Száz éve hunyt el Stenge Ferenc alispán, a vármegyei adminisztráció kiemelkedő egyénisége

SZÁZ ÉVE HUNYT EL STENGE FERENC ALISPÁN,

A VÁRMEGYEI ADMINISZTRÁCIÓ KIEMELKEDŐ EGYÉNISÉGE

Stenge Ferenc portréja

Stenge Ferencet 1924-ben bekövetkezett halálakor a vármegye saját halottjának tekintette. Munkássága, karaktere, elhivatottsága hosszú időre kijelölte a felkészült, mintaszerű főtisztviselő mintáját Baranyában. Igazságérzete, kötelességtudása osztatlan megbecsülést vívott ki a vármegyében. Egyszerű sorból származva futotta be „minden kanyarok és esések nélküli” pályáját a vármegyei közigazgatás legfőbb pozíciójáig. „Kanyarokról” a történelem gondoskodott.

Stenge Ferenc Pécsváradon született 1866. január 5-én Stenge Ferenc és Pilanek Terézia gyermekeként egyszerű családban. Apja a Pozsony vármegyei Várkonyból származó erdőőr volt. Középiskoláit a Ciszterci Rend Pécsi Katolikus Főgimnáziumában végezte, ahol pályaműveivel – értekezésével és műfordításaival is – díjakat nyert. 1884-ben érettségizett, majd a pécsi Püspöki Joglíceumban kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Később a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen folytatta jogi kurzusait, ahol 1888-ban szerezte meg diplomáját. A vármegye szolgálatát ugyanebben az évben, 1888. szeptember 1-jén kezdte meg pécsváradi közigazgatási gyakornokként.

Gyakornoki kinevezése 1888 augusztusából

Különösebb protekció híján bejárta a tisztviselői ranglétra minden fokát: 1890. július 14-én tb. szolgabíróvá nevezték ki, 1891. január 12-én vármegyei III. aljegyzővé, 1891. július 13-án árvaszéki jegyzővé, 1892. április 11-én vármegyei II. aljegyzővé, 1894. április 9-én vármegyei I. aljegyzővé s végül 1895. december 23-án baranyavári járási főszolgabíróvá választották dárdai székhellyel.

A fiatal főszolgabíró

Bár valamennyi grádicsot bejárta, az azért látható, hogy gyorsan haladt. Előrejutását nyilván kedvezően befolyásolta az is, hogy Baranya vármegye II. aljegyzőként 1893. május 7-én Pécsett, a Budai Külvárosi Plébániatemplomban oltárhoz vezethette Nagy Flórát, Nagy Jenő megyei tiszti főügyész leányát. Az esketést Károly Ignác apát-plébános végezte, s az egyik tanú Sey Lajos akkori Baranya vármegyei főjegyző, későbbi alispán volt. Flórával kötött házasságából később két lány született.

Nagy Flóra és a fiatal házasok

A Stenge lányok (jobb- és baloldalon)

Karrierje nem állt meg ezen a ponton. Olyan erényekről tett bizonyságot, amik a tömegből valóban kitűnő tisztviselő karakterét hordozták, és vezetésre termett személyiség benyomását keltették. Hivatali előrehaladása, előnyös házassága, rátermettségének tanújeleivel párosult. Vármegyei I. aljegyzőként a vízügyek előadója lett, és kiemelkedő agilitással látott hozzá a nagy kiterjedésű Pécs környéki és egerszegi területeken működő vízlecsapoló társulatok tevékenységének felélesztéséhez és összehangolásához. Később, a baranyavári járás főszolgabírájaként is folytatta a munkát, és mint Fejérváry Imre Baranya vármegyei főispán kiemeli, közhasznú tevékenysége nem állt meg itt, az 1896–1899 között újra és újra beállott dunai és drávai árvizek ellen „a legszélesebb s a legválságosabb körülmények közepette teljesített az árvédelmi munkálatok körül, pihenést nem ismerve, egészsége, sőt élete kockáztatásával szolgálatot”. Önfeláldozó ügybuzgalmáért, Baranya vármegye közgyűlése elismerésének adott kifejezést, és több kitüntetésre is felterjesztette. Így már korán megkapta a polgári jubileumi emlékérmet, 1900 márciusában pedig a Schwamburg Lippe-rend lovagkeresztje III. osztályát tudhatta magáénak.

