Január 10-én volt éppen 222 esztendeje, hogy Carl Ghega Velencében meglátta a napvilágot. A később híressé vált mérnököt 1842-ben Észak-Amerikába küldték tanulmányútra, de a vasútépítés módozatainak, a lóvasútnak, a gőzmozdonyoknak és a vasúti kocsiknak a megfigyelésén túl egy külön feladattal is megbízták Bécsben.

Ami 81 évvel ezelőtt, 1943. januárjában a Szovjetunióban, a Don-kanyarban történt, az a mindenkori magyar hadsereg egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb emberveszteségét okozta.

Rohanó világban élünk – ezt halljunk mindenhol. Úgy hiszem, ezt a megállapítást tényszerűen mindannyian elismerjük, nem is nagyon tehetünk mást. Más kérdés, hogy erre a helyzetre eltérő módon reagálunk. Sokan teljes mellszélességgel részt vesznek a rohanásban, és „haladnak az árral”, mások a parthoz közelebb, időnként kapaszkodókat keresve araszolnak előre, esetleg egy-egy szigeten meg is pihennek olykor. Néhányan pedig megpróbálnak szembe menni az árral, de ezek a kísérletek lemondásokkal járnak, és nem ígérnek könnyű sikert. A döntés mindig a mi kezünkben van.

Manapság, amikor már Mindenszentek előtt az üzletekbe érkezik a csokimikulás és a szaloncukor, a csomagautomaták napról napra degeszre telítődnek, díszkivilágított villamossal suhanunk a díszkivilágított utcákon, akció akciót követ és a falusi házak udvarain is fényben fürdenek a fák, a bokrok és Mikulás mászik a kéményen – eltöprenghetünk azon, hogyan is volt ez azokban a régmúlt korokban, amikor a karácsony megünneplésére nem céges bulikon keresztül vezetett az út, hanem negyven napos böjttel készültek, és amely ünnepeknek az iratanyagát a levéltárakban őrizzük.