Sie sind hier
Honvédegyenruhát a levéltárból!
1848 májusában már világosan látszott, hogy a fegyveres konfliktus elkerülhetetlen, ugyanakkor a magyar kormány nem rendelkezett számottevő fegyveres erővel: a hazai kiegészítésű ezredek jelentős része külföldön állomásozott, az országban lévő cs. kir. csapatok – melyek felett elméletileg a kormány rendelkezett – lojalitása pedig erősen kérdéses volt. Az 1848. évi XXII. tc. értelmében megkezdődött ugyan a nemzetőrség szervezése, de ettől a közrend fenntartásában való részvételnél sokkal többet nem lehetett várni. A szerb mozgalmakról érkező, riadalmat keltő hírek nyomán a kormány május 15-én több fontos határozatot hozott: háborús készültségbe helyezték a délvidéki várakat, Szeged mellett katonai tábor felállításáról és egy 10 ezer főből álló önkéntes sereg létrehozásáról is döntöttek. Másnap, május 16-án Batthyány Lajos miniszterelnök és Baldacci Manó ezredes, az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökének a neve alatt, magyar, német és szlovák nyelven, „Hazafiak!” megszólítással jelent meg az első tíz honvéd zászlóalj toborzási felhívása. Az áprilisi törvények értelmében a nemzetőrséggel kapcsolatos minden kérdés a magyar kormány fennhatósága alá tartozott, ebbe az udvarnak nem volt beleszólása. Ezért a honvédzászlóaljakat is formailag nemzetőr alakulatokként állították fel, a toborzási felhívásban sem honvédekről, hanem „rendes nemzetőrsereg”-ről beszélnek. Több hónap telt el, míg a honvéd elnevezés általánossá vált. Az első zászlóaljak toborzási központjai a következő városok voltak: 1–2. Pest-Buda, 3. Szeged, 4. Pozsony, 5. Győr, 6. Veszprém, 7. Szombathely, 8. Pécs, 9. Kassa, 10. Debrecen. |
Toborzási felhívás a honvédzászlóaljakba való belépésre |
Az új alakulatok – elnevezésük ellenére – minden tekintetben sokkal közelebb álltak a sorezredekhez, mint a nemzetőrséghez. Felszerelésük, szervezeti felépítésük, kiképzésük, valamint harctéri eredményességük is egy modern hadsereg tulajdonságait mutatta. Tisztikaruk is jellemzően a volt cs. kir. alakulatok tisztjei közül került ki. Az 1848 nyarán kinevezett tisztek nagyjából 90 százaléka ilyen, fele részük a nyugállományt, fele részük pedig az aktív szolgálatot hagyta ott a honvédtiszti kinevezésért. Köztük a 3. honvédzászlóalj parancsnoka, Damjanich János is.
Egy teljesen feltöltött, 1094 fős zászlóalj összesen 6 századból állt. Ezek mindegyikéhez egyenként 160 közvitéz, 2 dobos, 1 ács, 12 tizedes, 2 őrmester, 2 al-, 1 főhadnagy és 1 százados tartozott. A zászlóalj törzsét 1 fő-, 2 alorvos, 2 zászlós, a parancsnokló őrnagy, a segédtisztje és a számvevőtiszt alkotta. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a honvédzászlóaljaknál kifizetett tiszti és legénységi illetmények is meghaladták a sorezredi békebeli illetményeket, sok ember számára ígérve ezzel biztosabb megélhetést, mint a cs. kir. hadsereg.
 Veressipkás honvéd és Coburg-huszár
| A honvédek öltözete fekete csákóból, barna atillából, szűk, kék, úgynevezett magyar nadrágból és fekete bőrbakancsból állt. Ez utóbbi szószerint egy kaptafára készült, nem volt különbség a jobb- és a ballábas lábbeli közt. A közlegények ruházatát vörös zsinórzat díszítette, a hideg ellen szürke köpennyel védekeztek. Fejfedőként a csákón kívül tábori sapkát is viseltek. Ennek vörös szívű változatát a 9. zászlóalj Miskolcon sorozott honvédei először csak tévedésből kapták meg, aztán az egész zászlóalj átvette, és már így vált legendává a délvidéki harcokban. A vörös sipka végül hivatalos rangra emelkedve a kollektív kitüntetés eszköze lett, a harctéren remekül helytálló alakulatok kaptak csak engedélyt a viselésére. A közhonvédek a lőszert a vállukon átvetett, fekete bőrből készült tölténytáskában tartották, tisztálkodószereiket, fehérneműjüket a marhabőrből való, kívül szőrös hátbőröndben vitték magukkal. Ez utóbbira volt felszíjazva az összehajtogatott köpeny – mint az a mellékelt képen is látható. |
Feltehetően azért lett a honvédatilla barna, mert ilyen színű anyagból voltak az országban nagyobb készletek. Ezt használták a cs. kir. sereg határőr-, valamit tüzérezredei. A sorgyalogság fehér frakkja sem érzelmi, sem pedig praktikus okok miatt nem jöhetett szóba. Egyrészt szinte reménytelen vállalkozás volt a fehér egyenruhát tisztán tartani, másrészt a világos anyagon egy esetleges sebesüléskor sokkal jobban meglátszott a vér, csökkentve ezzel a többi katona harci kedvét.
A honvédek felszerelésben nagy szerepet szántak a fölös kapacitással rendelkező magyar iparnak. Az Országos Nemzetőrségi Haditanács felhívást tett közzé, amelyben alapanyagok (posztó, vászon, szőr, bőr) szállítására, illetve komplett ruhadarabok elkészítésére kértek írásbeli árajánlatot hazai vállalkozásoktól.
Ezek egyike volt a Marsch és Fischer posztógyár a Bács megyei Apatinban, mellyel 1848. szeptember 5-én kötöttek szerződést 16 ezer rőf barna és kék posztó szállítására. Magyarországon ekkor a szövetek hosszának mérésére a bécsi rőföt használták, amely megközelítőleg 78 cm volt. Az anyag szélességét a szerződés 112 cm-ben rögzítette. Marsch János és Fischer Ferdinánd vállalkozóknak közel egy év alatt, 1849 augusztusáig három részletben kellett szállítaniuk az elvállalt 12 ezer rőf barna és 4 ezer rőfnyi kék posztót. Ez lekötötte a gyár teljes kapacitását, egyéb rendeléseket már nem tudtak teljesíteni. 1849 januárjának elején a raktáron lévő anyagokról leltár készült, amelyet – hozzá árumintaként kis barna, kék és szürke posztódarabokat mellékelve – terjesztettek fel a Hadügyminisztériumhoz. Annak ellenére, hogy a levéltári raktárak nem az ilyesfajta anyagok őrzésére vannak elsődlegesen berendezkedve, a posztóminták teljes épségben vészelték át az elmúlt több, mint másfél évszázadot. Állapotuk olyan, mintha épp most vágták volna le őket egy-egy végről. |
 A Marsch és Fischer cég posztómintái honvédegyenruhákhoz |
Egyenruharajzok a szabadságharcból
1526 utáni gyűjtemény – 1849/49-es és emigrációs iratok gyűjteménye – Történelmi események és személyek képes ábrázolásai (R 52)