Baranyavári főjegyzői fizetési könyve

A vezető állásra való hivatottságát az esküvői tanúként feltűnt Szily László, későbbi alispán fedezte fel. S a kortársak szemében nem volt váratlan, hogy báró Fejérváry Imre főispán 1901-ben arra kérte, hogy cserélje fel dárdai járási főszolgabírói állását a Koszits Kamill alispánná történt megválasztása folytán megüresedett vármegyei főjegyzői tisztséggel. Pályázatát beadva a vármegye közönsége 1902. január 1-jén főjegyzővé választotta. Tevékenységét továbbra is nagy erudícióval folytatta, és nagy része volt a Baranyában újra és újra megjelenő járványok leküzdésében, az árvízvédelem szabályozásában és a belvíz-lecsapolási munkálatok folytatásában. Az alá tartozó hivatalokat pedáns renddel vezette, és munkabírásával elnyerte a vármegye közgyűlésének megingathatatlan bizalmát. Ennek köszönhetően 1905-ben megkapta a Ferenc József rend lovagkeresztjét.

Ferenc József rend lovagkeresztjének odaítéléséről szóló oklevél

1909. október 11-én vette át a közgyűléstől az alispáni hatalom jelvényeit, a vármegye pecsétjét és a levéltár kulcsát, és ahogy Lenkei Lajos fogalmaz: „soha oly lázas munka nem folyt, mint az ő alispáni működése alatt. A vármegye közigazgatását mintaszerűvé fejlesztette, és kíméletlen csak önmagával szemben volt. […] alispán annyit még nem dolgozott, mint ő”.

Erőfeszítései nem is maradtak láthatatlanok, további kitüntetésekre terjesztették fel, így 1910-ben Vilmos német császár őfelsége a III. oszt. porosz vörös sasrenddel tüntette ki, majd 1911-ben megkapta a Schwamburg Lippe-rend lovagkeresztje II. osztályát.

Politikai tekintetben nem exponálta magát, 1909-es megválasztásakor ezt nyilvánvalóvá is tette a közgyűlés előtt mondott beszédében: „A politizálást távol kívánom magamtól tartani, mert az a fölfogásom, hogy a közigazgatási tisztviselőnek nem ez, hanem kötelességeinek hűsége és pontos teljesítése képezze föladatát.”

Ezzel együtt nyilvánvaló volt, hogy mindenkor a kiegyezés elvi alapján állt. Így alispánná történő megválasztását is a 67-es elvek győzelmének fogták fel, s azon kevés vezető tisztségviselők közé tartozott, „aki még áldozatok árán s az akkori (értsd: koalíciós) kormányhatalommal szemben is a 67-es elveknek mindig lelkes, hű követője és megalkuvást nem ismerő bátor hitvallója volt”. A vaskorona-rendre való felterjesztésekor emellett külön kiemelték, hogy a vízszabályozással kapcsolatos munkálatokat is tovább folytatta, újabb vízszabályozó társaságokat alapított, s „e csendes, erélyes munkássága folytán mintegy 40 ezer katasztrális holdnyi terület lett részben termékennyé, részben termőképessé téve – és minden nagyobb állami segítség nélkül”. Nem is csoda, hogy 1914. május 8-án megkapta a III. osztályú vaskorona-rendet.

