Sie sind hier
„Isten' öldöklő Angyala": kolerajárvány Magyarországon
Kazinczy Ferenc 1831. augusztus 8-án arról értesítette egyik barátját, hogy „harmad nap olta a' mirígy Széphalmon is pusztít. Az őr, melly a' mirígyes Ujhelyből senkit bé nem ereszte eddig, most már innen el van véve, és hátrább van állítva". A mirigynek nevezett betegség nem volt más, mint az ázsiai eredetű fertőző betegség, a kolera.
Az 1826 körül Ázsiában kialakult járványnak a következő három évben Perzsiában, majd a Kaszpi-tenger vidékén, továbbá Egyiptomban több tízezer ember esett áldozatául. A járványt ugyan kereskedők hurcolták be Európába, de abban, hogy a kontinens keleti felében is elterjedt, meghatározó szerepet játszott az 1830-ban kirobbant oroszellenes lengyel felkelés. I. Miklós cár a felkelés leverésére ugyanis ázsiai orosz katonákat is bevetett, akik között számos fertőzött katona volt, akik 1830 végén Lengyelországban és Galíciában elterjesztették a kórt.
A járvány hírére, illetve továbbterjedésének a megakadályozása végett a Magyar Királyságban az 1830. november 3-án kelt királyi rendelet értelmében egy vegyes közigazgatási-kamarai-katonai bizottságot hoztak létre, amelyben a Királyi Magyar Helytartótanács, a Magyar Királyi Udvari Kamara és a Katonai Főhadparancsnokság kiküldöttei vettek részt. A bizottság 1830. december 26-án zárlatot rendelt el a Magyar Királyság észak-keleti határátkelőin. 1831. január 3-án a Trencséntől Brassóig terjedő határra két királyi biztost (és melléjük rendelve egy-egy dirigens orvost) küldött ki a határzár és egyéb védőintézkedések helyszínen történő foganatosítására és az intézkedések betartatására. Kezdetben úgy tűnt, hogy a gyilkos kór továbbterjedésének gátat tudtak vetni, ezért a királyi biztosokat és az orvosokat 1831. március 16-án visszarendelték, a határzárlatot pedig 1831. március 29-én feloldották. A kordont azonban két hónap múlva már vissza kellett állítani, mivel a kórt időközben Máramarosból és Galícia kolomenai körzetéből román és ruszin fuvarosok behurcolták az országba, pontosabban a Felső-Tisza vidékére. Innen a járvány sószállító tutajosok révén terjedt tovább az észak-keleti régiókban. Ezt a tényt Kazinczy értesülései is megerősítették, amelyek szerint „Szálakon [tutajokon] sok sót hozó Oláh jöve Maramarosból Tokajba, 's az Ugocsai V[ice] Isp[án] béjelenté az egésségre vigyázó Deputatiónak, hogy Ujlakon, Csetefalván, Váriban kiüté magát a' cholera". E helységek köré azonnal kordont vontak, és azonnal „utána küldöttek a' mirígyeseknek, sokat közzűlök elfogattak; némellyíke, félvén a' bajtól, megszökött, 's a' bajt Szathmárban, Szabolcsban, Beregben elterjesztette".
A gyilkos kór orvostani megállapítására az egyik Tiszaújlakon elhunytat a Bécsből és Pestről kirendelt orvosok felboncolták, akik „reá ismertek az Indiai Cholera jeleire". Mindazonáltal az orvosok úgy vélték, hogy a halálesetek fő oka inkább „példátlan éhség' és elhűlés', mint a' cholera' következése", és így a „nyavalya fogy" és rövidesen véget fog érni. E diagnózis azonban elhamarkodottnak és egyszersmind óriási tévedésnek bizonyult: júniusban már egyre nagyobb számban fordultak elő a megbetegedések és az elhalálozások. Ráadásul a kór mind nagyobb területeken terjedt el és szedte áldozatait. Ennek ellenére a hatóságok és az orvosok még június végén is arról vitatkoztak, vajon valóban fertőző betegséggel-e állnak szemben. Jellemző, hogy július 5-én hivatalosan is amellett foglaltak állást, hogy a „kolerát nem járványos, hanem mételyes betegségnek kell tekinteni".
