményeivel összefüggő társadalmi–gazdasági folyamatokon (katonaállítás, katonatartás terhei, adóterhek), az éghajlati nehézségek miatti terméskiesésen, vagy katasztrófákon – pl. tűzvész, lásd Dámócnál – kívül a falvak elnéptelenedésében nagy szerepet játszott az 1708–1713 közötti pestisjárvány is.[8] Ezt támasztják alá minden bizonnyal egyrészt a közlésre kerülő 2. dokumentumban Szűcs Ferenc szolgabíró alábbi szavai: „emberi kik az halálkor (feltehetően a pestisjárványkor – OT) megmaradtak volna itt nem laknak az Bodrogközön (Bodrog közin).[9] Ennél azonban sokkal egyértelműbben mutatja a pestisjárvány pusztítását a már fent említett 1711. évi bodrogközi adóösszeírás, amely több olyan településen, amely nem néptelenedett el teljesen, feltünteti a pestisben meghaltak számát. A pusztítás mértéke egyes településeken igen drámai volt, mert pl. Lelesz mezővárosában a 19 összeírt családfő mellett 32 gazda/családfő halt meg pestisben („In Peste mortui hospites No. 32.”). Így minden bizonnyal a pestisjárványnak is komoly szerepe volt a Bodrogköz egyes falvainak időleges elnéptelenedésére.[10]

A Bodrogközi járás a 18. század elején – az egykorú források tanúsága szerint – két nem állandó, hanem időnként változó területű kisebb közigazgatási egységre, kerületre („Districtus,” vagy „Processus”) tagolódott. Ezen belül Dámóc a Bodrogközi járás keleti kerületébe volt beosztva, amely nevét nem egy központi településről kapta, hanem a kerületet irányító a mindenkori szolgabíró, vagy esküdt nevéről (1711–1715-ben: Szentmihályi János). Ez a keleti kerület a Dámóc elnéptelenedéséről szóló bizonyságlevelek születésének az idején, 1711–1712-ben nagyjából a Zétény – Boly – Lelesz – Láca – Cséke – Kis- és Nagy Cigánd (a mai Cigánd) – Karád (a mai Tiszakarád) vonaltól keletre fekvő bodrogközi településeket foglalta magába. E kerülethez tartozott a Bodrogközi járás két mezővárosa közül Lelesz. 1715-ben ehhez a keleti kerülethez tartozott Rad és Felsőberecki is, amely 1711–1712-ben a bodrogközi járás nyugati kerületéhez tartozott. A másik nyugati, 1711–1712-ben Hegedűs János, 1715-ben Szűcs Pál esküdt nevét viselő kerülethez tartozott a járás másik mezővárosa, piacközpontja, Királyhelmec.[11]

A település újra benépesülése az 1710-es évek második felére tehető, ugyanis az 1720. évi országos összeírásban, amelynek egy példánya megtalálható Zemplén Vármegye Levéltárában, már ismét lakott helyként, possessioként vették fel, ahol hét családfőt írtak össze (Fekete András bíró, Pap András, Csonka János, Burda János, Cidor János, Bárány János, Onda András).[12] 1727-től pedig a 19. század végéig ruszinlakta, görögkatolikus faluként említik Dámócot, azonban a falu lakossága a 20. századra már magyar nemzetiségűnek vallotta magát.[13]

A most közlésre kerülő 1713-as források tehát egy pillanatképet, egy korszakhatárt villantanak fel a Bodrogköz településtörténetének egy fordulatos és sok szempontból tragikus időszakából és egyben Dámóc falu történetéből.

Függelék

HU-MNL-BAZML-IV.2001.p. Magyar Nemzeti Levéltár, Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltár, Zemplén Vármegye Nemesi Közgyűlésének, Bizottmányának és Haynau-féle közigazgatásának iratai, Vegyes közgyűlési iratok, Mondy Miklós által rendezett iratok. 4. csomó. No. 299. Dámóc és Ágcsernyő falvak elnéptelenedéséről szóló bizonyságlevelek, 1713.

