Negyven éve él Simontornyán, húsz helytörténeti könyvet írt
– Mi ösztönöz arra, hogy helytörténeti kutatásokkal töltsd a drága időt, ahelyett, hogy síelnél, strandolnál, buliznál?
– Az emberek szeretete – mondja Tóhné Unghy Ilona. – Amikor megyek az utcán, és a nálam idősebbek is előre köszönnek, mert tudják, hogy én vagyok az, aki a nagyapjukról is írt pár sort, vagy betett egy olyan képet valamelyik könyvbe, amelyiken a nagynénjük szerepel, az nagyon jóleső és további munkára késztető érzés.
– Gyermekkorod helyszínéről, Erdőtarcsáról is született egy tanulmányköteted. Azt hogyan fogadták?
– Tavaly volt az ötvenéves általános iskolai találkozónk. Akkorra készült el, vittem magammal. Nagyon örültek neki, mert Erdőtarcsáról még senki nem írt könyvet. Pedig híres hely Nógrádban, kastélyos falunak is nevezik. Ott van az MTA alkotóháza. Emlékezetes 18 év köt oda. Aztán két év Fürged következett, majd, 1979-től Simontornya.
– Tanítottál?
– Igen. Végigjártam a ranglétrát az általános iskolai napközizéstől a gimnáziumigazgatói posztig. És mindent szívesen, örömmel végeztem. Azok közé tartozom, akik nagyra becsülik a napközizést, és a legjobb tanárokat tennék oda, ha lehetne, mert ott mindenhez kell érteni. Sajnos akad, aki csak gyerekmegőrzésnek tekinti. Én teljes erőbedobással csináltam azt is, mint később a magyar és történelemtanítást, általános és középiskolában. Kiváló igazgatóm volt pályakezdő koromban, Zsigmond Tiborné dr. személyében, akinek sokat köszönhettem szakmailag és emberileg is. Néha rám fért az istápolás, és az, hogy pakoljanak meg munkával, ne is tudjak másra gondolni, mert két, nem éppen sikeres házasságom volt. Viszont született három remek fiam, és van már három unokám is.
– Nyugdíj után kezdtél helytörténettel foglalkozni?
– Dehogy! Már jóval előtte, 1998-ban jelent meg az első munkám a katolikus elemi népiskoláról. Nyugdíjba 2013-ban mentem, de a húsz könyvem fele akkora már elkészült. A simontornyai zsidóság története című kétkötetes tanulmányt mindenképpen, mert azért pedagógus kutatói pályadíjat kaptam az MTA-tól. Ami még nagyon fontos számomra, a Simontornya képes krónikája. Ez egy rendkívül olvasóbarát, háromkötetes kiadvány, s benne van vagy húsz év kutatómunka. Törzsvendég voltam a megyei levéltárban, sok segítséget kaptam Kárpáti Andrásnétól, Aradi Gábortól és másoktól. De ugyanígy a könyvtárosoktól, ha olyan anyag kellett, vagy a papoktól, ha anyakönyveket akartam silabizálni. Most például családfakutatással foglalkozom. Az Unghy ágon már 1648-ig sikerült visszajutnom. Akkor kapták a nemességet.
– Úgy tudom, a helytörténet tárgyi emlékeihez is van közöd, nemcsak az írásosakhoz…
– Jól tudod. A Helytörténet Házát 1996-ban nyitottuk. Két évvel később létrejött a Simontornya Múltjáért Alapítvány, Farkas Ferencné anyagi felajánlásának köszönhetően. Ennek támogatásával történnek a könyvkiadások és bővül a tárlat. Egy teremmel indultunk, ma már az épület mind a tíz helyisége megtelt. Van iskolatörténeti, zsidóságtörténeti, I. és II. világháborús, ’56-os és bőrgyári gyűjtemény. Bemutatjuk a Fried család, a Pillich család, dr. Kiss István történetét, és megnyílt már az öt éve elhunyt festőművész, Reisz Tamás emlékszobája is.
– Mindemellett felneveltél három gyereket, szereztél három diplomát. Lehet ennyi mindent jól csinálni?
– Sok munkával és lelkes segítőkkel lehet. Szerencsém is volt, mert mire kezdett kicsit unalmassá, rutinszerűvé, mindig szembejött valami új lehetőség. Nagy kihívást jelentett, amikor 2008-ban egy olyan oktatási komplexum igazgatójává neveztek ki, melyhez hozzátartozott Simontornyán kívül Kisszékely, Nagyszékely, Sárszentlőrinc, Pálfa, Pincehely és Tolnanémedi összes óvodája, iskolája.
– Szeretsz nagyot álmodni?
– Nem mondhatnám. Inkább az elérhető, kis vágyakat dédelgetem, s ha rajtam áll, el is érem. Főleg az utazások terén. A könyveim kapcsán sokfelé jártam, Auschwitztől Jeruzsálemig. Most is menni készülök, az Isonzó Expresszel, az I. világháborús hadszíntérre. Ez egy belátható, megfizethető program, a hozzám hasonló érdeklődési körűek társaságában.
Új hozzászólás