Az 1878. évi augusztusi árvíz emlékezete

Bodovics Éva: Az 1878. évi augusztusi árvíz emlékezete

A múlt héten emlékeztünk a tragikus kimenetelű 1878. évi augusztusi árvízre. A 140 éve történt természeti szerencsétlenség egyike Miskolc azon nevezetes eseményeinek, amelyek mint mérföldkövek jelölik a város történetének meghatározó pillanatait. Jóllehet városunk életében – már csak földrajzi fekvésének okán is – számtalan esetben került sor súlyos árvízre – csak a 19. század második felében legkevesebb húsz áradás vagy árvíz pusztított – ezek emléke idővel feledésbe merült. Mint ahogy azoké az árvizeké is, amelyek a nevezetes augusztusi árvizet követték. Kevesen tudják, hogy 1878-ban, augusztus után szeptemberben egyszer, novemberben pedig kétszer is kilépett a Pece és a Szinva patak a medréből. Ezen áradások nagyságukban nemhogy elmaradtak volna a nyár végitől, hanem többnyire megközelítették, sőt a szeptember 27-i meg is haladta azt. Ezek azonban nem kerültek bele a „városi emlékezetbe”; hogy megtörténtek, arról csak a történeti források tanúskodnak. Az 1878. augusztus 30-31-i szerencsétlenség 140. évfordulóján az árvízre való emlékezés nyomon követésével megpróbáljuk bemutatni, hogyan lett a város történetében megszokott jelenségnek számító árvízből Miskolc történetének sorsfordító „nagy árvize”.

Hogy melyik eseményből lesz kiemelt jelentőségű, a közösség életét és jövőjét meghatározó történés, az nem minden esetben magától értetődő. A történelmi események jelentőségét nem csupán a puszta tények – jelen esetben a pusztítás számokban kifejezett értéke – adják, hanem az a mód, ahogyan az adott eseményt érzékeljük és értelmezzük. Az 1878. augusztus 30-31-i árvizet a kezdetektől fogva katasztrófaként értelmezték a kortársak, s ezzel a szóval is illették (összevetésképpen az 1875. és 1876. évi budapesti árvizek esetében, ahol szintén nagy volt az anyagi kár és halálos áldozatok is voltak, a korabeli sajtó nem használta a katasztrófa kifejezést).[1] A miskolci árvízzel kapcsolatban megjelent cikkek mindent elkövettek azért, hogy kihangsúlyozzák a természeti csapás váratlanságát és rendkívüliségét – a katasztrófák alapvető jegyeit – így „bizonyítva”, hogy az árvíz elkerülhetetlen volt.

Nem volt más véleményen a városvezetés sem, éppen ezért néhány nappal a tragédia után, bokros teendőik kellős közepén, arról határozott a közgyűlés, hogy az árvíz során az utcákra kicsapott víz magasságát árvíztáblákkal kell megjelölni. Az árvízszint rögzítése hidak, folyómedrek vagy épületek oldalán megszokott gyakorlat volt olyan társadalmak esetében, ahol gyakorta kényszerültek szembenézni árvízveszéllyel. A tudás ily módon történő rögzítése és áthagyományozása a következő nemzedékekre hozzájárult az árvizekkel szembeni védekezés sikerességéhez. Miskolcon azonban, dacára a megannyi árvíznek, nyomát sem látjuk hasonló tudatos árvízvédelmi technikának. Az 1878. évi augusztusi árvíz volt az első, és máig az egyetlen, amely vízszintjelző táblát kapott. A fémtáblák mellett a helyi téglagyár felajánlásaképpen ötszáz vízszintjelző tégla is hirdette az árvíz emlékét.

A táblák mellett az árvíznek állított emléket az a fényképekkel ellátott album is, amely nem sokkal az árvíz után készült el. A korszak szokásának megfelelően, a Miskolcz gyászában Szinay István fényképeinek kíséretében korabeli beszámolók segítségével mesélték el az árvíz borzalmát. Habár a kiadvány elsődleges célja az adománygyűjtés volt – ugyanis pénzért árusították, amelyből a károsultakat támogatták – máig ez számít az elsőszámú árvízi forrásnak, amelyhez a megemlékezések kapcsán gyakorta segítségként fordulnak.