Ennek ellenére az említett vegyes bizottság tagjait 1831. június 3-án ismét kiküldték, hogy intézkedjenek a járvány elterjedésének meggátlásában. József nádor utasítására a vármegyei hatóságok kordonnal zárták le Máramaros, Ugocsa és Bereg vármegyéket, kordont húztak Erdély határától a Berettyó mentén egészen a Tiszáig; majd innen a folyó mentén Eger és Miskolc irányában a Hernád folyóig, valamint Kassa és Eperjes fölött a galíciai határig. Mivel a „nyavalya" Pest vármegyében is megbetegedéseket okozott, egy újabb kordonvonalat kellett létrehozni, nevezetesen a Zagyva folyó mentén, amelyet Hatvannál elágaztattak Vác, Esztergom városok és Bars vármegye felé. Az országot - Pest és Buda kivételével - 20 körzetre osztották fel; mindegyik körzet élére teljhatalmú királyi biztost állítottak, aki köteles volt a vegyesbizottságnak beszámolni az adott helyzetről. A királyi biztosoknak folyamatosan beszámolókat kellett készíteniük (táblázatos formában), és akordon létrehozására és biztosítására bevonták az országban állomásozó császári-királyi katonaságot.
Ezek az intézkedések azonban nem hozták meg a várt eredményt, azaz a kolera elterjedésének a megakadályozását. Július elején a kór megjelent Zemplén vármegyében, oly nagy „rémülést" okozva, hogy a sárospataki diákokat hazaküldték. A mezővárosi és falusi lakosok egy része az erdőkbe vagy a szőlőkbe menekült, ahol pincékben húzta meg magát. Mások a szomszédos Abaúj vármegyébe próbáltak átszökni, ahonnan azonban a helyi hatóságok és a vármegye határára kirendelt katonák visszafordították őket. Jellemző a Zemplén vármegyei helyzetre Kazinczy kétségbeesett helyzetjelentése, mely szerint „Zemplény el van zárva, én pedig a' Zemplény' széléhez csak 600 lépésnyire, 's anyahelyétől, Ujhelytől, csak eggy órányira, de Abaujban lakom; 's így Zemplény közt és köztem el van rekesztve minden közösűlés".
Veszteglő intézet rajza 1831-ből
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi Levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Departamentum sanitatis (C 66), Normalia, 1831. F. 12. p. 521.
Az egyes helységeket megpróbálták egymástól kb. tíz lépésnyire felállított gyalogos katonasággal hermetikusan elzárni, továbbá ún. „dögmentő" és „levélfüstölő intézeteket" állítottak fel, és csak az arra kijelölt helyeken engedélyezték az átjárást. A kordonoknak olyan szigorúaknak kellett lenniük, hogy a koleragyanús helységek felől „repülő madarakat is lövöldözés vagy más módok által" vissza kellett tartani. A járvány elterjedésének meggátlására a vármegyék „az epekórság ügyében kirendelt permanens deputáció [állandó bizottságok]"-kat is létrehoztak, amelyeknek a szintén kirendelt egészségügyi királyi biztosok utasításait kellett végrehajtani. Mindezen óvintézkedések azonban hatástalanoknak bizonyultak. A gyilkos mirigy napról-napra szedte áldozatait: voltak olyan települések, ahol a szigorú kordonok ellenére „az emberek rakásra" haltak. A lakosság a kordonok által elzárt területeken nem tudta a gabonaféléket és a gyümölcsöket betakarítani, amelyek az augusztusi sűrű és heves esőzések miatt a földeken és a fákon rothadtak meg. A kolera elsősorban a legyengült állapotú és megfelelő mennyiségű táplálékhoz nem jutott szegény emberek soraiban pusztított. Az élelemtől megfosztott emberek „gombával éltek, fűrészporral elegyített korpával és apróravagdalt sással" táplálkoztak.