Mondy Miklós saját kezűleg írt regesztája – HU_MNL_BAZML_IV_2001_p_04_cs_299_01.jpg

Benne:

1. Láca falu bíráinak és lakosainak bizonyságlevele arról, hogy a mellettük lévő Dámóc falu öt vagy hat esztendő óta pusztán áll, lakói más vármegyékbe költöztek. Láca, 1713. szeptember 20. A bizonyságlevelet Szabó György, Szabó István és Jóvér János lácai lakosok adták ki. Tanúként ellenjegyezték Váry István lácai református lelkész („Ministro Ecclesiae Lacziensis”) és Pap Zsigmond lácai taksás nemes.[14]

Mi Lácai (Láczi) Bírák és lakosok, adjuk tudtára mindeneknek az kiknek illik ez levelünknek rendiben, hogy jöve hozzánk Nemzetes Király Falvi István Uram, hogy mellettünk lévő Damócz nevű Falunak öt avagy hat esztendeig való elpusztulása iránt, tegyünk Jó és igaz lelkünk ismereti szerint Tanúbizonyságot, melyet is egész falustól jó lelkünk ismereti szerint tudjuk és Fatealjuk[15] hogy vagyon öt esztendeje avagy hat miolta azon Dámóc nevű Faluból az Lakosok más Vármegyékre recipiálván[16] magokat Falujok elpusztult kiről adtuk ezen Recognitionalis és Testimoniális levelünket.[17] Datum Láca (Lácza) Die 20. Septembris Anno 1713.[18]

Lácai (Láczi) lakosok Szabó György, Szabó

István, Jóvér (Jovér) János.[19]

Coram me Stephano Varÿ Ministro Ecclesiae Lacziensis manu propria[20]

Coram me Sigismundo Pap manu propria[21]

Hátirat:

Dámóc pusztulása[22]

Láca falu bíráinak és lakosainak bizonyságlevele. –  HU_MNL_BAZML_IV_2001_p_04_cs_299_02.

Szűcs Ferenc szolgabíró bizonyságlevele arról, Dámóc falu „az elmúlt revolutioban”, vagyis a Rákóczi-szabadságharc alatt, négy esztendővel korábban teljesen elpusztult és jelenleg is pusztán áll. A bodrogközi Ágcsernyő is elpusztult, 1711-ben teljesen pusztán állt,[23] de miután földesurai a vármegyétől szabadságot nyertek, 1712-ben lakói kezdtek haza szállingózni. Kisújlak, 1713. szeptember 20.

Alább megírt Tekintetes Nemes Vármegye Szolgabírája praesentibus recognoscalom[24] hogy Dámóc (Damocz) nevű falu, még az elmúlt revolutioban[25] ennek előtte négy esztendővel. Teljességgel elpusztulván, most is ez óráig pusztán áll, úgy hogy semmi épület nincsen rajta, sem pedig emberi kik az halálkor[26] megmaradtak volna itt nem laknak az Bodrogközön (Bodrog közin) nem különben Ágcsernyő (Ágh Csernő)[27] is elpusztulván. in Anno 1711[28] teljességgel pusztán állott hanem minek utána az Földes Urok az Tekintetes Nemes Vármegyétől szabadságot obtinealtak[29] azután in Anno 1712 kezdettek haza szállani melyről adtam ezen Testimonialis Levelemet.[30] Actum Kisújlak (Kis Ujlak)[31] die 20 7bris 1713.[32]

Szűcs (Szücz) Ferenc manu propria[33]

Hátirat:

Dámóc, Ágcsernő pusztulása[34]

1713[35]

 Szűcs Ferenc szolgabíró bizonyságlevele –  HU_MNL_BAZML_IV_2001_p_04_cs_299_03.jpg