1991 óta minden évben május 4-e „A magyar tűzoltók napja”, ami egyben Szent Flóriánnak, a tűzoltók védőszentjének az ünnepnapja is. A magyar tűzoltók napja alkalmából a helyi önkormányzatok és tűzoltóparancsnokságok megemlékezéseket, rendezvényeket, különféle versenyeket tartanak, ekkor adják át az "év tűzoltója” elismerést is. Levéltári iratok bemutatásával, tűzvédelmi rendszabályok közlésével és egy pusztító tűzeset leírásával tisztelgünk pótolhatatlan, hősies munkájuk előtt.

Miért éppen Flórián? Szent Flórián (Kr.u. 240 körül – 304. május 4.) tisztelete Magyarországon a betelepült németség hatására a 18. századtól olyannyira elterjedt, hogy ma már szinte minden településen megtalálható Szent Flórián képe vagy szobra a templomokban, vagy közterületen. A Katolikus Lexikon szerint: „Leggyakrabban katonaruhában, égő házzal ábrázolják, melyre dézsából vizet önt. Erre az ábrázolásmódra legendája két magyarázatot is kínál. Az egyik szerint Flórián még gyermek volt, amikor imádságára csodálatos módon kialudtak egy égő ház lángjai. A másik magyarázat szerint egyszer egy szénégető nagy máglyát rakott, melyet annak rendje-módja szerint portakaróval fedett be. Amikor a farakás belseje már izzott, egy nagy szélvihar megbontotta a portakarót, és az egész lángba borult. A szénégető próbálta újra befedni a máglyát, de eközben ő maga is a lángok közé esett. Nagy veszedelmében így fohászkodott: ,,Szent Flórián, aki vízben lettél vértanú, küldj vizet segítségemre, és mentsd meg az életemet!'' Azonnal víz öntötte el a máglyát, és a szénégető megmenekült.” [1] Flórián magasrangú katonatiszti családból származott, ő maga is Diocletianus császár (Kr.u. 284-305) katonájaként szolgált egy római légióban. Amikor Kr.u. 303-ban a keresztényüldözések újra megindultak és Flórián tudomására jutott, hogy az Enns folyó partján található Laureacumban, azaz a mai Lorchban 40 keresztény hite miatt fogságba esett, segítségükre akart sietni, de őt is elfogták. Miután megvallotta hitét, bíróság elé állították, majd halálra ítélték. Vértanúhalált oly módon halt 304. május 4-én, hogy kővel a nyakában az Enns folyóba lökték.

A tűz az emberiség történetében meghatározó szerepet töltött be, hiszen a beszéd és eszközhasználat mellett a tűz megszelídítése is hozzájárult ahhoz, hogy kiemelkedett az állatvilágból. A tűzzel való találkozás -látva annak erejét, pusztítását- félelemmel töltötte el az ősembert, majd lassanként megtapasztalta, hogy hogyan és mire lehet használni, uralni. Meg kellett tanulnia, hogy hogyan támaszthat tüzet akkor, amikor szüksége van rá akár ételek készítéséhez, különböző anyagok megmunkálásához, használati eszközök gyártásához, a hideg vagy éppen a sötétség elűzésére. A spontán, szerencsétlen véletlen, gondatlanság során, illetve a szándékosan előidézett tüzek megfékezése a napjainkban is a társadalom által elismert, fontos, a közösségek érdekét szolgáló feladat. Magyarországon a tűzvédelem egyidős az államalapítással, hiszen Szent István törvényeiben a vasárnapi templomba járás alól csak a „tűzvészeket vigyázókat” mentette fel, illetve a gyújtogatókra szigorú megbüntetést szabott ki. Az ország városiasabb vidékein már a 18. század előtt épültek tűztornyok (legismertebbek: Sopron, Veszprém), születtek helyi statútumok, melyek legfontosabb elemei: a tűzfigyelés, éjjeli őrök alkalmazása, tűz esetén a mozgósítás, építési rendtartás, tűzoltásra kötelezettek feladatai, tűzoltás rendje, tűzoltószerek tartása, büntető rendelkezések.

A következőkben egy 1774-es [2] és egy 1788-as [3] közgyűlési irataiban fennmaradt tűzvédelmi rendelkezést mutatunk be.

