A Dunántúl napilap kolportázs kérelme - Bepillantás az utcai lapterjesztés első világháború alatti történetébe

A Dunántúl napilap kolportázs kérelme

Bepillantás az utcai lapterjesztés első világháború alatti történetébe

A 19 - 20. század fordulójára a magyar sajtó üzleti alapokra helyeződő, tömegigényeket kielégítő hatalommá vált, melynek létérdeke volt, hogy minél szélesebb olvasóközönséghez eljusson. Habsburg Ferenc Ferdinánd főherceg, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse és neje Chotek Zsófia szarajevói meggyilkolását követő eseménylánc ezt a modern sajtót új kihívások elé állította. Sorban láttak napvilágot a rendkívüli eseményeket követő rendkívüli számok. A hírlapkiadó vállalatok, hogy minél több olvasóhoz eljuttassák lapjukat, az előfizetőkön, megrendelőkön túl az utca emberét is meg akarták szólítani. Ennek eszköze volt a kolportázs, az utcai terjesztés „intézménye”, mely korántsem volt ismeretlen fogalom, ekkor már több évtizedes múltra tekintett vissza.

Egy 1867-es belügyminiszteri rendelet^[1] adta meg a lehetőségét a sajtótermékek szabad terjesztésének a törvényhatóságok hatáskörébe utalva a kérdést. „Zöld utat” kapott az utcai terjesztés, a kolportázs. Ennek következményeként a lapok nagyobb példányszámmal keltek el, valamint egy új foglalkozás is megjelent: a rikkancsoké. A következő évtizedek alatt számos rendelet látott napvilágot, ami az utcai terjesztést szabályozta, ezek közül 1912-est^[2] emelném ki, mely jelentőségét az adta, hogy a hírlapok és folyóiratok utcai terjesztése az ország egész területén olyan méreteket öltött, hogy szükségessé vált e kérdés szabályozása. Tekintve, hogy az érvényben lévő rendelkezések több miniszteri rendeletben elszórtan jelentek meg, másrészt a hatóságok és az érdekeltek az eddigi rendeletek módosítását sürgették, a rendezés nem volt elodázható. Mivel az eddigi gyakorlat szerint a serdülőkorban levő gyermekek mind nagyobb számban foglalkoztak az utcai árusítással, egész napokat, sőt éjjeleket az utcán töltve, jelen rendelet rendőri engedélytől és újságárusítási igazolványtól tette függővé az utcai újságárusítást, és tizennyolc éves korhoz kötötte. Az igazolványnak tartalmaznia kellett az elárusító személy nevét, korát és lakcímét, az igazolvány nyilvántartási számát és annak a területnek a megjelölését, amelyen az elárusító dolgozhat. A 10 000 lakosnál népesebb városokban és nagyközségekben az igazolvány hátlapjára rá kellett erősíteni az elárusítónak a rendőrhatóság pecsétjével ellátott arcképét is. Természetesen az újság kiadójának is engedélyt kellett kérnie az utcai elárusításhoz a törvényhatóság első tisztviselőjétől, mely mindössze három hónapig volt érvényes. Több törvényhatóság, illetve az ország egész területére belügyminiszteri engedély volt szükséges. A lap minden egyes számát a terjesztés megkezdése előtt a törvényhatóság első tisztviselőjének be kellett mutatni.

Az 1914. évi 14. tc.^[3] a Sajtótörvény fenntartotta az 1912-es rendeletben előírt feltételeket, kivéve, hogy az időszaki lapok utcai terjesztésre szánt egyes számait a lapkiadónak a terjesztés megkezdésével egyidejűleg az illetékes törvényhatóság első tisztviselőjénél be kellett mutatnia. A lapot az utcán továbbra is csak olyan terjeszthette, aki erre az illetékes rendőrhatóságtól fényképes igazolványt kapott. A törvény rendelkezett a terjesztő személyét illetően is:

„Az igazolvány rendszerint csak attól tagadható meg vagy vonható el, aki életének tizennyolcadik évét még be nem töltötte, vagy ragályos vagy undort keltő betegségben szenved, vagy pedig az élet, a testi épség, a szemérem vagy a vagyon ellen irányuló bűntett vagy vétség miatt három hónapi vagy ennél hosszabb ideig tartó szabadságvesztés büntetésre volt elítélve és a büntetésének kiállása óta három év még nem telt el. Közérdekből azonban a rendőrhatóság attól is megtagadhatja vagy elvonhatja az igazolványt, aki egy éven belül a közrendet sértő más vétség vagy kihágás miatt ismételten meg volt büntetve. Az igazolvány kiállításánál a rendőrhatóság előnyben részesítheti azokat, akik nehezebb testi munkára nem képesek.” Aki rendőrhatósági igazolvány nélkül az utcán vagy házalva sajtóterméket terjesztett, kihágást követett el, és 600 koronáig terjedő pénzbírsággal lehetett büntetni. Összehasonlításként 1914-ben a Dunántúl napilap előfizetési díja egész évre 24 korona volt, egy szám 8 fillérbe került.