Stenge Ferenc aláírása

Az elismeréseket újra megmérettetés követte. Az I. világháború kitörése és a hátország gazdasági, humanitárius és katonai mozgósítása teljes mértékig igénybe vette a vármegyei adminisztrációt. A háborús katonai behívások bénítólag hatottak a mezőgazdaságra a nagy tömegű munkaerő elvonása miatt. Stenge alispánként a törvényhatósági közigazgatás hatékonyságát igyekezett összeegyeztetni a Baranyavármegyei Gazdasági Egyesület alá tartozó gazdálkodók igényeivel, és kiemelt feladataként kezelte a hadifogoly- és rabmunkás munkaerő kiközvetítését. Emellett tűpontossággal figyelte a szabályozásokat a rekvirálások tekintetében, aminek a megszervezése és lebonyolítása szintén az ő kellemetlen feladatainak egyike volt. Mindent megtett azért, hogy a háborús szükségleteken felül semmit se vonjanak ki a vármegyéből. Erőfeszítéseit nagyra becsülték a segítségre szoruló gazdák. Hálájuk jeléül egy 1915. év végi kezdeményezés alapján a Baranyavármegyei Gazdasági Egyesület kebelében, a tagok önkéntes adakozásából 1918-ban létrehozták a Stenge Ferenc alapítványt, amely a Baranya vármegyei illetőségű, rokkanttá vált keresetképtelen katonákat, illetve az elhalt katonák rokonainak segélyezését tűzte ki célul. A háború befejeztével pedig földműves családból származó fiatal tanulók iskolai ösztöndíjának finanszírozását vállalták.

Baranyában a fegyverszünet sajátos módon nem hozta el a háború végét. Az 1918. november 13-i belgrádi fegyverszüneti megállapodás értelmében az antant hatalmakat képviselő szerbek megszállták Baranya nagy részét, a Barcs–Szigetvár–Pécs–Baja–Kisszállás demarkációs vonalnál kettészakítva a vármegyét. Így a központi kormányzat utasításait szinte lehetetlenné vált keresztülvinni. Stenge Ferenc is két tűz közé szorult. A szerbek a kezdeti barátságos fellépés után hamar ráébredtek a kínálkozó lehetőségre, hogy a feléjük eső baranyai területeket kiszakítsák az országból a maguk javára. Ehhez a megyei és a városi adminisztráció együttműködésére is szükség lett volna, a szerb megszállókat képviselő főispán szolgálatára azonban az erőszakos fellépésre sem voltak hajlandók letenni a hivatali esküt. Nem is várhatott sokáig magára a renitens alispán eltávolítása, már csak ürügyre volt szükség.

A szerb kormányzat Vladislav Pandurović személyében kívánt kormánybiztos-főispánt állítani a város élére, akinek 1919. január 27-én került sor a beiktatására. A tisztviselői kar távollétével tiltakozott. A beiktatás alkalmával kitűzték a szerb zászlót a pécsi városházára. Nendtvich Andor polgármester utasítására ugyanaznap felvonták a magyar lobogót is. A szerb katonai közegek azonban eltávolították a magyar zászlót, több városházai alkalmazottat és járókelőt pedig bántalmaztak. Az atrocitás miatt tiltakozó polgármestert, valamint Kerese György megyei kormánybiztos főispánt és Stenge Ferenc alispánt a szerb hatóságok kiutasították a megszállt területekről. Ahogy Lenkei fogalmaz: „A háborús események és ezzel kapcsolatosan a nem várt belső felfordulás nagy lelki depressziót idézett elő, mint annyi másnál, Stenge Ferencnél is, és régen lappangott baja teljes erejével tört ki akkor, amikor a szerb tisztviselők vonultak a fegyveres jogra hivatkozva a vármegyeházára. Mivel betegségét minden orvosi bizonylat dacára se akarták a szerbek komolynak elismerni, őt tartották a vármegyei tisztikar ellentállásának kezdeményezőjének és súlyos betegsége dacára a megszállt területről az illő tisztelet megadása mellett kitessékelték, megengedve, hogy családja is elkísérje.”