Az első, 1774-es akta mellékleteként olvasható, mezővárosok és falvak részére megfogalmazott, 32 pontba szedett rendelkezés bevezető részében Pozsony szabad királyi város helyi tűzvédelmi statútumáról olvashatunk, méghozzá azzal a felismeréssel, hogy a kőből, téglából épült, cseréptetős házakból álló városokra megfogalmazott szabályzat nem megfelelő a kisebb, más építési szokásokkal és lehetőségekkel rendelkező helységek számára. A tűzvészre felkészült városok a forrás szerint a szabályzat alkalmazásával olyan hatékonyan oltják a meggyulladt házakat, hogy hacsak nem támad szél, alig egy-két ház válik a tűz martalékává.

A forrás szerint első és legfontosabb a keletkezett tűz mielőbbi felismerése. Ennek érdekében éjjeli strázsák állítása javasolt a település méretétől függően. Az ő feladatuk volt tűz esetén, hogy a szerencsétlenségről először az égő ház lakóit, majd a harang félreverésével a falu bíráját és többi lakosát is értesítsék. Ezt követően a már lángban álló ház tűzoltására, és a miatta veszélyben lévő gazdasági épületek és szomszédos házakra vonatkozó utasítások olvashatók. A szabályzat megfogalmazásakor a közbiztonság fenntartását is szem előtt tartották, nehogy a vész elől menekülők házait fosztogatni kezdjék, ezért a tűzoltásra rendelt erős és gyors férfiakon kívül botokkal felfegyverzett férfiak járőrözését is előírták.

Mivel a falusi és mezővárosi házak többsége gyúlékony anyagból, és egymáshoz viszonylag közel épült, ezért kiváltképpen szeles időben nagy gondot kell fordítani a szomszédos házak locsolását rendelték el, sőt a 30 lépésnél közelebb emelt épületek „leszaggatását”, azaz elbontását szigorúan megparancsolták. Az oltás elősegítésére minden háznak legalább két akó vizet mindig otthon kellett tartania, valamint megfelelő magasságú létrával kellett rendelkeznie. Ezt követően a megelőzést, prevenciót szolgáló intézkedéseket foglalták pontokba, korlátozva pl. a kenyérsütést, dohányzást, a kender vagy a len szárítását, tűzzel dolgozó mesteremberek műhelyének elhelyezését, valamint a puskapor árusítását, kémények tisztántartását, s ennek ellenőrzését. Végezetül a bajbajutottak megsegítését szolgáló ún. „Tűz Cassa” felállítását szorgalmazták, melybe a lakosok szabad akaratukból adakozhatnak.

Alig több mint tíz évvel később, 1788-ban II. József tűzrendészeti rendeletet (Feuerlöschordnung), pátenst adott ki, az ügy fontosságára való tekintettel a német mellett magyarul is megküldték a vármegyéknek. A pátens négy fő pontba rendezi a szabályokat: „I. A Gyúladásnak Meg-akadályozása, II. Annak hamarságos felfedezése, III. Gyors El-Óltása, IV. A Tűz Következéseinek, mellyek az El-óltás után is meg-történhetnek, okos Meg-előzése.”

Az 56 paragrafusba rendezett pátens majdnem fele (25 §) prevenciós szabályokaz rögzít kissé részletesebben, körültekintőbben, mint az 1770-es évekből bemutatott szabályzat. „I. A Gyúladásnak Meg-akadályozása” (1-25. §) érdekében hozott legfontosabb rendelkezések, hogy az újonnan épített házakat egymástól legalább 3 öl távolságra legyenek, hasonlóképpen a gabonatárak, csűrök távol épüljenek a lakóházaktól, melyek kéménye lehetőleg ne fából épüljenek, ahol nincs tégla, ott a vesszőből font kéményt vastagon vonják be agyaggal. A tűzveszély elkerülése érdekében a konyha, mosóház padlója fa helyett döngölt földből lehet. Szecskametélést, cséplést, lentiltolást, gerebenezést csak olyan lámpás mellett végezhetik éjjel, amibe a láng jól be van zárva. Égő fáklyával nem szabad az utazóknak sem a helységen átszekerezni, mint ahogyan padlásra, csűrbe, istállóba tilos nyílt lánggal égő, be nem zárt gyertyával bemenni, hasonlóképpen megtiltják a dohányzást tűzveszélyes helyeken. Külön paragrafusban figyelmeztetnek arra, hogy ha vajjal főzés esetén tűz keletkezik, nem szabad rá vizet önteni, hanem borítsanak másik edényt a tűzre. Benn a házban mindig vigyázni kell a tűzre, lefekvés előtt el kell oltani, a meleg hamut is csak biztonságos helyre szabad önteni.

