A halál és az adók

A halál és az adók

Az 1882. évi sajókápolnai tragikus kimenetelű adóbehajtás története

Írta: Bodovics Éva

1882 szeptemberében az egész ország megismerte a Borsod megyei apró falucska, Kápolna nevét. Az ott történt hármas haláleset híre, amely „kápolnai zendülés” néven szerepelt a lapokban, pillanatok alatt eljutott az ország távoli szegleteibe is, majd amilyen gyorsan szárnyra kapott a szenzáció, olyan hirtelenséggel hunyt is ki iránta az érdeklődés, s lassacskán feledésbe merült az eset. A történtekről mindössze két nagyobb csomónyi irat maradt fenn, amelyre egyéb irányú kutatásaim alkalmával bukkantam rá a Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárában.[1]

Hogy miért lett hirtelen szenzáció az ügyből a korban, teljességgel érthető. Adott egy adóvégrehajtó, Zeley János, aki munkája közben – némileg tisztázatlan körülmények között – lelő két helybelit. A kápolnaiak haragjától tartó Zeley egy disznóólba menekül, ahol a felbőszült helyiek órákon át tartó ostroma alatt, belátva, hogy innen élve nem szabadulhat, öngyilkosságot követ el.

Az, hogy néhány óra leforgása alatt hárman vesztették életüket, és nemkülönben magának a halálnak a módja érdekes beszédtémává tette az esetet a drámai eseményekre kiéhezett közönség számára. De jelentősen megemelte a történtek szenzációértékét – ha létezik ilyen – az a tény is, hogy egy adóbehajtás alkalmával került sor a tragédiára, és hogy elsőként maga az adóvégrehajtó követett el erőszakot. És ez az a pont, ahol a (társadalom)történész számára is érdekessé válik az eset, mert nem mondhatjuk azt, hogy túlságosan bővelkedünk a hatóság által és a hatóság ellen elkövetett erőszakos esetek történeti vizsgálatában. Közhelyként beszélünk arról, hogy az adóbehajtások alkalmával – úgy általában – gyakran került sor hatósági túlkapásra. De konkrét esetekről keveset tudunk, ezen esetek történeti elemzésével pedig még ritkábban találkozunk.[2] Éppen ezért e kérdéskör vizsgálatához érdekes adalékokkal szolgálhat a kápolnai zendülés tanulmányozása.

1882. szeptember 13. – kísérlet a történtek rekonstruálására

Zeley János állami adóvégrehajtó az elöljáróság két tagjával és két kirendelt megyei pandúrral, Kiss Istvánnal és Holló Józseffel szeptember 13-án reggel elindult a kápolnai gulyára, hogy az ott legelésző állatok közül lefoglalja és a közeli Sajószentpéterre hajtsa a nagyobb adóhátralékkal bíró H. Tóth József és Tardi Bálint szarvasmarháit tartozásuk fejében.

Nem sokkal később az állatok tulajdonosai is megjelentek a helyszínen, majd – a szolgabírói jelentés szerint – előre eltervezetten megtámadták a végrehajtót. Zeley önvédelemből fegyvert rántott, és lelőtte Tardi Bálintot, amikor az fokossal rátámadt. A hangoskodásra és a lövésre összesereglett emberektől tartva az adóvégrehajtó futásnak eredt, nyomában Tóth Józseffel. Zeley beszaladt Kápolnára, ahol menedéket keresve egy disznóólban bújt el. Tóth József egészen a disznóólig követte, majd megpróbálta megölni, ezért a végrehajtó lelőtte Tóth Józsefet is. A kettős haláleset hírére a nép összesereglett az udvarban, s a két áldozat rokonainak, Tardi Lajosnak és Szalóki Barna Istvánnak a vezetésével megkezdték a disznóól közel 9 órán át tartó ostromát.

A Zeleyvel kiküldött két lovas pandúr megpróbálta előhívni az ólból a végrehajtót, illetve lecsendesíteni a tömeget, ám amikor Zeley érthetetlen módon rálőtt Kiss Istvánra, másikukra, Holló Józsefre pedig vasvillával támadtak rá a kápolnaiak, mindketten jobbnak látták sürgősen elhagyni a helyszínt. Életüket féltve Sajószentpéterre rohantak Szepessy László szolgabíróhoz jelentést tenni. A szolgabíró azonban éppen Parasznyán tartózkodott, ahonnan csak este 6 óra után tért vissza Szentpéterre,[3] ezért csupán a segédszolgabírónak, Csomós Bertalannak tudtak beszámolni a történtekről.