A történeti események történelmi eseménnyé válásának útja során kiemelkedő jelentőséggel bír az első éves évforduló. Ekkorra, a közben eltelt időnek köszönhetően, többnyire kialakul az esemény közösségi értelmezése, s az értelemadást követően megpróbálják elhelyezni a közösség történetének folyamában. Az árvíz esetében azonban erre nem került sor, legalábbis nem az első évfordulón. Az árvíz után kialakult válsághelyzet, majd az azt követő, a közbiztonság érdekében tett intézkedések sűrűjében az egyéves évforduló észrevétlenül múlt el. Az első évfordulóra így tulajdonképpen az árvíz után két évvel került sor, aminek kapcsán a helyi újság, a Borsod így írt: „Kedden éjjel mult két éve, hogy városunk lakossága egy borzasztó katasztrófa által láttogattatott meg. […] Ugy látszik ugyan, mintha kihevertük volna már a nagy csapást, oh pedig nem ugy van; rohanó ártól felszántott utczák ugyan helyreálltak, a félben vagy egészen leroskadt épületek nagy részben ujra felépültek; de mindez a jólét árába került, s évtizedek mulva sem fogjuk kiheverni szenvedett veszteségeinket. Isten óvja meg szegény városunkat!”[2] Újabb két évvel később, 1882-ben a következőt olvashatjuk: „Ama rettenetes éjnek nyomai ma már csak imitt-amott láthatók; főutczánk azóta részben ujraépült, a Szinva medre erős falazattal láttatott el s a romok helyén ujabb diszes házak emeltettek. Mindezen körülmények erős életrevalóságunkról s arról tesznek tanuságot, hogy erős akaraterő, üdvös hatósági intézkedések mellett, az ember a legnagyobb csapásokat is képes ellensulyozni, kivált ha ezen törökevéseihez emberbaráti szeretet is járul – ily esetben megfizethetetlen – gyors segélyével.”

Az újságbeli rövid megemlékezés kapcsán közzétették azokat az adatokat, amelyek az árvizet és annak jelentőségét számokká redukálva voltak hivatottak visszaadni. Ezektől ma sem tudunk szabadulni; a halottak, a leomlott és megrongálódott épületek száma, valamint az anyagi kár összege elengedhetetlen „kellékei” az árvízi megemlékezéseknek. A számok töretlen népszerűsége közérthetőségükben, látszólagos pontosságukban, ugyanakkor mellbevágó erejükben ragadható meg, jóllehet keveset árulnak el egy-egy esemény valódi súlyáról.

Ugorjunk egy kicsit az időben. A kerek évfordulók mindig kiváló lehetőséget nyújtanak nemcsak egy nagyobb szabású megemlékezés tartására, hanem arra is, hogy immáron eltávolodva az esemény eredeti kontextusától, újraértelmezze annak jelentőségét. Az ötvenedik évforduló meghatározó jelentőséggel bírt az árvíz emlékezetében. Mérföldkőnek tekinthetjük nemcsak abban a tekintetben, hogy 1928-ban elérkeztek a hangzatos „félévszázados” évfordulóhoz, hanem azért is, mert ez volt az utolsó alkalom, amikor még szemtanúk beszámolóira hagyatkozva, közvetlen elbeszélések által emlékezhettek a tragédiára. Ekkor még éltek azok az emberek, akik – jóllehet fiatalként, gyerekként – tapasztalták meg az árvíz borzalmát. Ekkor még élő volt a kapcsolat a múlt és a jelen között. Azonban ahogy teltek az évek, egyre kevesebb és kevesebb szemtanú maradt, s egy idő után csupán az elbeszélések és a történeti források jelentették a kapcsolatot a múlthoz.

Ezzel minden bizonnyal az akkori városvezetés is tisztában volt, s kihasználva a kerek évforduló által kínált lehetőséget, az árvízben elhunytak mellett, a szerencsétlenséget túlélő, s a város újjáépítésében résztvevő, még köztük élő személyek felé is kifejezte tiszteletét. A megemlékezés egy teljes napot tett ki. Éjjeli fél 12 és éjfél között harangzúgás emlékeztette a miskolciakat az ötven évvel korábbi, éjjel érkező áradatra. Majd másnap reggel kilenc órakor a város valamennyi felekezete gyász istentiszteletet tartott saját templomában. Dr. Hodobay Sándor, Miskolc akkori polgármestere, két hónappal korábban kérte fel Gárdos Aladár szobrászművészt, hogy az évforduló alkalmából emlékművet készítsen, amely a szűkös határidő ellenére időben el is készült. Az ünnepélyes leleplezés előtt a miskolci dalárdák elénekelték a Himnuszt, majd pedig a polgármester beszéde következett. Érdemes ebből hosszabban idéznünk. „Nem az ünneplés, de a kegyeletes emlékezés gyüjtött egybe bennünket. Valahogy érezzük, hogy küzdelmes életünk terhén könnyitünk ezzel az emlékezéssel, mert minden könny, melyet a nagy veszteség felett érzett fájdalmunkban hullattunk, őszinte részvétünk igaz kifejezője és minden sóhaj, mely ajkunkról a magasba száll, egy-egy endő [sic!] imádság elpusztult embertársaink lelkiüdvéért. Valami nagy, hatalmas, isteni erő rejlik az emlékezésben, amely épugy képessé tesz a kegyelet méltó lerovására, mint a szerzett tanulság nyomán uj munka és feladatok megoldására.” Majd miután röviden elbeszélte az árvíz évek során kanonizálódott történetét, így folytatta: „Az emberszeretet és önfeláldozás fakasztotta munka nyomán eltünnek a romok és napról-napra nő a remény, a hit, a jobb jövő iránti bizalom. És ahol az ember Isten segitségével dolgozik, ott áldás fakad, ott gyorsan szárad a könny, a fájdalom vájta barázdák is könnyen kisimulnak. Igy volt ez nálunk is. Bölcs határozatok hozatnak, melyek nyomán uj városrészek keletkeznek, a romok helyett paloták épülnek és mindez Istenben vetett hittel, egységes erővel egy uj Miskolcot termet. A város vezetősége és lakosságának minden rétege mindenkor illő kegyelettel emlékezett meg e napról.”[3] Az emlékművet a leleplezés után megkoszorúzták, amely közben a polgármester a város védelme érdekében Istenhez fohászkodott. „Majd a Miskolci Daláregylet a Szózat eléneklésével zárta be a leleplezési ünnepséget, mely után még perceken nyüzsgött a gyásznapra emlékező sokaság.” – zárja a tudósítást a Reggeli Hírlap.