„II. Annak hamarságos felfedezése” (26-31. §) érdekében a legfontosabb a „Tűzvigyázó strázsák” alkalmazása, akik ha tüzet vesznek észre szóval, ablakzörgetéssel, kürtszóval ébresztik fel az ott lakókat, a harang félreverésével az egész falut, amely munkát, ha hanyagul végzik, és nem veszik észre, vagy terjedni hagyják a tüzet, kemény büntetésre számíthatnak.

A következő fejezetbe a tűzoltás gyakorlati lebonyolításának szabályai kerültek: „III. Gyors El-Óltásához” (32-52. §) megfelelő mennyiségű víz szükséges, amiről gondoskodni kell, ha kevés az egyéb vízforrás, akkor akár esővíz felfogásával. A házak padlásain, a ház méretétől függően egy vagy több vízzel töltött kádat kellett tartani. Vízhordó edények szállításához lovakat kell tűz esetén biztosítani. Ha a lovak, marhák éjjel a mezőn legelnének, akkor is néhányat otthon kell tartani. Tűzoltószerszámokat (pl. létra, horgok, fecskendők) a szabályzathoz csatolt táblázatnak megfelelően, a helység méretéhez illő mennyiségben kell őrizni. A szabályzat előírta egy terv kidolgozását, hogy mindenki előre tudja, tűz esetén mi a dolga, hangsúlyozták a jó rend megtartása oltás közben is, valamint szükség esetén a szomszéd falunak való segítségnyújtást. Asszonyok-lányok dolga, hogy otthon maradjanak, és szükség esetén, ha közel a tűz, a marhákat az istállóból vezessék a mezőre biztos helyre, a ház tetejére öntsenek tüzet, és mentsék biztos helyre vagyonukat.

IV. Az El-óltatott Tűz ártalmas Következéseinek Meg-előzése (53-56. §) érdekében a legfontosabb, hogy az oltás után egy strázsa ott maradjon és ügyeljen arra, hogy a tűz ki ne újuljon. Oltáshoz használt szerszámokat helyre kell vinni, az esetleges alkalmi tolvajokat szigorúan meg kell büntetni [4], a tűzesetet pedig a vármegyének be kell jelenteni, hogy kivizsgálják a tűz keletkezését és az esetleges felelősöket.

A többi kép a cikk után, a csatolt állományoknál tekintjető meg.

Hogy mennyire valós volt a tűztől, és a körülmények szerencsétlen együttállása miatt bekövetkező akár egész településeket elpusztító tűzvészektől való fenyegetettség érzése, jól példázza az 1773. október 21-én Decset felperzselő tűzeset, melynek csaknem az egész falu martalékává vált. A vármegye az ügy kivizsgálására kiküldte Sztankovánszky Pál szolgabírót Sztankovánszky György helyettes szolgabíró, akik 1773. december 31-én Decsen elvégzett vizsgálatról készített jelentéssel a következőképpen számoltak be a megyegyűlésen az esetről, melyet most latinról magyarra fordítva adunk közre [5]:

Alulírt személyek jelen levél erejénél fogva valljuk és igazoljuk, hogy azután, hogy ezen Tolna vármegye elmúlt év október 29-én, Bonyhádon megtartott közgyűlésén a szintén a megyében fekvő falu, ti. Decs végzetes tűzvészben károsult lakosainak kérelme tárgyában bizottság jött létre, az elmúlt év decemberének utolsó napján oda, azaz Decsre kimentünk, és helyzetüket, állapotukat megvizsgáltuk, miként azt ők kérték. Miután elénk hívták a bírót, a jegyzőt, az elöljárókat és a községből azokat, akik ott akkor a lakosoknál összegyűltek, helyzetüket és a tűzvész okát megvizsgáltuk és erről egybehangzóan a következő jelentést tesszük:

Az elmúlt évben, 1773. október 21-én, délután egy órakor, amikor egy hatéves kisfiú a konyhából két kicsiny fadarab között izzó parazsat vitt ki, minthogy még nem volt képes ezeket kezében tartani, kezéből a fa kiesett, és a nyugatról jövő szél az eresz alá összegyűjtött száraz hársfa közé fújta a parazsat. Ez hirtelen lángra lobbant, majd még hevesebbé vált, először a ház belsejére terjedt át, majd innen a tűz a környező házakat is elérte, végül egy érkező szélvész következtében a falu igen nagy részére kiterjedt.

