Gratulálunk színházunk 30 éves állandó társulatának!
Múltról mindenkinek programsorozatunk október 17-i rendezvényén a Móricz Zsigmond Színház állandó társulatának 30 éves fennállásáról emlékeztünk meg.
A levéltárunkba látogató vendégek megtekinthetik a nálunk őrzött színháztörténeti dokumentumokból erre az alkalomra összeállított kamarakiállítást, mely ízelítőt ad a színház történetéből. Az iratok a színház alapítására, épületére és előadásaira vonatkoznak. A tárlókban látható az alapító részvényesek névsora, továbbá korabeli színházi műsorok, társulati névsorok, helyárak. Az iratanyagot plakátok, híres művészek fényképei, képeslapok és újságcikkek is színesítik.
A kiállítás megtekintése után a nagyszámú közönségnek kutatótermünkben felolvastuk Pregitzer Fruzsina művésznő erre az alkalomra írott levelét. Ezután Bárány Frigyes színművész osztotta meg velünk legszebb, a 30 éves társulathoz kötődő emlékeit, majd közösen megtekintettük a főszereplésével 1983-ban készült Rezeda Kázmér szép élete című színdarab felvételét.
Pregitzer Fruzsina levele:
"Tisztelt Vendégek!
Állandó társulat immár 30 éve. Ha ennek a fogalmát aprólékosan, pontosan szeretném kifejezni, akkor egy kicsit magáról a színházi működésről is szólnom kell előtte. Mi, színészek megkapjuk a ránk osztott szerepünket, megtanuljuk, és adott idő alatt előadást faragunk a szövegből. Igen, 30 év alatt tetemes előadás született jó, zseniális és egyáltalán nem jó, sőt, csaknem előadhatatlan szövegekből.
És itt fontos a társulat, a társulatiság. Hány ízben tapasztalhattam az én 21 nyíregyházi évem alatt azt a "csak azért is megmutatjuk"-akarást, azt az örök homo ludens-i virtust, ami hány meg hány írásművet mentett meg a kifütyüléses színházi bukástól. Ugyanis, ahogy a próbák alatt ízlelgetjük, rágjuk, formáljuk az adott szöveget, óhatatlanul a mienk lesz azáltal, hogy életet lehelünk a testtelen mondatokba. Elő-előfordul, hogy saját magunkra kell igazítani, egy kicsit feltupírozni, megnyesni... - nem egyszer, sajnos, a darab rendezőjét is. Mert ilyen is előfordult az idők során.
És itt fontos a társulat, a társulatiság. Hány ízben tapasztalhattam az én 21 nyíregyházi évem alatt azt a "csak azért is megmutatjuk"-akarást, azt az örök homo ludens-i virtust, ami hány meg hány írásművet mentett meg a kifütyüléses színházi bukástól. Ugyanis, ahogy a próbák alatt ízlelgetjük, rágjuk, formáljuk az adott szöveget, óhatatlanul a mienk lesz azáltal, hogy életet lehelünk a testtelen mondatokba. Elő-előfordul, hogy saját magunkra kell igazítani, egy kicsit feltupírozni, megnyesni... - nem egyszer, sajnos, a darab rendezőjét is. Mert ilyen is előfordult az idők során.
Apropó, rendező. Amikor itt, a levéltár jóvoltából visszatekinthettem nagyon régi, hajdanvolt szereposztásokra, plakátokra, az itteni munkatársak a megmondhatói, ahogy felsikítottam: "Jé! Ezeken nincs rendező! Csak színész!"