Az ötvenéves megemlékezés egyrészt tehát kapcsolatot teremtett a múlttal azáltal, hogy megemlékezett a természeti szerencsétlenségben elhunytakról és tisztelttel adózott az újjáépítésben résztvevők munkája előtt. Ugyanakkor a múlttal szemben, azt viszonyítási pontként használva határozta meg magát a város, amely fél évszázad alatt újjá és naggyá nőtt a romokból. Ebben a kontextusban az árvíznek sorsfordító jelentősége van, amely elválasztja egymástól a város árvíz előtti és árvíz utáni történelmét. Az árvíz egy új időszámítás kezdeteként értelmeződik.

Újabb ötven évvel később, a 100. évfordulón már nem éltek az egykori szemtanúk; a visszaemlékezések helyét átvette a tudományos elbeszélés. A neves évfordulóról ezúttal egy kiadvánnyal emlékeztek meg (Dobrossy István – Veres László: Miskolci árvíz 1878-1978), amely – miként írták – „a »kő-emléknél« is maradandóbb.”[4] A könyv hármas célkitűzéssel készült: amellett, hogy emléket kívánt állítani az árvíznek, ez volt az első kísérlet az esemény tudományos feldolgozására. Ugyanakkor mint minden történészi vizsgálat, úgy ez is újabb értelmezéssel próbált szolgálni az esemény jelentőségét illetően. Az árvíz utáni helyreállítással kapcsolatban olvashatjuk: „Nagy kár, hogy az 1878. évi »nagy árvíz« után a város ujjáépítése csupán az elpusztult épületek ujjáépítését jelentette, s nem válhatott valóra tudatos és gyökeres városrendezés. Ennek káros következményeit nemcsak évtizedek mulva, hanem napjainkban is érzi Miskolc. Az 1879-ben megszületett terv második felének valóra váltása igy vált az utóbbi évtized és napjaink feladatává.”[5]

Míg ötven évvel korábban az árvíz az új időszámítás kezdetét, a kiindulási pontot jelentette, amelyhez képest az akkori város megmutathatta, hogy szorgalommal és hittel felfegyverkezve mit sikerült elérnie, vagyis hogy a romokból egy nagyváros épült fel, addig 1978-ban, bár még mindig üres lapként értelmeződik az árvíz, az azt követő időszakot negatívan értékelik. Az elszalasztott lehetőség narratívája a későbbiekben is tovább élt: „Nagy kár, hogy a bizottság [ti. az árvízbizottság] megbízatását szó szerint értelmezte, s nem tekintette feladatának egy tudatos, a korábbi képet gyökeresen megváltoztató városrendezési koncepció kialakítását. el sem tudjuk képzelni (vagy ha igen, csak jó fantáziával), hogyan nézne ki Miskolc, ha úgy alakul át a település szerkezete és külső képe, mint ahogy azt az árvíz után jó másfél évtizeddel az első városrendezési terv elképzelte.”[6] Valójában tehát nem az árvízkori városvezetés hibája, hogy nem tudott élni a pusztítás következtében előálló lehetőséggel, hogy nagyszabású újjáépítéssel radikálisan átformálja és ezzel kimondatlanul is modernizálja Miskolcot, hanem az azt követő nemzedékeké.

            Habár Dobrossy István és Veres László könyvükben úgy fogalmaznak, hogy az 1878. augusztusi árvíz „ugy került be az emberek tudatába, a város történetébe, mint a »nagy árvíz«”[7], valójában a kifejezés a korábbi időszakokban nem volt használatos, hanem éppen munkájukkal teremtették meg a „nagy árvíz” mítoszát. Ez az árvíz ugyanis már kevés kapcsolatot mutat a valódi történeti eseménnyel: egyfajta genezis-történetté változott, amely Miskolc második újjászületésének kezdetét jelöli ki. Az újságokban megjelent „tények” is egyre inkább elrugaszkodnak a valóságtól, ami arra utal, hogy már nem a történeti hűség az elsőszámú szempont az eseményre való emlékezés kapcsán, sokkal inkább ennek az eredetmítosznak a megerősítése, amely a helyi identitás alapjává válhat.

            Az utóbbi években az árvíz eseményére irányuló figyelem örvendetes megerősödésében az árvízben elhunytak emléke előtti tiszteletadásnál többet láthatunk: a lokális identitás megerősítésére, önmagunk és a városi közösség jelenlegi állapotának, eddig teljesítményének és jövőbeli feladataink meghatározására tett kísérletet.