Természetesen a történtek a kápolnai elöljáróság fülébe is eljutottak, ám mivel ők sem jártak sikerrel a lakosok lecsendesítésében, délután 2-kor jelentést küldtek a szolgabírói hivatalhoz. Csomós Bertalan segédszolgabíró, Elek Béla esküdt, a két pandúr és dr. Franck Miksa járási orvos azonnal kimentek a helyszínre, de ekkor már a nép nem volt hajlandó élve kiadni a végrehajtót. Amikor Csomós segédszolgabíró megérkezett Kápolnára, a községházához kérette a főzavargókat, Tardi Lajost és Szalóki Barna Istvánt. Elek Béla esküdtet, a község jegyzőjét és segédjegyzőjét, „kik a községben népszerűségben örvendenek” pedig a körbevett házhoz küldte.[4] Ezután ő maga – dolgát végezve és a két pandúrt otthagyva – visszatért Sajószentpéterre. Később az ügy kivizsgálása érdekében indított nyomozás során Molnár Emil szolgabíró jelentésében azt olvashatjuk, hogy Csomós azért nem ment oda a házhoz, ahol Zeleyt fogva tartották, mert „a lázadás oly mérveket öltött, hogy valójában nem lett volna veszélynélkűli a nép közé való menetel, és a Zeley adóvégrehajtó kiszabadításának megkísérlése”.[5]

Amikor Szepessy szolgabíró este 7 óra tájban visszaérkezett Parasznyáról Sajószentpéterre és értesült a történtekről, egy század katonaság kirendelését kérte az alispántól. Ezalatt a kápolnai lakosok megpróbálták kifüstölni a búvóhelyéről a végrehajtót, és felgyújtották a sertésól tetejét, illetve égő szalmát dobáltak az ajtó elé. De még ez is kevésnek tűnt, ezért söréttel és golyóval lőni kezdték a menedékhely oldalát. Mivel Zeley a tűz, a füst és a golyózápor ellenére sem volt hajlandó előjönni az óvóhelyéről, az egyik helybeli lakos dinamitot dobott be az ólba, amely szétroncsolta az adóvégrehajtó egyik lábát. Ez már megtette a hatását. Zeley, helyzetét látván felismerte, hogy innen nincs kiút élve, így fegyverét maga ellen fordította, és öngyilkos lett a disznóólban.

Hallván a pisztolylövést, az ostromlók kihúzták Zeley élettelen testét az ólból, elvették értéktárgyait (még a szétroncsolt lábáról is lehúzták a csizmát!), valamint a nála lévő zálogolási jegyzőkönyveket, amelyeket elégettek.

Szepessy László szolgabíró Bay Bertalan Borsod vármegyei alispánhoz küldött sürgönye

A megyei főügyész, Teper Lajos, valamint a segéd- és a szolgabíró, és az egy századnyi katonaság külön vonattal Miskolcról este fél 10-kor érkezett meg Kápolnára. A helyszínre pandúrokat rendeltek, és megkezdték a nyomozást.

A nyomozás

A hármas haláleset körülményeit tisztázni kívánó nyomozás három szálon haladt. Először is tudni kívánta az alispáni hivatal, hogy „vájjon a községi elöljáróság és a szakasz szolgabírói hivatal nem követett-e el mulasztást a fenforgó szerencsétlenség megtörténténél”.[6] Másodszor fontos volt kideríteni, hogy pontosan kik és milyen módon vettek részt az ügyben. Végül pedig mindenképpen tisztázni kellett, honnan származik a dinamit, amelyet Zeleyhez bedobtak.

Szeptember 19-én Bay Bertalan Borsod vármegyei alispán Molnár Emilt, a miskolci járás szolgabíróját küldte ki a helyszínre. Neki azt kellett kiderítenie, hogy a helybeli elöljáróság, azaz a jegyző, a bíró és az elöljáróság többi tagjai tudtak-e bármit is az adóbehajtás körülményeiről és arról, hogy a lakosság meggátolni igyekszik azt, illetve hogy miképpen próbálták meg kezelni a helyzetet.[7] Miután kikérdezte a kápolnai elöljáróság tagjait, Molnár másnap Sajószentpéterre ment, hogy ott a szolgabírói hivataltól tudakozódjon az ügyről és arról, hogy milyen módon jártak el ezzel kapcsolatban. Ugyanis az alispán, másokhoz hasonlóan, értetlenül állt azon tény előtt, hogyan történhetett meg az, hogy Zeley János kilenc órán keresztül nem kapott segítséget a hatósági szervektől. Ezért Molnár első körben kihallgatta a szolgabírót, Szepessy Lászlót, a segédszolgabírót, Csomós Bertalant és a két pandúrt, Kiss Istvánt és Holló Józsefet.