A baranyai magyar közigazgatás Sásdon alakította ki központját. Itt azonban már Nendtvich Andor polgármester szerepelt tb. főjegyző alispán-helyettesként, mert Stengét súlyosnak mutatkozó betegsége már akadályozta hivatali teendői ellátásában. Az alábbi levélben (1919. február 10.) Siklósi István főmérnök jászberényi meghívására válaszol:

„Hazulról száműzve, mindenünket elhagytuk, mert este tudtomra adott kiutasításunk folytán másnap az első vonattal délben fegyveres erős fedezet és kíséret alatt a várost és a vármegye megszállott részét el kellett hagynunk. De tettem úgy én, mint tiszteletükre legyen mondva vitézségükért, egy panasz nélkül Flóra és leányaink egyaránt. Jó emberek vannak még, ott meghúzódunk, míg másként nem lesz. Kedves hívásotokat köszönöm. Egyelőre nem gondolunk rá, mert rémes az utazás. Legközelebb többet. Egyelőre föntjáró beteg vagyok.”

Amikor csak jobban lett, vezette Sásdon berendezett hivatalát, vitte az ügyeket, informálódott, de egészségét nagyon lerontotta a feszült politikai helyzet, az adminisztráció lehetetlen állapota és vármegyéje nehézségei.

A szerb megszállásnak 1921. augusztus 22-én a Nemzeti Hadsereg szimbolikus jelentőségű bevonulása vetett véget. A hivatalok visszatértek, és a 33 hónapig tartó megszállás romjain igyekezett az alispán újra megszervezni a magyar kormányzat rendelkezésére álló vármegyei közigazgatást. Hosszabb-rövidebb időszakokra javult az állapota, és ilyenkor megújulva, nagy elánnal vetette bele magát a munkába. „Korán reggel orvosi parancsra itta a marienbadi gyógyvizet, egy-kétszer végigsétált az utcán és a korzón, és azt hitte, ezzel eleget tett önmagával szemben tartozó kötelességének, és máris sietett a vármegyeházára, hogy ott munkához lásson.”

Számos pécsi egyesületnek, gazdasági társaságnak, intézménynek volt a tagja, vezetőségi tagja, a helyi közélet megkerülhetetlen alakja. Bár a feltűnést természeténél fogva kerülte, vármegyéje iránti elkötelezettsége arra hívta, hogy ahol csak lehet, szakértelmével, felkészültségével vagy akár csak tisztéből fakadó presztízsével támogassa úgy a kulturális, mint a gazdasági vagy társadalomszervezési feladatokat ellátó szervezeteket. Így például 1922-től társelnöke volt a Magyar Aero Szövetség pécsi osztályának, igazgatósági tagja a Pécs-Baranyai Kőszénbánya Részvénytársaságnak, kültagja a magyar királyi Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karánál szervezett államtudományi állásvizsgálati bizottságnak és pártoló tagja a patinás Pécsi Dalárdának.

1918 óta betegeskedett, valószínűleg hasnyálmirigyrákkal, amit időről-időre klinikákon gyógykezeltetett vagy röntgenkezeléssel csillapított. Az utolsó hetekben már Kardoss Kálmán (ma Janus Pannonius) utcai lakásukban, ágyhoz kötve vitte a hivatali ügyeket, titkára közvetítésével, halála napjáig.

A család szerény keretek között temettette volna el, de a vármegye átvette a szervezést. Holttestét a vármegyeházán ravatalozták fel, és Zichy Gyula pécsi megyéspüspök szentelte be, mielőtt Igaz Béla prelátus-kanonok fényes papi segédlettel utolsó útjára kísérte volna a pécsi köztemetőbe a város és a vármegye tisztviselő, a hadsereg és a város prominensei, valamint a család gyászában osztozó tömeg előtt.

Alakjáról, munkásságáról több fórumon is megemlékeztek, a vármegye közgyűlése pedig díszsírhelyet biztosított számára, amelyet a Zsolnay kerámiagyárral készíttettek el.

A Zsolnay-gyár által tervezett síremlék rajz-tervezete

A díszsírhely egy évvel később készült el, és 1925. november 10-én avatták fel a család, a törvényhatósági tisztviselők, a megyebizottsági tagok, a klérus, a katonaság képviselői és a város együttérző közönsége előtt.

