A tállyai lakosok egy fűzfapoéta szemével

A tállyai lakosok egy fűzfapoéta szemével

Köves Károly, egy „ismeretlen” versfaragó és „ismeretlen” költeménye

Írta: Bodnár Krisztián

Jóllehet a levéltár mint intézmény fennállása óta elsősorban jogbiztosító/jogszolgáltatási, illetve közigazgatási feladatokat lát el, néha értékes, máskor „csupán” érdekes művelődéstörténeti iratok is rejtőzhetnek egy-egy archívum polcain. A Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárának Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára különösen gazdag ilyen jellegű dokumentumokban, hiszen elegendő, ha csak az 1820-as években a levéltárban is tevékenykedő Kazinczy Ferencre gondolunk, akinek keze nyomát ma is számtalan irat viseli.[1] Az alább bemutatandó vers szerzője, illetve a költemény szövegét megőrző személy ugyan kevésbé jelentős alakok, mint Kazinczy, s maga a mű sem tartozik az örökbecsű darabok közé, mégis méltóak lehetnek az olvasó figyelmére.

A szóban forgó vers (Köves Károly Tállyai magyarok című munkája) több más alkotással együtt Vongrey[2] Gusztáv (1886–1947) levéltári irathagyatékában[3] található meg, ezért érdemes lehet röviden áttekinteni Vongrey életútját. A törzskönyvi lapjából megállapítható adatok szerint Vongrey 1886. november 16-án született Szepsiben. 1908-ban Kassán kapott jegyzői diplomát, s különböző Abaúj vármegyei kistelepüléseken volt segédjegyző. 1909 végétől Zemplén vármegye szolgálatában állt: Mikóházán, majd Tőketerebesen dolgozott jegyzőként. Az első világháborút követően a cseh megszállás elől elmenekülve 1919-ben Gesztelyben lett helyettes vezetőjegyző, ahonnan 1922 végén Tiszalúcra került mint adóügyi jegyző. 1928 elején Tállyán működött; eleinte helyettes vezetőjegyzői, majd 1929 májusától vezetőjegyzői posztot töltött be 1934-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig.[4] Ezt követően eddig ismeretlen időpontban[5] Egerbe költözött a családjával, ott is halt meg 1947-ben.[6]

Vongrey a közigazgatási feladatok ellátása mellett közművelődési tevékenységeket is végzett. 1933 őszétől például több hónapon át előadásokat tartott különböző tállyai szervezeteknél (a helyi kaszinóban, a leventeegyesületnél stb.),[7] a Zemplén című lap 1934 folyamán több rövid cikkét is közölte. Az 1930-as és 40-es évek folyamán történettudományi kutatásokat folytatott (noha nincs ismeretünk arról, hogy történészi végzettsége lett volna), aminek eredményeként a Szerencs és vidéke című, 1931-ben publikált kötet számára Barna Jánossal együtt megírta a Tállyáról szóló fejezetet,[8] az 1940-es évek elején pedig az Új Magyar Museum című kassai folyóiratban jelentette meg két tanulmányát.

Jelentős mértékű forrásgyűjtő munkát is végzett, a levéltárban őrzött irathagyatéka mintegy fél iratfolyómétert tesz ki. Két dobozban találhatóak az általa készített forráskivonatok, regeszták, valamint újságkivágások; mintegy lexikonszerűen, tárgyszavak köré csoportosítva „cédulázta” az általa összegyűjtött forrásokat (személyekről, családokról, illetve más témákról – például a szőlőművelésről, a felekezetekről – is készített kivonatokat). Egy doboz vegyes anyagot tartalmaz: leveleket, nyugtákat, zömmel Tállya mezőváros egykori levéltárából származó iratokat. Itt kaptak helyet azok a Vongrey által megőrzött kéziratos költemények is, amelyek közé a bemutatandó vers is tartozik.

E költemények szerzői jórészt ismeretlenek, a művek témája változatos: akad közöttük politikai jellegű, szerelmi témájú, illetve antiklerikális alkotás is. A versek egy része datálatlan, mások esetében ismerjük a megírás időpontját. Ebben az iratcsomóban található Köves Károly Tállyai magyarok című, hosszabb lélegzetű verse is. A szerzőről nem sokat tudunk; Vongrey adatgyűjtése szerint Köves (Klimata) Károly 1873. november 21-én született – a születés helyét Vongrey nem közli, de Kövesnek Vongreyhez írott leveléből megtudjuk, hogy tállyai születésű[9] –, gimnáziumba és teológiára Egerbe járt. 1903-tól 1929-ig Kassán volt pénzügyi számvevő és számtanácsos. Az 1900-as évek közepétől publikált: verseket, tréfákat, adomákat, meséket írt, rádióelőadásokat tartott.[10] A Kassai Polgári Társaskörben és a Kazinczy Társaságban működve is segítette a művelődni vágyókat. 1945-ben halt meg Kassán.[11]