Molnár nem talált hatósági mulasztásra utaló nyomot, mert mint írta jelentésében: „bőven kitűnik azokból [ti. a kihallgatási jegyzőkönyvekből], hogy a túl szigorú elbánás alá vett felzendűlt nép csillapítására és a vérengzés meggátlására a körülményekhez képest minden lehető elkövettetett azonban fájdalom sikertelenűl”. Majd végül – némileg a jövőre is utalva – megjegyezte: „Rendkívüli körülmények rendkívüli eszközök alkalmazásba tételét teszik szükségessé […].”[8]

A megyei tiszti ügyész, Teper Lajos azonban nem tartotta elegendőnek az ügy felderítéséhez a szolgabíró és a segédszolgabíró kihallgatását, ezért további nyomozást rendelt el.[9] Az újabb nyomozást az is szükségessé tette, hogy Szepessy László szolgabíró fellebbezést adott be, mivel Molnár jelentésében – tévesen – négy órára tette Parasznyáról való visszaérkezését, holott ő csak este hét órakor ért vissza Sajószentpéterre, és ezért nem tudott hatékonyan közbeavatkozni a kápolnai eseményekbe. Miután a pótvizsgálat megerősítette Szepessy vallomását, és így tisztázta felelősségét az ügyben, a nyomozás Csomós Bertalan segédszolgabíró felé irányult, aki csupán a községházáig jutott szeptember 13-án, az ostrom helyszínére már nem volt hajlandó elmenni.

A tiszti ügyészi jelentés alapján hozott alispáni határozat végül felmentette Szepessy László szolgabírót, Csomós Bertalant viszont erélytelen fellépése miatt az 1876. évi VII. tc. 11. § a. pontja szerint dorgálásra ítélte.

A második kérdésre válaszolandó, vagyis hogy kik és milyen módon vettek részt az ostromban, Molnár Emil harminc embert hallgatott ki a helyszínen – legalábbis ennyi tanúvallomás maradt fenn az iratok között. Több kápolnai és néhány lászlófalvai, valamint egyéb illetőségű személy mellett a kihallgatottak között voltak természetesen a hatóság képviselői, így Kápolna község bírója, a parasznyai körjegyző, a lászlófalvai és a kápolnai törvénybíró, illetve a két megyei lovas pandúr is.

Ezek a tanúvallomások segítenek további részletekre is fényt deríteni. Így például megtudhattuk, hogy a „szervezkedés” kora reggel, az izraelita Baumöhl Ábrahám[10] kocsmában indult, ahol Tardi Bálint, Tóth József, Sándor József[11] és fia, Sándor Lajos,[12] valamint Sipkás Tóth József pálinkázgatás közben beszélgettek arról, hogy miként kellene megakadályozni az adóvégrehajtót munkájában. De ott volt még Péter József[13] és Csőgér János is, akik azonban vallomásuk szerint nem hallották, hogy miről beszélgetnek a többiek.

Miután Tardi és Tóth hírét vették, hogy a végrehajtó a delelőn van, egyenesen oda indultak, nyomukban Sándor Józseffel, akit később azzal vádoltak meg, hogy kaszával támadt Zeleyre, bár vallomása szerint csak azért ment Tardi után, hogy az rosszat ne tegyen. Fia, Lajos azonban nem törődött sokat Tardi terveivel, inkább kiment a rétre kaszálni.