A sajtótörvény végrehajtása „és egyes kapcsolatos rendelkezések tárgyában” kiadott rendelet^[4] szabta meg a terjesztés időbeli korlátait. „A hírlapok és folyóiratok házaló és utcai terjesztése reggeli hat órától vasárnapokon déli tizenkét óráig, más napokon esti tíz óráig van megengedve. A külön kiadású lapok éjjeli tizenkét óráig árusíthatók. Ez a megszorítás a pályaudvarokra nem terjed ki.”

Egy pár nappal később megjelent körrendelet^[5] szerint „a hírlapok és folyóiratok házaló és utcai terjesztésének időbeli korlátokat állító rendelkezés egyetlen célja, hogy a közrendet és közerkölcsiséget megóvja, felhívom a törvényhatóságok első tisztviselőit, hogy a hírlapoknak és folyóiratoknak az említett időbeli korlátokon kívül eső időben való terjesztését mindazokban az esetekben, amikor az sem éjjeli csendzavarással nem jár, sem pedig nem történik éjjeli mulató helyeken, a terjesztést pedig jogos érdek kívánja, engedjék meg.”

A Pécsett megjelenő időszaki lapok élve a törvény adta lehetőséggel sorra megkérték az utcai terjesztéshez az engedélyt. A fiatal, 1911-ben megindult katolikus napilap, a Dunántúl számára Linder Ernő az újság helyettes szerkesztője kérte a „mai rendkívüli eseményekre” való tekintettel az utcai árusítás, a kolportázs jogának megadását Pécs szabad királyi város polgármesterétől. A Nendtvich Andor augusztus 13-i dátummal ellátott, a Sajtótörvény, illetve annak végrehajtási rendeletének vonatkozó részeire tekintettel a Dunántúl napilap kiadóhivatalának az engedélyt megadta. Erről a lap augusztus 18-án megjelent 202. számában értesítette az olvasóit. A Dunántúl Pécs szabad királyi város területén tehát szabadon terjeszthette a lapszámait.

Idővel azonban a rendkívüli idők szükségessé tették a kolportázs szabályozásának felülvizsgálatát. Az 1915. február 21-én kelt körrendelet^[6] ─ tekintve, hogy az utcai árusítással foglalkozó védkötelesek hadba vonulása, illetve katonai szolgálatra való behívása következtében a hírlapolvasó közönség igényei, az időszaki lapok kiadó vállalatainak érdekei veszélyeztetve lettek, főként pedig sok család családfenntartó nélkül súlyos nehézségekkel nézett szembe ─ megengedte, „hogy 10 000 lakosnál népesebb városokban a hadbavonult hírlapárusítóknak, úgyszintén vagyontalan, ennélfogva közsegélyre és a közönség könyörületességére szoruló más bevonult egyéneknek 14. életévüket betöltött hozzátartozói is nemre való tekintet nélkül a háború tartama alatt, sajtótermékeknek utcai terjesztésével foglalkozhassanak.”

A Budapesti Napilapok Szindikátusa 1917-ben jelezte, hogy „a nagy munkáshiány folytán ma már a nők és gyermekek nagy tömege gyárakban, iparvállalatokban, közüzemekben nyervén elhelyezést, a lapok elárusítására 14 éven felüli egyének szerződtetése nehézségekbe ütközik”. Az 1917. július 31-én kelt^[7] körrendelet figyelembe véve a fenti nehézségeket a következőképpen módosult: „10 000 lakosnál népesebb városokban a hadbavonult hírlapárusítóknak, úgyszintén vagyontalan, ennélfogva közsegélyre és a közönség könyörületességére szoruló más bevonult egyéneknek a 10. életévüket betöltött hozzátartozói, nemre való tekintet nélkül a háború tartama alatt, sajtótermékeknek utcai terjesztésével foglalkozhassanak.”

A kolportázst szabályozó fent ismertetett rendeletek segítségével bepillantást nyerhetünk a háború során a hátországban kialakult és egyre súlyosabbá váló mindennapi nehézségekről, illetve ezek egy szeletéről, valamint az azokra adott kormányzati válaszokról.

Vargháné Szántó Ágnes

levéltáros

Bibliográfia:

MNL BaML IV. 1406. g. Pécs Város Tanácsának iratai. Főjegyzői ügyosztály iratai. E-24288/1914.

KÓKAY= KÓKAY György- BUZINKAY Géza- MURÁNYI Gábor: A magyar sajtó története. Budapest, MÚOSZ Bálint György Újságíró-iskola. 1994. Sajtókönyvtár.

Belügyi Közlöny. Kiadja a Magyar Királyi Belügyminisztérium. XVII., XIX., XX., XXII. évfolyamának számai.

Baranyavármegye Hivatalos Lapja 1914 (XVII.) évfolyam. Szerk: Várady Ferenc. Pécs, 1915.