Így elérte a tűz a közelben álló régi kőből emelt római katolikus templomot, amely tágas, elég nagy, hozzá illő magasságú, korábban boltívvel művészi módon kialakított, a keletre néző szentéllyel szemben lévő kaput már befalazták, másik, déli kapu fölött kőbe vésve olvasható: 1516-ban, Ulászló király [6] halála idején, a keresztes katonák zendülése és zavargása után három évvel [ti. épült]. Az egykor a katolikusok szent szertartásait szolgáló templomhoz hasonlatosnak hiszik, mivel ennek emlékére (, ahogy mondják), a néhai bátaszéki apát és püspök, Jányi [Jakab Ferdinánd] a szentély falára keresztet függesztett, amelyen vörös színnel a következő felirat olvasható:

„Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében” ^[7], írja Szent Pál a galatákhoz írt levelében. A tető zsindelyezett, mennyezettel ellátott, mellette harangláb van, mely a megye engedélyével épült nem régen, a templom belseje elpusztult a tűzben, benne lévő harang, mellyel a szokott órákban misére hívták a lakosokat, annyira megsemmisült, hogy ebből az anyagból csak másfél fontnyi maradt.

A kvártélyház a hozzá tartozó istállókkal, a pincetetővel és más házakkal együtt, miként a jegyző, a lelkész, az iskolaigazgató házával és a szomszédos vendégfogadóval együtt hamuvá vált.Habár nagyobb részben a jobbágyok mezei munkával foglalkoznak, de azonnal odasiettek, ugyan hiába, akár azért hogy a tüzet megközelítsék, megfékezzék, saját javaikat megvédjék, a tüzet körülzárják, ezáltal a tűz kitörését meggátolják, de a nagy hő miatt a segítség minden módja lehetetlen volt. Közülük néhányan, akik a pincékhez siettek, előbb a füstben fulladoztak, végül a tűzből kijöttek, mégis 11-en életüket vesztették, többen szemük világát, mások pedig kezük-lábuk megégve, gyengén kerültek ki a tűzből.

De a falu mellett elfolyó Bátának (Bátta) nevezett vízfolyáson át vezető fahíd nagyobb részben elpusztult, annyira, hogy azon keresztül az átkelés egyáltalán nem lehetséges.

A használati tárgyak és ágyneműk, melyeket a mondott patakhoz közel helyezték el a tüzet eloltani akaró lakosok, a szélben átterjedő tűzben meggyulladtak, és ugyancsak teljesen elégtek.

Ház csak 43 maradt meg eredeti állapotában, mégis ezek között van a 48-as, 12-es és 158-as számú ház: terménytárolók, kocsiszín, istálló, a többi gazdasági eszköz ebben a tűzben elpusztultak.

A többi 209 ház, ezek minden bútora, felszerelése és használati tárgya, a szükséges eszközök, valamint a jószágok és háziállatok, méhekkel és kenderrel és más a gazdálkodáshoz szükséges felszerelés, mint pl. szekerek, ekék és egyebek mind megsemmisültek.

Tehát itt olyan szomorú átváltozást kellett elviselni, amit hosszabb idő óta alig érzett bármely helység. Éppen ezért azok a lakosok, akik a minap még tehetősebb birtokosok voltak, és asszonyaik, akik folyton, miként ünnepnapokon is, fehérebb ruhákban jártak, most feketére váltak, és a tél kegyetlenségével szemben védtelenül, a megye minden településén házról házra, kapuról kapura járva kérnek élelmet.

Sokan Bács és Pest vármegyébe, legtöbben viszont Baranyába, és a környező településekre mentek, és az ott álló házakat voltak kénytelenek elfoglalni a téli rossz időjárás miatt.