Molnár Emil az ostromban résztvevők szerepére is kíváncsi volt, leginkább arra, hogy ki dobálta a tüzes szalmát, illetve hogy ki szerezte és használta a dinamitot. Az előbbi kérdésben Csőgér Jánosra mutattak a nyomok, aki ugyancsak ott volt reggel a kocsmában. Az egyik szemtanú hallotta, amikor – áthaladva az udvarukon – kezében a szalmával azt mondja: „Meg kell neki égni mert megölte a sógoromat.”[14]

Az ostrom során használt robbanóanyag származásának kitudakolása egy külön nyomozati szálat indított el. A kihallgatások alkalmával jóformán mindenkinek feltették a kérdést: „Ki szerezte elő a dinamitot és honnan?” De mintha csak egy jól szervezett bűnbanda tagjai lettek volna, a kihallgatottak semmiről nem tudtak semmit. Végül Bencs Lajos, Lászlófalva törvénybírója említette meg, hogy a szintén lászlófalvai Elek Bálint hozott Parasznyáról egy csobolyó borért dinamitot, hogy azzal halásszon. Több sem kellett Molnárnak, maga elé hívatta a 26 éves Elek Bálintot. Elek elmondta, hogy a lászlófalvai patakban látott három perecesi munkást dinamittal halászni, és mivel azonnal megtetszett neki ez a fajta horgásztechnika, kérte őket, hogy pálinkáért cserébe adjanak neki dinamitot. Azonban a munkások úgy ítélték meg, hogy Elek nem tud bánni megfelelően a veszélyes anyaggal, így hát nem adtak neki, viszont megegyeztek, hogy az általuk fogott halat odaadják a pálinkáért. Elek így ténylegesen nem jutott hozzá a dinamithoz, ráadásul a tragédia napján (Hejő)Bábán tartózkodott. Ez az irány tehát zsákutcának bizonyult.

Elek Bálint tanúvallomása

Hogy pontosan honnan, nem lehet tudni, de Molnárnak sikerült kiderítenie a perecesi munkások kilétét – vagy legalábbis kikérdezett néhány perecesi bányászt is –, akiktől megtudta, hogy a perecesi kőszénbányában dolgozók 2 kg dinamitot kapnak fejenként a kőszén széttörésére, amit aztán a munka végeztével nem vesznek el tőlük, hanem hazavihetik, és azt csinálhatnak vele, amit csak akarnak.[15] Ezt a Parasznyán élő 48 éves Szabó Sámuel bányamunkás is megerősítette, mondván, hogy a bányafelügyelőtől kapják a dinamitot, aminek a felhasználását aztán senki sem ellenőrzi. De hogy kinek a birtokában van dinamit, arra nem tudott választ adni.

A kihallgatási jegyzőkönyvben szereplő kérdésekből egyértelműen kitűnik, hogy a hatóság meg volt róla győződve, hogy a dinamit a szomszédos Lászlófalváról származott, ahonnan azt Tardi Lajos, az adóvégrehajtó által lelőtt Tardi Bálint fia hozta. Gyanújukat feltehetően Üsztök Julianna 24 éves kápolnai lakos kijelentésére alapozták, aki a kihallgatottak közül egyedüliként említette, hogy hallotta, mikor Tardi Lajos azt mondja, hogy megy dinamitért Lászlófalvára. Természetesen megkérdezték Tardi nejét, Tardi Lidiát[16] is, aki azonban semmit sem tudott a dinamitról, sőt azt se tudta, hogy mi az a dinamit.

Mindenesetre Molnár Emil megkereste a diósgyőri gyár igazgatóságát, hogy lépéseket tegyen az efféle visszaélések meggátlására, továbbá utasította a csendbiztost, hogy szedje össze a dinamitot Kápolnán, Lászlófalván és Parasznyán.

A megkeresésre válaszul a Magyar Királyi Államvasutak gépgyárának és a diósgyőri magyar királyi vas- és acélgyárnak az igazgatója levélben fejtette ki, hogy a munkásoknak a dinamitot a perecesi bányaműszertárból adják ki szükség szerint, amelynek az árát aztán a hónap végén levonják a bérből. A kőszénbányákban a repesztéshez használják a dinamitot, de nem gondolja, hogy a kiadott csekély mennyiségből (1-2 kg) bárki is tudna sikkasztani. Ugyanakkor teljes mértékben nem zárja ki ezt a lehetőséget sem, mert a környékbéli munkások néha elszöknek a szerszámokkal és anyagokkal.[17]

Bár a nyomozás nem tudta bizonyítani, hogy Tardi Lajos szerezte a dinamitot, mégpedig Lászlófalváról, ugyanakkor egyértelműen látszik a tényállásból, hogy mindez nem esett volna nehezére.

