A Sátoraljaújhelyi „inszurgens emlékmű” első változata

A sátoraljaújhelyi „inszurgens emlékmű” első változata, ahogyan Kazinczy Ferenc és Dessewffy József megálmodták

Írta: Bodnár Krisztián

Sátoraljaújhely városának több mint egy évszázadig volt a dísze – s egyben az egyik jelképe is – az 1809 nyarán lezajlott győri csatában elesett Zemplén vármegyei nemesi felkelők (inszurgensek) tiszteletére emelt emlékmű, amelynek meglehetősen hányattatott sors jutott osztályrészül; ebből az eseménydús történetből most a tervezés mozzanatait követjük nyomon néhány adalék segítségével. Csupán bő egy évtizeddel az ütközet lezajlása után, 1821-ben születhetett meg az építmény, amely helyett 1890-ben egy újat kellett faragni, ugyanis az eredeti kőanyag állapota leromlott.[1] 1901-ben az emlékművet áthelyezték a város főterének egy másik pontjára, mert a helyére Kossuth Lajos szobra került. A faragott kőoszlop még megérte a második világháborút,[2] de az azt követő „rendszerváltás” ideológiájának és politikai irányvonalának már nem felelt meg az emlékmű által sugallt üzenet, így végül eltávolították a gúlát. Ezen alkotás megszületésének története is érdekes művelődés- és művészettörténeti adalék, amelynek segítségével egyrészt a győri csata lezajlásának 110., másrészt Kazinczy Ferenc születésének 260. évfordulójáról is megemlékezhetünk. Elsőként azonban célszerű röviden áttekinteni a köztudatban sokszor kritikával emlegetett utolsó nemesi felkelés eseményeit.

 MNL BAZML XV. 114. a. 2. sorozat. A sátoraljaújhelyi inszurgens emlékmű fényképe (é. n., feltehetően a 20. század eleje)

Bonaparte Napóleon francia császár a hódító háborúi során Európa számos országát megszállta, így az Osztrák Császárság katonai és politikai elitje a Napóleon elleni hadjáratot kezdte tervezgetni. Az 1808. évi magyar országgyűlés meg is szavazta a nemesi felkelést (inszurrekció), amely során az országban élő összes, fegyverforgatásra képes nemes férfinak vagy személyesen, vagy helyettesek állítása révén hadba kellett (volna) szállnia. A Tiszán inneni kerület zempléni lovas ezredéhez Zemplén, Abaúj, Sáros, Szepes és Ung vármegyék biztosították az emberanyagot, a Zemplén vármegyei (azaz a 18. számot viselő) gyalogos zászlóalj kötelékébe pedig Zemplén és Ung vármegyék gyalogsági szolgálatot teljesítő felkelői tartoztak.[3] 1809. április 10-én a császári-királyi csapatok megtámadták a franciákat, akiket azonban nem tudtak legyőzni, sőt: a napóleoni hadsereg erői előrenyomultak, s május 29-én már át is lépték a magyar határt.[4] Végül a két hadsereg egyetlen jelentős összetűzésére június 14-én Győr mellett került sor, ahol több tényezőnek (a császári-királyi hadvezetés alkalmatlansága, a nemesi felkelők részleges kiképzetlensége és fegyverekkel való rossz ellátottsága) köszönhetően az Eugène de Beauharnais itáliai alkirály csapatai jelentős győzelmet arattak. A zempléni felkelők is szembesülhettek a felkelést országosan kísérő általános problémákkal – a megfelelő ruházat hiánya és a rendelkezésre álló tűzfegyverek csekély száma –, de az ő helyzetüket az is megnehezítette, hogy május végén egy részüket a Galíciában éppen ekkoriban kirobbant lázongás lecsillapítására rendelték ki.[5]

A csata végkimenetelének (a később megkötött schönbrunni békeszerződés pontjait most figyelmen kívül hagyva) több súlyos következménye is lett: a nyugat-magyarországi területek egy részének átmeneti francia megszállása, hosszabb távon a nemesi felkelés intézményének megszüntetése – s részben ehhez is kapcsolódva a történeti emlékezetben a csata „győri futásként” történő hírhedtté válása –; ami pedig mostani témánk szempontjából fontos, a császári-királyi csapatok több ezer fős veszteséggel számolhattak.[6] Kandó Gábor zempléni ezredes június 16-i jelentése öt Zemplén vármegyei halottat és hét sebesültet említ; az utóbbiak közül báró Barkóczy Antal néhány nap múlva belehalt a sérüléseibe.[7] Ez a viszonylagosan csekély veszteség annak is köszönhető, hogy a győri csatában a császári-királyi seregek nem Napóleon főerőivel voltak kénytelenek szembenézni.