Itt (ti. Decsen) már sem a kutyák ugatását, sem a kakasok kukorékolását nem lehet hallani, csak a rókák csaholása, farkasok vonítása hallatszik. Mi magunk is megfigyeltük, hogy a libák, amelyek a tűz idején a vízben úszva menekültek, éjjel a szárazföldre visszatérve, ott bolyonganak, ahol korábban a házak álltak, és ahová a vízből vissza szoktak térni.

Végül, amikor a következő nap felvirradt, azaz január 1-én, magunk is körbejártunk a faluban, hogy megnézzük az egykori kis házak helyét, nem tudtuk könnyeinket visszatartani, amikor megpillantottunk a házaknak a gyászos állapotát, a megperzselődött szeder és más fákat, annyira, hogy bárki számára könnyen hihető helyzetük megváltozása. Ebből a vészből megmenekült lakosok, a többieket a bajban segítve, maguk is nélkülözővé válnak, és napról napra gyengülnek.

Jelen vizsgálatunk során a tűzben károsult lakosok arra panaszkodtak, hogy azt a csekély termést, amelyet életben maradásuk érdekében mintegy sajnálatból bizonyos emberek ingyen adtak,malomgátjaik elbontása miatt távolabbi malmokba kényszerülnek vinni, ami új költséggel és sok időveszteséggel jár, oly annyira, hogy a malmokból visszatérők fájdalommal látják az éhségtől lesoványodott gyermekeiket. Mivel szekeret és minden más hasonló szerkezetet nélkülözve terményeiket gyalog voltak kénytelenek a malmokba vinni, alig egy hétre képesek magukat ellátni, különösen azok, akiknek több kisgyermekük van. Kérik ezért [a decsiek], hogy szerencsétlen helyzetüket, körülményeiket a megye tudomására hozzuk, és ebben az ügyben a megye a segítségét kérjük, hogy a hamarosan elkövetkező tavaszig malmaik elbontott gátjait engedje meg a megye, hogy csak annyira elzárják, hogy ezáltal a legnagyobb szükségben és bajban valamiféle segítséget kaphassanak, hiszen a hamuból kiválogatott és félig megégett termények megőrlését más malmokban a molnárok visszautasítják arra hivatkozva, hogy ha jó gabona érkezik [a malomba], akkor [azon] is lehet érezni az ő égett gabonájuk szagát.

A decsiek nyomorúságos helyzetéről az előbbi módon a tekintetes vármegyének alázatos jelentést teszünk.

Simontornya, 1774. január 18.

Sztankovánszky Pál, Tolna vármegye rendes szolgabírója

Sztankovánszky György, ugyanezen vármegye helyettes szolgabírója

Miután a jelentést a megyegyűlés elé terjesztették, majd a vármegye döntése értelmében az ügyet a Helytartótanács elé vitték. A Tanács 1774. március 7-én kelt leiratában arról értesítették a megyét, hogy a szerencsétlenség által okozott károk enyhítésére engedélyezik a decsiek által választott két személy részére, hogy az egész Magyar Királyság területén szabadon gyűjtsenek karitatív adományt, valamint a hasonló esetekben szokott módon a tűzben károsultak adócsökkentésben részesülnek, azonban a malmok emelésére vonatkozó kérést elutasították.

A decsiek által 1773-ban elszenvedett tűzkár nem egyedi eset volt, néhány évvel később 1781-ben Bonyhád, majd 1794-ben Szekszárd jelentős része is a tűz áldozatává vált, felhívva a figyelmet a fent közölt rendelkezésekben foglalt tűzvédelmi szempontok szerint való építkezés fontosságára és a megfelelő preventív intézkedések meghozatalára.

Források:

HU MNL TML IV.1.b. Tolna váregye Nemesi Közgyűlésének iratai 3:1774/11

HU MNL TML IV.1.b. Tolna váregye Nemesi Közgyűlésének iratai 3:1774/3

HU MNL TML IV.1.b. Tolna váregye Nemesi Közgyűlésének iratai 2740/1788

Katolikus lexikon: https://archiv.katolikus.hu/szentek/szent61.html

A Tamásiban, 2014-ben felállított, Kontur András által készített Flórián szobor képének forrása: https://www.kozterkep.hu/26458/szent-florian#vetito=220092

Készítette: Maul-Link Dóra főlevéltáros