Az éhínség és a járvány következtében Zemplén vármegyében a halottak száma egyre emelkedett: Újhelyben minden 25-ik, más helységekben minden kilencedik, illetve minden negyedik lakos elhunyt a „mirigy" következtében. „Rakásra halnak embereink, mint a' légy ősszel." - állapította meg Kazinczy rezignáltan. Időközben a járvány felütötte a fejét Abaúj, Szepes, Gömör, Sáros és Nyitra és Pest vármegyékben is. Július végére a járvány megjelent Komárom és Győr vármegyékben, amelyeknek határain három helyen dögmentő intézeteket állítottak és a Dunán senkit át nem engedtek át „10 napi tisztulás nélkül". Ennek ellenére egy Komárom vármegyei faluban két hét alatt 19 ember halt meg, Győrben pedig néhány hét leforgása alatt 350 ember hunyt el a járvány következtében.
 |  | |
Kazinczy Ferenc | Dessewffy József |
1831. augusztus elejére a különösen veszélyeztetett észak-keleti és északi térségekben az éhínségek, a járvány okozta halálozások és a kordonok miatt egyre feszültebbé vált a helyzet. A növekvő feszültséget tetézte a kór elleni nem megfelelő és nem hatékony védekezés, illetve az, hogy a betegség kialakulását nem kellő orvosi módon tisztázták. A megbetegedettek közül ugyanis sokan felgyógyultak, és így egyre többen kételkedtek abban, vajon valóban kolera döntötte-e őket a lábukról, vagy valami másféle „nyavalya" vagy esetleg az „éhség". Zemplénben a július végi több száz megbetegedett halálát például annak tulajdonították, hogy „nem volt mit enniek, 's elhűtötték magokat a' változó és szeles időben". Kazinczy, bár tisztában volt a Széphalom felé terjedő „baj és veszély" nagyságával, még július utolsó napjaiban is hasztalannak látta a félelmet, és családjával együtt nem rettegett. Kazinczy barátja, gróf Dessewffy József felhívta a figyelmet azonban arra is, hogy a kórról a lakosságot nem világosították fel kellőképpen. Szerinte ugyanis ha „a' Cholerát küldök csömörnek nevezték volna, sokkal kevesebb ember halt" volna el benne. „Ha a' népet akkor, mikor egésséges volt, az egésséget illető dolgokban felvilágosították, és egyáltaljában szorosabb okos engedelmességre szoktatták volna, úgy még most is sok ember élne, kikből talán többen még élve temettettek-el". Dessewffy szerint a bajt tetézte továbbá, hogy a kórt nem pontosan és hozzá nem értő emberek állapították meg: „Nálunk a' falusi bírák határozzák-meg azt a' betegséget, mellyet még a' legnagyobb orvosok sem ösmertek ki eddigelé, és így mivel a' keresztelők tudatlan emberek, és nincs elegendő orvos, a' nem Cholerában, hanem más [...] betegségekben meghalók is mind Cholerában halnak-meg, a' mit megtudván oda fentt a' remegő és sem dolgokat, sem embereket, sem a' magyarokat nem ösmérő Dicasterialista és Bureaucrata bázlik, a mostani állapotot, melly minden tekintetben a' legrosszabb következéseket fogja maga után húzni, még állandóbbá fogják tenni. Haszontalan irok én a' központi Deputatiónak Kállóba, úgy mint mindég és mindenütt, elhangzik szavam a' pusztában, és mintha Kassandra volnék, megvettetik".
Tájékoztató a települési elöljárók számára a járvány elleni védekezésről, 1831
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi Levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Departamentum sanitatis (C 66), Normalia, 1831. F. 12. p. 521.
A kór nem-ismerete, továbbá ennek következtében a hatásos védekezés, vagy bevált terápia hiánya mellett a helyzetet tovább súlyosbította tehát, hogy a hatósági alkalmazottak nem értettek kellően a járvány kezeléséhez, így sokszor egymással ellentétes intézkedéseket hoztak, továbbá a vármegyék is ellenálltak az egyes rendelkezések végrehajtásában. Dessewffy elkeserítőnek találta járvány leküzdésének ügyében kialakult helyzet visszásságait: „A' legrendesebb az hogy nekünk már harmadik teljes hatalmu Királyi biztosunk van, a' nélkűl hogy még most tudjuk hova lett a' legutolsó. Az is furcsa hogy itten a' Dadai járásban [...] három Szolgabíráink és három Esküdtjeink közzűl, kik mindnyájan tagjai a' Vármegye határozása szerént e' fiók Kiküldöttségnek, még egyetlen egyet se láttunk, akár tanácskozás akár végrehajtás végett, miolta a' Cholera kiütött. Kálóban[!] a' központi Kiküldöttség körűl sánczolta magát, nem hajtván semmit is a' Cholera' ügyességére, melly még a' sánczokat is a' levegőn keresztűl, által szokta ugrani."