A Tállyai magyarok 1901-ben keletkezett, amit a szerzőnek 1936 februárjában Vongrey Gusztávhoz intézett levele szerint „egyes Tállyai családok, mint ereklyét őriznek s néha-néha szavalgatják is”,[12] de nem tudjuk, Tállyán kívül mennyire vált ismertté.[13] A felező, négyütemű 12-es,[14] néhol döcögő páros rímelésű sorokból álló vers ugyan kétségtelenül nem tartozik a kiemelkedő művészi teljesítmények közé, és tartalmilag sem tartható mélyenszántónak, ám a közköltészetet[15] gyarapító munkák egyikeként érdekes adalékkal szolgálhat egy, az „irodalom alatt, kultúrák fölött”[16] alkotó művész és munkássága megismeréséhez.

A költemény bevezető szakasza a honfoglalás időszakát eleveníti meg, majd átkötéssel – „Jertek elő tehát Árpád unokái” – a 19–20. század fordulójának időszakába repíti az olvasót. A szöveg voltaképpen a Tállyán élők humoros, helyenként kissé epés bemutatása, amely néha szójátékokkal is él (például a foglalkozást jelentő nevek esetében: az egyik Szabó cipész, a másik kádár; egy másik alkalommal pedig a tulajdonságot jelölő családnevekről sző élceket: „Annak is, gondolom, ritkán akad párja, / A ki akkor is Víg, mikor ég a háza / S a ki akkor is Bús, a mikor a bálba’ / A polkát s a csárdást kurjongatva járja”). Köves Károly verse a nevekre összpontosít: a költemény első része felsorakoztatja a magyar fül számára néha furcsának, „idegenesnek” tűnő családneveket (s ebből kiderül, hogy a lakosság magyar, szlovák, német és szerb összetételű), ám azt is elismeri itt a költő, hogy bármilyen nemzetiséghez tartozzon is az adott név viselője, igaz magyarnak számít: „De legyenek tótok, németek, vagy szerbek, / Magyar érzelemben mindannyian egyek”. Ugyanakkor azonban bizonyos türelmetlenségnek (vagy legalábbis asszimilációs elképzeléseknek) is hangot ad Köves a vers zárlatában, hiszen felszólítja az idegen hangzású nevek viselőit a névmagyarosításra. E tekintetben persze ő maga is élen járt, hiszen szintén nevet változtatott; vélhetően azonos azzal a Klimata Károly tállyai lakossal, akinek névmagyarosításáról a Zemplén 1895-ben adott hírt.[17] Arról sajnos nem tudunk, hogyan került Köves versének e példánya Vongrey Gusztávhoz (meglehet, hogy kéziratban terjedt a tállyaiak között), mindenesetre szerencsésen túlélte a történelem viharait. És ha Köves Károly nem is lett tagja a nagy művészek panteonjának, talán e futó áttekintés is fel tudta hívni a figyelmet az ő munkásságára, illetve arra, hogy a közköltészet is létrehozhatott érdekes – ha nem is feltétlenül kiemelkedően értékes – alkotásokat.

Az alábbiakban a költemény betűhív átirata olvasható:

Tállyai magyarok

Szól a hősi monda Árpád ősapánkról,

Hegykoszorús Tállya híres városáról…

Hadatverő Árpád s Zalán bolgár népe

Nézett, mint ellenség, egymásnak szemébe.

S hogy a Bodrogközön úrrá lett a magyar

S feljebb-feljebb hatolt, miként a zivatar:

Elborítá árja a kietlen tájat

S vértől ázott földjén magyar élet támadt.

S midőn a bölcs Árpád kimondá az igét,

Hogy: „E tájon ma ád az Isten szerencsét,”

Győztes csaták után az Isten áldása

Üdítő harmatként szállott[18] e szép tájra.

Tállya, Mád és Szerencs hirdetik ezt fennen;

Ezek elejéről szóland e kis versem.

                                    *

„Vér nem válik vízzé,” tartja a közmondás;

Magyar vérből magyar születik csak s nem más.

Jertek elő tehát Árpád unokái,

A teremtő Isten remek alkotási!

Bemutatom sorban, kik közöttünk élnek,

Dicsőséghozandó a szép magyar névnek:

Rakita, Janiga, Jahoda, Laboda,

̶  Hogy a Mindenható tegye akárhova!  ̶

Csumita, Malacsek, Babala, Matunek;

̶  Ki hallott ezeknél zengzetesebb nevet?! –

Kmosko, Rosko, Bobkó, Riczu, Vozsnyák, Kundrák,

Kosárko, Filecsko, Potemkó és Bucsák;

Svantek, Sivák, Kuczik, Tasek, Filesz, Vojtek,

Kurila, Zsimola, Zsid, Gazsek és Kosek.