A megyei rendek már 1809-ben elkezdtek foglalkozni egy, a hősök emlékére, illetve tiszteletére állítandó emlékmű gondolatával. A gróf Barkóczy haláláról érkezett, a július 24-i közgyűlésen felolvasott tudósítás hatására „köz Bánát [!] [,] háládatosság, és érzékenység fogták el, az egyben gyűlt Rendeknek szíveket”, és többek között úgy határoztak, hogy „a Kapitánynak háládatos emlékezetére, itten az Ujhelyi határban az Pataki ut mentében emlékezet kő Oszlop készíttessen, hogy az késői maradék is szemlélhesse, az meg holtnak Vitézségét, és a Megye háládatosságát, a jövendő időkre pedig ezen történet minden Hazafiaknak peldául [!] és mintegy ösztönül szolgálhasson”.[8] A feladatok ellátásával és egy tervezet elkészítésével gróf Dessewffy Józsefet[9] és Kazinczy Ferencet[10] bízták meg.

 MNL BAZML IV. 2001. d. Loc. 206. No. 390.

Dessewffy és Kazinczy 1809. október 16-ra előálltak egy javaslattal,[11] amelyet 1810. május 15-én terjesztettek a vármegyei közgyűlés elé. Eredetileg egy négy darabból álló kőoszlopot terveztek megvalósítani, amelyről vázlatrajz is készült. Az emlékművet három öl (4,8–5,4 méter) magasságúnak szánták,[12] egy homloklapból és két oldalkőből állt volna, mindegyiken felírásokkal. A rajzot kísérő kéziratos jelentés „a Nemzetnek már tsaknem elaludt Charactere” miatt panaszkodik, s az „elkorcsosodással” szemben megfogalmazza a nemzeti büszkeség felélesztésének szükségességét. A magyar kései rendiség (azaz az 1848-as forradalmat megelőző évtizedek) politikai kultúrájához igazodva ez a dokumentum is a romlás, illetve a hősi erények – valamint a hazáért halni kész hősök – motívumait sorakoztatja fel.[13]

 MNL BAZML IV. 2001. d. Loc. 206. No. 390.

A jelentésből is kiviláglik, hogy a vármegye rendjei megosztottak volt a tekintetben, hol és milyen formában állítsanak emléket az elesetteknek: egyesek a vármegyeháza falára kívántak egy táblát tétetni, mások a vármegyeháza udvarán látták volna azt szívesebben. Dessewffy és Kazinczy azonban e beszámolójukban úgy érveltek, hogy a mementónak figyelemfelkeltőnek kell lennie (vagyis egy tábla kevéssé szembeötlő), egyúttal azonban olyan helyen is kell állnia, ahol mindenki láthatja. Az emlékezés és az emlékeztetés feladatán túlmenően tehát egyfajta erkölcsnemesítő, illetve figyelmeztető szándék is felfedezhető ebben az ötletben, hiszen a csatatéren meghaltak ily módon a jelentés bevezetésében említett „elkorcsosodással” szemben is példát adhatnak a közösségnek a hazáért való önfeláldozásra. Mivel Dessewffy és Kazinczy úgy vélték, hogy a vármegyeháza épülete túlságosan is uralkodik Újhely főterén, ezért az emlékművet „a Tokay felé vivő csinált út szélén” szerették volna felállítani, ahol az épített környezet nem terheli meg az utazó látóterét. A felirat nyelve vonatkozásában sem a latin, sem a magyar mellett nem döntöttek; értelmezésük szerint az elhunytakra való emlékezést mindkét nyelv szolgálhatja, ha azonban „a hazafiúi virtusokra való emlékeztetés és tanítás” célját tekintik, azt elérhetőbbnek tartják magyarul: „a felyülírás azon a nyelven tétessék mellyet leg többen értenek, és a mellyet érteni, minden magyarnak tartozása”. A kérdés elintézését végső soron a rendek belátására bízták, az emlékmű feliratainak és helyének meghatározásával egyetemben. Az 1810. május 15-i közgyűlésen így született meg az a határozat, mely szerint latinul és magyarul egyaránt szerepeljen a szöveg az emlékművön.

 MNL BAZML IV. 2001. d. Loc. 206. No. 390.

Amint arról korábban szó esett, a felállítás ügye több mint egy évtizedig nem haladt előre. Dessewffy és Kazinczy ugyan nyomtatásban is közreadták a javaslatukat,[14] azonban különböző okoknál fogva (gazdasági nehézségek, belpolitikai kérdésekkel való foglalatosság, és talán az igazi akaraterő hiánya miatt is) a feledés homálya borult az egész tervre. Végül a két ötletadó elgondolása nem egészen úgy és egyáltalán nem ott valósult meg, ahogyan és ahová az emlékművet felállítani szándékoztak, de így is viszonylag hosszú ideig hirdethette az elhunytak nevét, egyúttal pedig a rendi, majd a polgári korszak lokális (emlékezet)politikájának is fontos részét alkothatta. S ami legalább ugyanilyen fontos: a két táblabíró javaslata egy Magyarországon addig még nem követett, de Európában lassanként terjedni kezdő gyakorlatot igyekezett meghonosítani az emlékmű-állítással, de a kultuszteremtésnek ez a módja hazánkban csak hosszabb idő után gyökerezett meg.[15] Ezért ha az inszurgens emlékmű már nem is létezik, Sátoraljaújhely városa mégis egy olyan alkotás birtokosa volt egykoron, amely sokáig egyedülálló volt az országban.