100 éve történt

1920. február 16-án néhány tiszt, este egy feltűnő autóval a Nemzeti Színháznál posztolt, egy megfigyelt személyre várva. Ez az ember Somogyi Béla, a Népszava főszerkesztője volt, aki már a bevonulás óta a fehér tisztek célkeresztjében állt. A főszerkesztő ekkor már nem járt haza a Bartók Béla utcai lakására, hanem egy motelben lakott a Népszínház utcában, amely nem volt messze a Népszava Conti utcai szerkesztőségétől. Somogyi este, amikor eltávozott a szerkesztőségből, mindig kísérettel ment, ideiglenes szállására. A tisztek ezen az estén nem jártak szerencsével, de február 17-én este véghezvitték azt a tettet, ami a fehérterror fővárosi történetének csúcspontja, egyben legnagyobb vihart kavaró eseménye volt. A tisztek másnap este a Nemzeti Színház mellett elrabolták Somogyit és a kísérőjét, Bacsó Bélát. Autóval elhurcolták őket és Dunakeszi határában meggyilkolták a két újságírót. Miután a gyilkosság ténye napvilágot látott, Huszár miniszterelnök és Horthy fővezér is a bűnösök mielőbbi kinyomozását és méltó megbüntetését ígérte. A rendőrségi nyomozás a holttestek előkerülése után nem sokkal, arra a következtetésre jutott, hogy a bűncselekményt katonai személyek követték el. Hamarosan kiderült, hogy a katonák Ostenburg százados egységéhez tartoztak. A két legismertebb tiszti alakulat, Prónay és Ostenburg különítményének emberei, megegyeztek arról, hogy ezt a gyilkosságot Ostenburgék hajtják végre. Ennek ellenére Prónay, ahogy naplójában állítja, nem tudott a tett elkövetéséről, még akkor sem, amikor Horthy magához kérette. Prónaynak, Magasházy szárnysegéd szegezte neki a kérdést, hogy mit csináltak az emberei Somogyival.  Az első tiszti zászlóalj parancsnoka az időpontra is rosszul emlékezett, mert január közepét említi visszaemlékezésében, az esemény taglalásakor.[1]Az eset rendkívül rossz időpontban történt, hiszen a nemzetgyűlés előző napon ült össze és egyik legfőbb feladatának az ideiglenes államfő, azaz a kormányzó megválasztását tekintette. Erre a pozícióra pedig a hadsereg élén álló Horthy Miklós volt a legesélyesebb, akinek a katonái megöltek két szociáldemokrata újságírót. Ráadásul ezeknek az embereknek semmi közük nem volt a vörösterrorhoz. Egyetlen bűnük, hogy a fehérterror eseményeiről és az azt végrehajtó fehér tisztekről írtak. Így a polgári személyek, valamint a politikusok részéről is jogos volt a félelem és felháborodás, hogy ha bárki bírálja a tisztek tevékenységét, az hasonlóan járhat. Ez a tett pedig, Horthy kormányzóságával előre vetítette egy katonai diktatúra létrejöttét. A nyomozás során bebizonyosodott, hogy Kovarcz Emil és Soltész István főhadnagyok, Megay László alhadnagy és Lehrer Árpád tengerészzászlós részt vettek az újságírók elrablásában. Szakács Árpád és Baghy László főhadnagyok is gyanúba keveredtek, mert ők is részt vettek az újságírók megfigyelésében. Ők mindannyian Ostenburg zászlóaljában szolgáltak. A gyanúsításokat Prónay emberei sem kerülhették el. A már több ügyből ismertté vált Bibó Dénes hadnagyot, Ranzenberger százados, mint a zászlóalj helyettes parancsnok a tiszti felügyelet alá helyezte.[2] A hadnagy elleni eljárást végül március 6-án, a budapesti kerületi parancsnokság ügyészebeszüntette, amikor az alibije bizonyítást nyert.[3] Prónay szerint, Bibó mellett Lipthay főhadnagy is a gyanúsítottak listáján volt. De mindkét tiszt alibit tudott bizonyítani, mivel a parancsnok szerint, az adott időpontban vidéken tartózkodtak.[4] Prónaynak, Ostenburg mesélte el a gyilkosság részleteit, amelyben szintén a korábban említett 4 tisztet említette elkövetőként. Prónay elbeszélésében azonban szerepel egy cukorkaárus, aki látta az esetet, ezért egy bajonettszúrással meg akarták ölni, de túlélte és elmenekült, később félelmében nem jelentkezett.[5]A sztorinak ez az epizódja, egyik leírásban sem szerepel, így előfordulhat, hogy a zászlóaljparancsnok rosszul emlékszik.

