A szentgotthárdi csata és a vasvári béke
Montecuccoli |
Hosszú békeidő után, 1663-ban háború robbant ki az Oszmán és a Habsburg Birodalom között. A konfliktusban fontos szerepet játszottak az erdélyi események: II. Rákóczi György (1648-1660) kudarcba fulladt lengyelországi hadjárata (1657), halála a szászfenesi csatában, Erdély kapujának, Váradnak esete (1660), valamint Kemény János hatalomra kerülése (1661-1662). A Habsburg kapcsolatot építő új fejedelem magára vonta Isztambul haragját, amely fegyverrel támadt rá. I. Lipót császár Raimondo Montecuccoli tábornok csapatait küldte megsegítésére, akik már Erdélyben jártak, amikor a fővezér tudomást szerzett a Porta jelöltjének, I. Apafi Mihálynak (1661-1690) fejedelemmé választásáról. A fordulat azt is jelentette, hogy az oszmánok nem kívánják tartósan megszállni a tartományt. A császári generális ekkor német őrséget hagyott néhány erősségben és kivonult Erdélyből. A magára maradt Kemény vereséget szenvedett az Apafit támogató török csapatoktól a nagyszöllősi csatában. Bár a háború az oszmánok sikerét hozta, a Habsburg katonai beavatkozás ténye és a német várőrségek erdélyi jelenléte magában hordozta az újabb összecsapás lehetőségét. A Portán szintén háborús okként fogták fel azt, hogy Zrínyi Miklós horvát bán 1661-ben felépítette Zrínyi-Újvárt is, amely a török kezén levő Kanizsával szemben védte a Muraközt.
Köprülü Ahmed |
1661 őszén Köprülü Ahmedet tették meg nagyvezírré, akit támadásra ösztönzött még a bécsi udvar feltűnő pacifizmusa. I. Lipót német-római császár (1658-1705) és magyar király (1657-1705) magatartását az 1660-as években ugyanis alapvetően meghatározta XIV. Lajos (1661-1715) francia király spanyolországi és németalföldi Habsburg-ellenes politikája. Franciaország területi igényei miatt Bécs nyugat felé összpontosította figyelmét. A Porta lépéseit hasonló körülmények határozták meg. Korábbi támogatója, a Francia Királyság - a Rajnai Szövetség tagjaként - most a Habsburg-oldalon állt. Az Oszmán Birodalom összeütközésbe került a Lengyel Királysággal, és nagy erőit kötötte le a Velencével vívott kandiai háború is.
Erdély pacifikálása után folytatódott a háború, immár a Magyar Királyság területén. Köprülü Ahmed 1663. szeptember 25-én elfoglalta Érsekújvárt, majd török kézre került Léva, Nógrád, Nyitra, Szécsény és még jó néhány kisebb vár. A területi veszteség cselekvésre sarkallta Bécset: I. Lipót komoly erőfeszítéseket tett a hadsereg mozgósítására, és elfogadta a Rajnai Szövetség katonai támogatását. Az ellentámadás tervének kidolgozásakor Montecuccoli Bécs védelmét kapta feladatul, ezért a Duna vonalára összpontosított, és Magyaróvárnál várta mintegy 28 ezer emberrel az oszmán támadást. Tőle északra Souches tábornok 9-10 ezer fős hadsereggel az előző évben oszmán kézre került várak visszavételére indult. Velük egy időben Zrínyi Miklós és a Rajnai Szövetség segélycsapatait vezénylő Julius Hohenlohe generális a Dél-Dunántúlon készített elő akciót 23-25 ezer katonával az oszmán haderő balkáni utánpótlási vonala és Kanizsa ellen.
Az 1664. évi katonai események nyitányát Zrínyi és Hohenlohe sikeres téli hadjárata jelentette. Január és február során elpusztítottak több Dráva és Duna menti ellenséges palánkot, felégették a Kanizsa ellátását biztosító somogyi és baranyai területeket, valamint az oszmán haderő drávai átkelőhelyét, az eszéki hidat, de csak május elején kezdték el a kanizsai vár lövetését. Köprülü Ahmed csapatösszevonásokat hajtott végre Belgrád környékén, helyreállíttatta az eszéki hidat és Kanizsa bevétele előtt a hadszíntérre érkezett. A szövetségesek június 1-jén az ostrom feladása mellett döntöttek és visszavonultak Zrínyi-Újvárhoz. Utánuk nyomult a nagyvezír, aki megadásra bírta a védőket, majd július 7-én felrobbantatta az erősséget. A Dél-Dunántúlra rendelt Montecuccoli katonai és politikai okokból nem vállalta a csatát.
Zrínyi-Újvár pusztulása után Köprülü Ahmed Kanizsa-Egerszeg irányába vonult. Montecuccoli július 17-én Lentiben eldöntötte tábornokaival, hogy a Rábánál állítja meg az ellenséget. Muraszombatban (Murska Sobota), kapta a hírt, hogy az oszmánok Körmend előtt, a folyó jobb partján állnak. Előresietett lovasságával, és a Nádasdy Ferenc országbíró, valamint Batthyány Kristóf dunántúli kerületi főkapitány vezetésével összegyűlt magyar csapatokkal együtt megakadályozta az átkelést. A nagyvezír július 28-án elindult a folyó mentén, hogy Szentgotthárd térségében kedvezőbb helyet keressen a partváltáshoz. A császári fővezér a túlsó parton, Nagyfalunál (Mogersdorf) állást foglalt vele szemben.
A szövetségesek - császáriak, német birodalmi és francia kontingensek, valamint a Rajnai Szövetség segélycsapatai - mintegy 25 ezer embert számláltak. Az oszmán hadsereg több mint kétszeres túlerővel rendelkezett. Július 31-én janicsárok keltek át a Nagyfalutól délre eső Rába-hurokban. A vállalkozás éjszaka és másnap kora reggel a néhány óra leforgása alatt vert hídon és a gázlókon át folytatódott.
Metszet a Szentgotthárd-Nagyfalu melletti csatáról |
Augusztus 1-jén délelőtt a folyó bal partján álló oszmánok 8-10 párhuzamos árkot és sáncot építettek a hídfőben, majd elfoglalták a keresztény arcvonal centruma előtt fekvő Nagyfalut. A meglepetésszerű támadás nagy zavart okozott: Badeni Vilmos birodalmi egységei és Montecuccoli ezredei a legnagyobb rendetlenségben hajtották végre a helységért indított ellenakciót. Mintegy 1000-1500 emberük maradt a csatatéren, és 1-1,5 kilométer széles nyílás keletkezett arcvonaluk közepén. A második kísérlet azonban eredménnyel járt: birtokba vették a falut, elreteszelték a rést és megszállták a területnek a folyóhoz közel eső szegélyét. A Rába-hurokban azonban továbbra is tartották magukat a janicsárok és a szpáhik. A haditanács az ellentámadás folytatása mellett döntött.
A szövetségesek 12-13 ezer emberüket vonultatták fel a végső összecsapásra: a jobbszárnyat császári, a centrumot birodalmi, a balszárnyat francia csapatok alkották. Velük szemben a Rába-hurok sáncaiban és tőlük balra, a nyílt terepen nagyjából hasonló létszámú oszmán erők sorakoztak fel. A csata kimenetele szempontjából döntőnek bizonyult a franciáknak a hídfőállás ellen indított támadása. A lépésben, összezárt sorokkal előrenyomuló gyalogság sortüzétől támogatott két lovasroham visszavetette a janicsárokat. Előbb kiszorultak az árkokból, azután tömegesen zúdultak a folyónak, ahol sokan megfulladtak, sokan pedig a Rába magas partjáról tüzelő gyalogság áldozatául estek. A jobbszárny zászlóaljai átkaroló hadmozdulattal lepték meg az oszmánokat. Montecuccoli 5000-6000 embert veszített, a nagyvezír seregének egy hetedét, mintegy 9000 főt hagyott a csatatéren. Az oszmánok augusztus 5-éig a csatatér közelében maradtak, azután elvonultak Vasvárra.
A Rába parti Szentgotthárd-Nagyfalu mellett vívott csata katonailag két szempontból is jelentőséggel bírt. Egyrészt feltartóztatta a Bécs ellen vonuló oszmánokat, és közel két évtizeddel - Kara Musztafa nagyvezír 1683. évi hadjáratáig - elodázta a császárváros ostromát. Másrészt nyilvánvalóvá tette: a pikával és tűzfegyverrel felszerelt nyugat-európai gyalogság és a lőfegyverrel ellátott lovasság a szoros együttműködése fölényt jelent az önmagában jelentős katonai erőt képviselő, de egymástól elkülönülten harcoló, szálfegyverrel nem rendelkező janicsárokkal és az elsősorban fergeteges rohama és lökő ereje miatt számon tartott szpáhi alakulatokkal szemben.
A szentgotthárdi győzelem után néhány nappal, augusztus 10-én Simon Reniger császári követ és Köprülü Ahmed nagyvezír 20 évre szóló - a történeti szakirodalomban békének mondott - fegyverszüneti megállapodást írt alá a Vasvár falu melletti oszmán táborban.
A vasvári béke cikkelyei, 1664. augusztus 10. |
A sokat vitatott - a magyar történészek jelentős részének véleménye szerint „szégyenteljes" - dokumentum a szövetségesek sikeréhez mérten viszonylag szerény eredményeket rögzített. Kötelezte mindkét felet Erdély katonai kiürítésére. I. Lipót kezén hagyta az 1664-ben Louis de Souches csapatai által visszavett Nyitrát és Lévát. Megengedte számára új erősség építését Gutánál, az 1663-ban elveszített Érsekújvárral szemben, továbbá megtiltotta az erdélyieknek és a törököknek az Erdélyi Fejedelemségtől a Magyar Királysághoz visszacsatolt Szabolcs és Szatmár megye adóztatását, zaklatását. Ugyanakkor - kimondatlanul - az oszmánok kezén hagyta a korábban elveszített és vilájet központá alakított Váradot (1660), Érsekújvárt (1663), valamint Nógrád várát (1663) a hozzájuk tartozó területekkel együtt, tudomásul vette Zrínyi-Újvár elpusztítását (1664), végül elfogadta a Várad ellensúlyozására hivatott Székelyhíd lerombolását.
A Francia Királyságnak a Német-római Birodalommal szemben támasztott területi követelései miatt I. Lipót elsősorban politikai sikerként könyvelhette el a megegyezést, hiszen ezután Nyugat-Európára figyelhetett. Nem úgy a magyar politikai vezető réteg, amely a török elleni háború folytatását várta az uralkodótól, Lippay György esztergomi érsek, Nádasdy Ferenc országbíró és Wesselényi Ferenc nádor is tiltakoztak. A reményeiben csalódottak elkeseredésének ekképpen adott hangot Nádasdy Ferenc: „[...] az oltalmazó fegyver [...] noha az ellenséget semmivé tehette volna mindenestül, hanem ottan tizednapra békesség által ada mindnyájukat országostul az töröknek. Erdély felől Székelyhidat, Várad helyett való szép és kiváltképpen való derék erősséget elrontatá Rottallal, semmi véghelyt ahelett sem ott, sem másutt nem építvén. Határt az törökkel sehonnand sem csinálna, hanem azzal szabad kaput hagyna az pogányságnak; nemzetünknek utolsó veszedelmére kegyetlenkedhessék."
A cikk az Archív Kiadó és a Magyar Országos Levéltár együttműködésében készült Magyar Történelmi Archivum-sorozatban megjelent szöveg rövidített és átalakított változata.
A képszerkesztést Czikkelyné Nagy Erika végezte.
Köszönjük Horváth Éva segítségét.
Kommentar hinzufügen