Hanem mindez semmi! Most jön még a java:

Kleba, Tribusz, Rolek, Slezsák és Tatara.

Szelídebben hangzik: Kraizner, Drizner, Binder…

No de elég! Úgysem sorolhatnám mind el.

De, ha a tót s német itt vagyon egy sorban,

Ez a hét szerb név se maradjon a tollban:

Cseskovics, Gallovics, Sidlovics, Csuklovics,

Viskovics, Kossovics, végre – Jakubovics.

De legyenek tótok, németek, vagy szerbek,

Magyar érzelemben mindannyian egyek.

                                    *

Pajzán szemüvegen nézzük most a többit,

Bár akad, ki rajtuk méltán megütközik;

Mert igaz, hogy láttam már sok furcsaságot,

De ilyen dolgokat nagyapám sem látott:

A Csuka csizmát var, a Hering harangoz,

Amott meg a Kondás ánziksz-kártyákat hoz.

A Huszár gyalog jár, menjen akárhova,

Mert a hat Huszár-nak vagyon csak egy lova.

De ez olyan ló ám, fogadást tennék rá,

Nincs az a Kovács-unk, a ki megvasalná.

Ki ruhát csináltat, ne szabóhoz menjen

S ki őrölni akar, ne molnárt keressen!

Egyik Szabó czipőt, másik hordót készít;

Molnár meg a hegyen rigolíroz s épít.

Hagyjuk most a molnárt s más céhbeli embert!

Magasbb méltóságok előtt hajtsunk fejet!

A magyar Király s a német Császár előtt,

A kik itt laknak a tállyi népek között.

De míg a Császár-hoz elmennék ebédre,

A mi Királyunknak nem lennék vendége;

Mert a Király bakter, a Császár meg szép lány.

Azt hiszem, mindkettő jót nevet a tréfán.

Annak is, gondolom, ritkán akad párja,

A ki akkor is Víg, mikor ég a háza

S a ki akkor is Bús, a mikor a bálba’

A polkát s a csárdást kurjongatva járja.

Két szép példányunk van a madarak közül:

Holló, mely nem károg, Sólyom, mely nem röpül.

A szinekből három, de a zöld már nem jó,

Mert manapság, kérem, fő a szecesszió!

Nemzeti szinünket így hát megfejeltük:

Veres és Fehér-hez a Feketét tettük.

Egy téren ujítunk, más téren maradunk,

Mit nekünk a fillér, mikor van Garas-unk.

A piaszter, rubel, márka itt nem járja,

Bár a nemzeteknek se szeri, se száma;

Van itt: Lengyel, Orosz, Rácz, Török és Horváth

S bármelyikkel beszélsz, magyarúl szól hozzád.

Oláh, Német, Kozák s Magyar is egy-kettő;

Hogyha megszámolod, éppen tizenkettő.

                                    *

De a végén csattan, hogyha jó, az ostor,

A szittya nevekre most kerül csak a sor.

Mert van azért Tállyán más magyar is, kérem,

Kiket felsorolok büszkélkedésképpen.

Van közöttük egy-pár kurucz brigadéros:

Gyöngyössy, Thököly, Lévay és Boros;

Tiszta szín magyarok, meg kell őket nézni!

Szendrey, Szathmáry, Szentmarjay, Bejczy.

Galgóczy, Szolnoky, Kis, Képes a „hóstyán”,

Encsy, Toldy, Győry, Sóhalmy a póstán.

Mezey, Szalóczy, Dobozy, Lippóczy,

Szirmay, Prónay, Bajthay, Tarnóczy;

Az öles Görgey gárdista-kapitány,

Körtvélyessy Árpád s Rácz Gábor a „bottyán”;

S egy-pár y-os „nyakas kálvinista”:

Szilvássy, Fügedy s Ujfalussy Pista…

Végül elárulom, mert hisz vonz a példa,

Hogy e tréfás versnek mi a rejtett célja.

Drágakövet, gyöngyöt ki látott már rézbe’

S aranyos betűket silány kőbe vésve?!

Drágakő az érzés, a név a kerete,

Igaz[19] magyar névvel nagyobb lesz a becse.

S így a kiket illet, legyenek hát azok

Necsak érzelemben, – névben is magyarok!

                                    *

Tállya, 1901. augusztus 4.                                          Köves Károly

Jelzetszám: HU-MNL-BAZML-XIV.42. (1. doboz, 32r – 33v.)