Prónay állítása szerint, már folytak megbeszélések a két különítmény között, Somogyi meggyilkolására vonatkozóan. Ostenburgék mindenképpen szerettek volna elsőbbséget kapni ebben az ügyben, amit Prónayék elfogadtak. A Népszava főszerkesztőjét a fehér tisztek hazafiatlannak és hazaárulónak tartották. Prónay, a neki elmeséltek alapján adja elő a történetet. Ír az autó sérüléséről, ami a váci úti vámsorompóval történt ütközésnél keletkezett, valamint a vámtiszt lövéséről, ami a sárhányót sértette meg. A gyilkosságot Dunakeszi határában, a megyeri csárda és a fővárosi vízművek között követték el. A holttesteket a Dunába dobták, majd Angyalföldön keresztül visszatértek a fővárosba, a sérült autót egy Rottenbiller utcai garázsba rejtve. Prónay kárhoztatja a tiszteket, mert a holttesteket nem a sodrásba dobták, hanem a folyam szélére, így azokat könnyen megtalálták.[6] Valójában Kovarczék, igyekeztek behúzni a holttesteket a folyam közepe felé, de az alacsony vízállás miatt, ez nem sikerült nekik.

Prónay leírja, hogy az autót javító lakatost hamar megtalálták, valamint az autó keréknyoma is árulkodó volt a nyomozók számára. A százados, az Ostenburg tisztek elbeszélése, valamint az újságok cikkei alapján sok mindent tudott az eseményről. A K. D. 277. jelzéssel ellátott véres-rozsdás zsebkendőről és Kovarcz helyszínen hagyott szerelőnadrágjáról nem tesz említést. Tudja, hogy az úgynevezett halálautó Goodrich márkájú abroncsokkal rendelkezett. Az autó márkájáról nem ír. Az amerikai gyártmányú Pierce Arrow, rendkívül ritka volt a térségben. Az autót Bécsből hozták Budapestre és hivatalosan nem került be a hadsereg gépkocsijainak jegyzékébe. Ezért továbbra is osztrák rendszámmal rendelkezett és a Rottenbiller utca 13. számú magángarázsban parkolt. Prónayt, a tett elkövetése után, beavatták a mentési akcióba is, ami szerint Szenkovich Dénes főhadnagy az 1919 nyarán, Szegeden lezajlott vörös szegfű affér szereplője volt. A főhadnagy sínautón utazott Sátoraljaújhelyre, a menekülő Kovarczék után és mivel már minden kiderült, ő készítette fel a tiszttársait, a vallomásuk megtételére. 

Prónay naplójában leírja, hogy mire a katonai ügyészség megkapta az ügyet, a polgári hatóságok már mindent kinyomoztak. Ez egyértelmű, hiszen így derült ki az elkövetők kiléte és került át a hadsereghez az ügy. Prónay szerint, Magasházy szárnysegéd és Ranzenberger Jenő vezetésével indult meg a katonai nyomozás, amely megpróbálta a dolgot mellékvágányra terelni. Az 1. tiszti zászlóalj parancsnoka leírja, hogy ő maga hogyan cselekedett volna Magasházyék helyében. Pár tisztet, pénzzel ellátva Olaszországba szöktetett volna, ezzel hamis nyomra terelve a nyomozást. A hazai liberális sajtót, akik szerinte meglepően sok részletet tudtak meg az ügyről, parancsszóra elhallgattatta volna.[7] Ez a lépés, ami a katonai diktatúra felé vezet, meglepő fordulat lett volna az új parlamentáris időszak kezdetén.