A nyomozás eredménye és a büntetések kiszabása

A nyomozás során a hivatali közegből négy személy esetében merült fel a mulasztás gyanúja. Elsőként a sajószentpéteri járás szolgabírója, Szepessy László felelősségének megállapítása volt fontos, akiről azonban a vizsgálat kiderítette, hogy a Kápolnán történtek ideje alatt Parasznyán tartózkodott, így nem tudott hatékonyan fellépni a tragédia elkerülése érdekében. Így a szolgabírót felmentették. Ugyanakkor a segédszolgabíró, Csomós Bertalan – ahogyan arra a tiszti ügyészi jelentés is rámutatott – több szempontból sem megfelelően látta el a feladatát, ezért őt dorgálásban részesítették. A Zeleyt kísérő két lovas pandúrt, Kiss Istvánt és Holló Józsefet, mivel magára hagyták a végrehajtót és ezzel nem teljesítették kötelességüket, október 1-i hatállyal elbocsátották szolgálatukból.

Ahhoz képest, hogy egy adóvégrehajtó halálesetéről volt szó, aki munkavégzés közben vesztette életét, meglehetősen enyhe büntetéseket szabtak ki a hatóság képviselőire. Ráadásul annak ellenére, hogy a nyomozás rámutatott a helyi elöljáróság ellentmondó fellépésére, a szankció egyedül a járási hivatalnokok ellen irányult.

Nem voltak azonban ennyire elnézőek a kápolnai lakosokkal szemben. Még szeptember 13-án ott a helyszínen összeszedtek 14 fegyvert és nyolc embert letartóztattak, akiket előbb Sajószentpéterre, majd másnap Miskolcra szállítottak. Kollektív büntetésképpen pedig a rendbontás lecsillapítására a Kápolnára vezényelt egy századnyi katonaságot a nagyobb adótartozással rendelkező helyi lakosoknál szállásolták el, kimondva, hogy „minden gazda tartozik a hozzá szállásolt katonát ellátni, büntetésből kártérítés nélkül”.[18] De nemcsak a kápolnaiak részesültek ebben a kegyben, jutott katona a szomszédos Lászlófalvára is. Itt 55 katonát és 3 tisztet szállásoltak el, a többiek – a századparancsnok kapitány egy hadnaggyal és 49 katonával – a kevésbé jómódú Kápolnán maradtak. Házankét 2-2, a tehetősebbekhez 3 katona jutott.[19]

A kápolnai zendülésnek közigazgatási következményei is voltak. Abban ugyanis, hogy ilyen tragédia megtörténhetett Kápolnán, az alispán szerint az is közrejátszott, hogy a körjegyzőség területe túlságosan kiterjedt ahhoz, hogy hatékonyan ellenőrizni és ott a rendet betartatni tudják. Ebből kifolyólag úgy határoztak, hogy a kápolnai körjegyzőséget két részre osztják fel.

A hatósági nyomozás mellett, amelynek elsősorban a hivatali közegek körében elkövetett mulasztás kimutatása és az esetleges felelősök felelősségre vonása volt a célja, 1882 novemberétől megkezdődött a bűnvádi eljárás előkészítése is. Sajnos a büntetőper iratanyaga nem maradt fenn, ezért csak a sajtóban közölt hírekből ismerhetjük meg annak kimenetelét. A Borsod. Miskolczi Értesítő 1882 decemberében arról cikkezett, hogy a végtárgyalásra január 24-én kerül majd sor, és hogy minden bizonnyal több napon keresztül fog tartani, mert a kihallgatandó tanúk száma meghaladja a százat, és 30 vádlott áll majd a bíróság elé.[20] Végül is a három napig tartó tárgyalásra 1883. februárban került sor, amelynek eredményeként a 13 vádlottból 11-et gyilkosság, egyet gyilkosság és lopás, egyet pedig lopás bűntettével ítéltek el, az ítéletek 10 év fegyház (pl. Csőgér János) és 1 havi fogház között váltakoztak.

A tanulmány bővebb változata megjelent:

Bodovics Éva: Az 1882. évi „kápolnai zendülés”. Egy tragikus kimenetelű adóbehajtás lehetséges okainak történeti vizsgálata. In: Margittai Linda – Tomka Béla (szerk.): Történelem és erőszak. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2019. évi, szegedi konferenciájának tanulmánykötete. Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület, Szeged, 2021. 318–337.

Bay Bertalan Borsod vármegyei alispánnak a Belügyminiszterhez írt jelentése (piszkozat)