Időközben Dessewffy fent említett kasszandrai jóslata nem sokára szörnyű valósággá vált. A kolera megjelenésével egy időben pánik és bizalmatlanság lett úrrá elsősorban Északkelet-Magyarországon, főként a ruszin és szlovák nemzetiségű jobbágyok körében. A kór továbbterjedésével pedig hasonló hangulat jellemezte az erdélyi románokat, de a dunántúli magyarokat is. A „puskaporos hordó" végül elsősorban Zemplénben, továbbá Szepesben és Gömörben robbant fel. A kényszerű bezártság, az őrségállásra kötelezettség terhei, mindenekelőtt pedig az éhínség és kór, a számtalan haláleset rendkívül elkeserítette a járvány által sújtott lakosokat. A kutakba szóratott bizmutporról (amely semmit sem használt a járvány leküzdésében) a jobbágyok úgy tartották, hogy az urak meg akarják őket mérgezni. Július elejére általánosan elterjedt az a híresztelés, miszerint a kolerabiztosok és megbízóik azt tervezik, hogy kiirtják őket. A parasztok ezért felkelő csapatokba tömörültek és több nemesi udvarházat megrohantak, felgyújtottak vagy leromboltak, lakóikat megölték vagy súlyosan megsebesítették. Az öldökléseknek 13 nemes ember és szolgálóik estek áldozatul. A felkelést 1831. augusztus második felében verték le.
Az 1831. július közepétől szeptember 27-ig tartó kolerajárvány következtében az országban összesen 421.468 (más számítások szerint 530.878) lakos betegedett meg, akik közül 236.032 fő esett a járvány áldozatául, a Magyar Királyság akkori lakosságának 2,8 százaléka. A leginkább fertőzött vármegyék Abaúj, Zemplén és Nyitra voltak. A városok közül Pest szenvedte meg legnagyobb mértékben a járványt: lakosai közül 1498-an haltak meg a betegségben. A járvány idejére elrendelt kordont országszerte véglegesen 1831. október 3-án oldották fel.
A kór „elveszejtette" Kazinczy Ferencet is, aki csak akkor kezdte komolyabban venni a helyzetet, midőn a járvány lakhelyén szintén kezdte áldozatait szedni, és saját családjában is megbetegedések történtek. Fiai, Lajos és Bálint augusztus 15-én hányással küszködtek. Ezt azonban Kazinczy „megterhelt gyomruk"-kal magyarázta. Nem sokkal később azonban kénytelen volt elismerni, hogy Lajos „a' cholerát elkapta". Felesége gondos és odaadó ápolásának köszönhetően azonban a fiú meggyógyult. A széphalmi vezér akkor még nem gondolta, hogy a kór következő áldozata néhány nappal később éppen maga lesz. Pedig sokakhoz hasonlóan abban reménykedett, hogy a kolera mihamarább véget ér, ugyanis „a' mennykövek megtisztíták a' levegőt". Augusztus 20-án viszont már kétségbeesetten arról tudósította a külvilágot, hogy ugyan háza népével együtt még él, „de az Ur keze rajtam is érezteti sullyát". Ő, aki július elején még többek között a járvány által szintén sújtott Szatmár vármegyei kordonnal körülzárt Csekén élő Kölcsey Ferenc sorsa miatt aggodalmaskodott: „Melly embert vesztünk, ha őtet vesztjük el!" Kölcsey szerencsésen túlélte a kórt. Kazinczyt viszont, sajnálatos módon, augusztus 22-én az „Isten' öldöklő Angyala" dühöngésének áldozatául esett.
Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika
