BevezetőMagyarországon az ügyek írásba foglalását a Bizáncban nevelkedett III. Béla király rendelte el egy 1181. évi oklevélben. Az oklevelek lezárt jogi tényt bizonyító, meghatározott formák között kiállított iratok, amelyek tulajdonosuknak valamilyen jogot biztosítottak. Ezen tulajdonságuk miatt megőrzésükre mindig különös gondot fordítottak, ezért is válhattak a magyar középkor történetének legfontosabb forrásaivá. Az oklevél latin megfelelője a diploma, ezért a velük foglalkozó tudományt diplomatikának nevezzük. Az oklevelek lehetnek valódiak vagy hamisítványok, fennmaradhattak eredetiben, másolatban vagy átírásban. Külső ismertetőjegyeik az oklevél anyaga, írása és pecsétje. Az anyag lehet pergamen, más néven hártya - ez kecske vagy juh kikészített bőre -, ezen kívül a 14. századtól papír, de az örökjogot biztosító okleveleket még az újkorban is pergamenre írták. Az oklevelek lehetnek álló vagy fekvő téglalap alakúak, ez utóbbi a gyakoribb. Ritkán fordul elő a könyvszerűen, lapokból összefűzött oklevél. Az íráshoz fekete tintát használtak és nádtollat. A hitelesítés kezdeti formája a chirographum volt, ez azt jelentette, hogy az oklevél szövegét kétszer vagy háromszor lemásolták, a szövegek közé az ABC első betűit írták, majd középen elvágták. A pecsét készülhetett fémből - ez a bulla -, vagy viaszból. A privilegiális okleveleket függő pecséttel hitelesítették a függesztő zsinórt az oklevél felhajtott alsó részén átfűzve, ez volt a plica. Az egyszerűbb jogi tényt bizonyító okleveleket a szöveg alá vagy a hátoldalra rányomott pecséttel erősítették meg. Az oklevelek belső ismertető jegyei a szöveg szerkezete, az alkalmazott állandó formulák és a nyelv. A bevezetés az oklevél kiadójának és címzettjének megnevezésével kezdődik. A tárgyalási részben a kiadó ismerteti azt a tényt és rendelkezést, amiért az oklevél létrejött. A fő részt a megerősítés zárja, ahol utalnak a megerősítés formájára. A befejező rész legfontosabb eleme a dátum, amely az egyházi ünnepekhez viszonyított napmegjelöléssel adtak meg. Az oklevelek nyelve a latin volt, amelybe a 15. századtól kezdve időnként magyar szavak és kifejezések is keveredtek. Az oklevelek tartalmilag a király vagy más főméltóságok által adott parancslevelek vagy valamilyen hatóság előtt tett bevallások lehetnek. A parancslevél (mandatum) biztosíthatott privilégiumot, utasítást adhatott pl. birtokbaiktatásra, vagy törvény elé idézésre. A bevallás (fassio) szólhatott pl. adásvételről, zálogosításról vagy végrendeletről. Az oklevelek másodpéldányait és a hatóságokhoz beérkezett oklevelek őrző helyekből jöttek létre a levéltárak. A Zala Megyei Levéltár jelenleg 438 db középkori oklevelet őriz, amelyek kisebb része a hajdani zalai kisnemesi családok hagyatékából, nagyobb része pedig a megye területén a középkorban és a korai újkorban működött ún. hiteleshelyek levéltáraiból származik. A hiteleshelyek olyan egyházi testületek (káptalanok és konventek) voltak, amelyek a felek kérésére vagy hatósági utasításra hiteles pecséttel ellátott közhitelű okleveleket állítottak ki. A magyar jogéletnek ez a sajátos intézménye lényegében a mai közjegyzőség funkcióit látta el. A történeti Zala megyében a kapornaki és a zalavári bencésrendi konventek működtettek hiteleshelyet. Minden képen az oklevél nagyítható felvétele feletti részen olvasható szöveg a történeti hátteret világítja meg, a kép alatti szöveg pedig az oklevél tartalmát ismerteti a mai levéltári nyilvántartás azonosító számával. A kisebb kiegészítő képek az oklevelek tartalmával, illetve a történeti háttérmagyarázatokkal kapcsolatosak. A régészeti leletek fotóit dr. Vándor Lászlónak (Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg), a zalavári Várszigetről, és a lendvai várról készült képet pedig Zóka Gyulának köszönjük. A zalai nemesi családok címereinek rajzait J. Siebmacher: Grosses und allgemeines Wappenbuch. Der Adel von Ungarn. Band I.-V. Nürnberg, 1893. Ergänzungsband VI. 1894. című művéből vettük át. |