A Zsolnay-gyár által készített pirogránit obeliszk a vármegye címerével.

A címerpajzs felirata: Baranyavármegye közönsége tizenöt esztendőn át működött nagynevű, érdemekben gazdag alispánjának 35 évi odaadó és eredményes munkássága elismeréseként szeretete és kegyeletes hálája jeléül.

Stenge Ferenc kora kiemelkedő tisztviselő egyénisége volt, aki egyenességével, elvhűségével és megalkuvást nem ismerő igazságérzetével az egész vármegye tiszteletét kivívta. Kortársával, Visy László Pécs városi főispánnal együtt jól példázzák, hogy bár a nemesi szemlélet töretlenül érvényesült a századforduló Magyarországán, szorgalommal és szakmai felkészültséggel párosuló egyéni kvalitásokkal a társadalmi emelkedésre nyitott volt a Monarchia rendszere, és mégoly köznapi származással is egy emberöltő alatt a közigazgatás legmagasabb pozícióiba is el lehetett jutni. Stenge Ferenc Janus Pannonius Múzeumban őrzött hagyatéka igen értékes és további kutatásokra hív.

Vértesi Lázár levéltáros

Szakirodalom

Baranyai neves személyek. https://www.baranyaidigitar.hu/neves-szemely/4220

A felszabadulás aranykönyve. Összeáll. Zsadányi Oszkár és Kussinszky Endre. Pécs, 1931. 155.

Lenkei Lajos: Negyven év Pécs életéből. Pécs, 1922. 42, 47, 52–53, 292, 301.

Pécs–Baranya 1918-1928. Pécs, 1929. 203–204.

Pécs-Baranyai ismertető. Szerk. Kalotai László. Pécs, 1934. 427.

A Pécs-Baranyamegyei Múzeumi Egyesület Értesítője. Szerk. Fejes György. Pécs, 1929. 4. füzet, 101–102.

Pécsi naptár 1914. Szerk. Gruber Győző – Linder Ernő. Pécs, 1914. 22–23.

Domokos László: Forognak a kerekek – 33 hónap Baranyában 1918–21.

A Budapesti Kir. Magyar Tudomány-Egyetem Almanachja 1887–1888. Budapest, 1888. 110. https://library.hungaricana.hu/hu/view/KlasszikusOrvosiKonyvek_283/?query=%22Stenge%20Ferenc%22&pg=109&layout=s (letöltés: 2024. 10. 02.)

Források

HU-MNL-BaML-IV. 1406. g. Pécs Város Tanácsának iratai. „E”, Főjegyzői (Elnöki) ügyosztály iratai. 1541/1919. január 29.

HU-MNL-BaML-IV. 410.b.-8283-1949

Fotók

1, 3, 4, 6, 8, 11 képeket Arató Csongor tette elérhetővé, a képeket az ő engedélyével közöljük, és külön köszönjük hozzájárulását a cikkhez!

5, 10 képek a Janus Pannonius Múzeum Várostörténeti Múzeumának jóvoltából és engedélyével szerepelnek (JPM Új- és Legújabb kori Gyűjteményi Osztály F 20938, Gysz. 16-77_3)

14-15 képek készítője: Vértesi Lázár

Sajtó

Dunántúl, 1924. 10. 03. 1.; 1924. 10. 04. 1.; 1924. 10. 05. 3.; 1936. 03. 25. 30.

Mohács és Vidéke, 1914. 02. 08. 1.

Napi Hírek, 1921. 08. 31. 1. kiadás (238.)

Pécsi Est, 1924. 10. 03. 2.

Pécsi Napló, 1893. 05. 07. 4.; 1905. 09. 30. 3.; 1909. 10. 12. 2.; 1925. 11. 10. 1–2.

Tolnavármegye, 1909. 10. 12. 1.

Tolnavármegye és a Közérdek, 1914. 05. 14. 2.