„Az elesett vagy elhalt hősök emlékének megbecsülése” az 1920-as években

A Nagy Háború következményei mind emberéletben, mind területi veszteségek tekintetében nagy csapást jelentettek hazánk számára. Az 1920. június 4-én, a versailles-i Trianon palotában aláírt békediktátum értelmében a történeti Magyarország területéből 190.263 km2, azaz 67,3%, lakosságából 10.665.270 fő, azaz 58,4% – köztük 3.500.000 magyar – került más országhoz.[1]
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1.524.062 katonája esett el az ütközetek során, ebből 660.000 a Magyar Királyság bakája volt. A trianoni Magyarország területére 280.000 hősi halott jutott.[2]

A veszteséget jelezte a csonka országban maradt 80.000 hősi halott sírja is. A nyughelyeken 37.000 magyar, 3.000 szövetséges és 40.000 egykori ellenséges katona aludta örök álmát. Egy részüket – 61.000 fő – hősi- és hadifogoly temetőkben helyezték nyugalomra, a többieket viszont községi és felekezeti sírkertek külön parcelláiban vagy elszórtan a polgári sírok között.[3]

Már 1914-ben létrejött a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, amelynek keretén belül működött az Emlékmű és Katonasír Osztály. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a hősi halottak emlékének ápolására vonatkozó szabályozására hosszabb idő után került csak sor.[4]
Az anyaország területén található hadisírok és hősi temetők összeírása 1920–1921-ben kezdődött el, a munkát a Honvédelmi Minisztérium 36. osztálya koordinálta. Később megalakult a Belügyminisztérium III. osztályán belül a Háborús Veszteség és Hadisír Csoport, amely 1924–1930 között végezte az irányítást. Az 1931 és 1936 közötti időszakban ismét a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozott a feladatkör, mint Háborús Veszteségi és Hadisír Alosztály.[5]
Az 1920-as évek közepén kezdődött meg a háborúban elhunyt hősök nyughelyeinek rendszeres gondozása. 1925 és 1931 között a társadalom 600.000 pengőt fordított erre a célra,[6] attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy „az elesett vagy elhalt hősök emlékének megbecsülése minden nemzet első és legelemibb erkölcsi kötelessége.”[7]
Ahogy Budapesten a rákoskeresztúri temető biztosította az elesett katonák számára a végső nyughelyet, Szombathelyen az új, Jáki úti, ugyanis 1922-ben a betelt Szent Márton utcai sírkertből 1.164 katonát temettek át ide.[8] Az itt elhelyezett sírkövekhez hasonlóak találhatók a legtöbb vidéki temetőben is. Ennek magyarázata lehet a törvényhatósági hadisírokat gondozó bizottság 1925. augusztus 25-én küldött levele, amely előírta ezek felállítását. E szerint ugyan már 1921-ben a városok és községek hatáskörébe utalták a katonai sírok gondozását, azonban kellő anyagi fedezet hiányában a települések ezt a feladatot nem tudták teljesíteni. 1925-ben, az említett levéllel együtt, kiküldték minden településre a hadisír-nyilvántartás szerinti névjegyzéket azokról a háborúban elhunyt hősökről és hadifoglyokról, akik az adott helység temetőjében nyugodtak. A terv szerint a községben élő hős családjának kellett volna a síremléket felállítania, ám ha anyagi okok miatt ezt nem tudták vállalni, a település feladatává tették, hogy gondoskodjon a kivitelezésről. Mellékletként csatoltak egy rajzot, amely a javasolt síremlék-mintát ábrázolta. A sírköveket Szombathelyen a Holczheim Gábor-féle cementipari cég állította elő 140.000 koronáért.
A vépi római katolikus temetőben az alispáni nyilvántartás szerint öt hősi halott nyugodott: Liszt János, Dávid Ferenc, Szuák Imre – mindhárman a 83. gyalogezred legénységéből –, továbbá Novák István a 18. honvéd gyalogezred őrvezetője és Németh Lajos szintén a 18. honvéd gyalogezred gyalogosa. A vépi előjáróság tájékoztatása alapján közülük háromnak már létezett ekkor síremléke, kettejüknek pedig ezután készült el, a felhíváshoz mellékelt rajznak megfelelően.[9] Az öt hős nyughelye napjainkban is látható a temetőben.

 Jegyzetek

[1] Gerse János: A Pinka menti falvak visszacsatolása Magyarországhoz 1923-ban. In: Savaria. A Vas Megyei Múzeumok értesítője, 1992–1995. 125-134. p., 125. p.

[2] Hatszázhatvanezer hősi halottat könyvelt el eddig Magyarország. In: Budapesti Hírlap, 1931. május 29. 7. p.

[3] Gútai Katalin: Katonasírok és temetők. In: Honvédségi Szemle, 1996. 1. szám 39-50. p., 44. p.

[4] Uo.

[5] Uo.

[6] Hatszázhatvanezer hősi halottat könyvelt el eddig Magyarország. In: Budapesti Hírlap, 1931. május 29. 7. p.

[7] Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára (továbbiakban: MNL VaML) Vép nagyközség jegyzőségi iratok 1920–1939.

[8] A sírkert magja a hősi temető. In: Vas Népe, 2018. október 31. 6. p.

[9] MNL VaML Vép nagyközség jegyzőségi iratok 1920-1939.

Kovács Eszter Katalin

Ábra a javasolt síremlékről, 1925.
(MNL VaML Vép nagyközség jegyzőségi iratok 1920–1939.)

Az ábra alapján készült síremlékek a vépi temetőben
(A szerző felvétele, 2018.)