A tett elkövetésével több tisztet is megvádoltak. Így Bibó Dénest, akit Ranzenberger parancsnok-helyettes utasítására tiszti felügyelet alá helyeztek.[8] Pár nap múlva, mikor Bibó alibije igazolást nyert, megszüntették ellene az eljárást és a korábbi parancsot hatályon kívül helyezték.[9]

Somogyi temetése 22-én vasárnap óriási tömeg részvétele mellett zajlott. A sors iróniája, hogy az Ostenburg zászlóalj rendfenntartó közegként ki volt rendelve a temetésre.[10] Hozzá kell tenni, hogy ekkor a bűnösök személye még nem volt ismert, hiszen ezen a napon került át az ügy a katonai bírósághoz. Az elkövetők közül, csak Lehrer lehetett ott a temetésen, esetleg Szakács és Baghy. Három társuk, a most már rendszám nélküli, feltűnő autóval, Sátoraljaújhely felé tartott, hogy a csehszlovák állam felé átléphessék a demarkációs vonalat.

Az a feltevés sem állja meg a helyét, hogy a királypárti Ostenburg egysége azért hajtotta végre a merényletet, hogy két legyet üssön egy csapásra. Azaz eltüntesse a nemzeti hadsereg tetteit becsmérlő Somogyit, valamint meghiúsítsa Horthy kormányzóvá választását. Ez utóbbi álláspont, az 1921-es esztendő politikai viszonyait vetíti vissza az 1920-as évre. Ostenburg, ekkor még teljes vállszélességgel Horthy mellett állt, akit ha kormányzóvá választanak, megőrzi a trónt Károlynak és adandó alkalommal visszaadja az államfői pozíciót a királynak.

Ennek a teóriának a hívei úgy gondolják, hogy a gyilkosságra a parancsot, a királypárti Friedrich István adta ki.[11]

Horthynak ebben a helyzetben nem állt érdekében parancsot adni a Népszava főszerkesztőjének meggyilkolására, hiszen a kormányzóvá választása biztosnak tűnt és egy ilyen jellegű utasítással, csak veszélyeztette volna azt. Prónay naplójából kitűnik, hogy a fővezért váratlanul érte az eset, de mégis tudta hol kell keresni az elkövetőket, hiszen Prónayt és Ostenburgot is magához hívatta. Ez alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy volt korábban egy olyan beszélgetés, vagy csak egy elejtett mondat, amikor Horthy a különítmények vezetőinek jelenlétében, kifakadt Somogyira és ez adhatott végső lökést Ostenburgéknak, a szerkesztő likvidálására vonatkozóan. Sakmyster, Horthyról írt életrajzában azt állítja, hogy az eset hasonló volt, mint amikor II. Henrik angol király szóbeli kirohanásának következtében, tulbuzgó lovagjai meggyilkolták Thomas Becket canterbury érseket.[12]

Végül a vizsgálat megállapította, hogy Kovarcz és Megay, a két sofőr, az adott estén kölcsönadták a rájuk bízott autót, két MOVE igazolvánnyal rendelkező személynek, akik azt hazafias célra kérték. Később kiderült, a dokumentumok hamisak voltak. A hivatalos álláspont szerint, a gyilkosságot a két ismeretlen személy követte el. A két tiszt az autó kölcsönadása miatt 30 nap szobafogságot kapott. Ezt a kölcsönadási történetet azonban még talán az sem hitte el, aki kitalálta. Az esetet a szociáldemokraták többször felmelegítették a 20-as években. A lényeg számukra az volt, hogy bebizonyítsák, a fővezér volt a felbujtó. Horthy, valójában ebben a szerepben, csak közvetve léphetett színre.

A 8 órai újság cikke szerint, a Somogyi-Bacsó-gyilkosság elkövetésében, nem csak az ismeretlen tettesek a bűnösök, hanem Kun Béláék is. Mivel a vezércikk szerint, a nemzet lelkében fellobbanó megtorlási vágy, már régen lehalkult volna, ha a népbiztosok az igazságszolgáltatás elé kerülnek. „Ezek az emberek, vérbe és nyomorba döntötték az országot, majd cserbenhagyták a tömeget és megszöktek. Mert ha Kunék a megérdemelt akasztófán lógnának, meglelné nyugalmát a háborgó köztudat. De Ausztria még nem adta ki a népbiztosokat, hogy azokat felelősségre lehessen vonni. Ha ez megtörténik és megbüntetik a főbűnösöket, akkor fog béke és nyugalom szállni a zaklatott szívekbe.” Az újságíró szerint az emberek követelik a bűnösök felelősségre vonását. Mivel a népbiztosokat nem tudják megbüntetni, a kisebb bűnösök ellen fordul a felháborodott néptömeg.[13] Az újság, így magyarázza a fehérterror eseményeit, a legnagyobb vihart kavaró eset után pár nappal.