Igen, sok-sok éven keresztül LEHETETT színházat, sőt, fogyasztható, sikeres színházat csinálni rendező nélkül is. És amikor EZ a tényező mára meghatározó tényezőjévé válik a színházcsinálásnak, sajnos, nagyon sokan elfelejtik ezek a TÉNYEZŐK, hogy nélkülünk, színészek nélkül nem tudnak "tényezni", nélkülünk ők - semmik. Hány meg hány helyzetről mesélhetnénk, amikor végső kínunkban elküldtük kocsmázni a fiatal titánt, csakhogy meg tudjuk menteni a reménytelennek tűnő helyzetet. Mert sorra kaptuk a diploma előtt álló, a diploma munkáját itt elkészítő, vagy a nagyon friss diplomás művészeket - néha önjelölteket. És amikor a nagybetűs Néző a piacon megszólít bemutató után azzal, hogy "én úgy sajnáltam a Művésznőt!"....- akkor én tulajdonképpen boldog vagyok. Boldog vagyok, mert az energiák nem tűntek el hiába az univerzumban, a néző tudja, hogy buktunk, de a néző tudja, hogy sokat kínlódva próbáltunk - ez ellen tenni, a Néző valahogy üzeni, hogy ez nem a mi hibánk - a Néző szeret.
És még nem beszéltem arról a mámorító, felkavaró érzésről, amikor úgy próbálunk, hogy jók a párbeszédek, felkészült a rendező, szeret is bennünket, és az ráadásul még elég is..amikor premier este állva tapsolnak, de még azt követően is sorra állítanak meg az utcán, de mindenhol - bennünket, mert nem tudja a Néző megállni, hogy ne fejcezze ki: mennyire tetszett!!
Igen, sok-sok éven keresztül LEHETETT színházat, sőt, fogyasztható, sikeres színházat csinálni rendező nélkül is. És amikor EZ a tényező mára meghatározó tényezőjévé válik a színházcsinálásnak, sajnos, nagyon sokan elfelejtik ezek a TÉNYEZŐK, hogy nélkülünk, színészek nélkül nem tudnak "tényezni", nélkülünk ők - semmik. Hány meg hány helyzetről mesélhetnénk, amikor végső kínunkban elküldtük kocsmázni a fiatal titánt, csakhogy meg tudjuk menteni a reménytelennek tűnő helyzetet. Mert sorra kaptuk a diploma előtt álló, a diploma munkáját itt elkészítő, vagy a nagyon friss diplomás művészeket - néha önjelölteket. És amikor a nagybetűs Néző a piacon megszólít bemutató után azzal, hogy "én úgy sajnáltam a Művésznőt!"....- akkor én tulajdonképpen boldog vagyok. Boldog vagyok, mert az energiák nem tűntek el hiába az univerzumban, a néző tudja, hogy buktunk, de a néző tudja, hogy sokat kínlódva próbáltunk - ez ellen tenni, a Néző valahogy üzeni, hogy ez nem a mi hibánk - a Néző szeret.
És még nem beszéltem arról a mámorító, felkavaró érzésről, amikor úgy próbálunk, hogy jók a párbeszédek, felkészült a rendező, szeret is bennünket, és az ráadásul még elég is..amikor premier este állva tapsolnak, de még azt követően is sorra állítanak meg az utcán, de mindenhol - bennünket, mert nem tudja a Néző megállni, hogy ne fejcezze ki: mennyire tetszett!!
És hogy mivel tudjuk mi, színészek itt, Nyíregyházán ezt elérni, immár 30 éve?
Talán úgy, hogy egymást elfogadjuk és szeretjük. Hogy a társulat tagjai figyelnek egymásra, adott esetben mernek segítséget kérni egymástól, de örülnek is egymás sikereinek - légyen az kitüntetés, vagy egy kisgyermek születése.
Az Egyesült Államokban, San Franciscoban él és színiiskolát vezet barátnőm, Peremartoni Krisztina. Ő fogalmazta meg - előadásainkban játszva, azokat nézve - , hogy mi nem is tudjuk, milyen érték van a birtokunkban azzal, hogy ilyen társulatban vagyunk-játszunk együtt. Ugyanis náluk, de Magyarországtól nyugatra egyre gyakoribb az ún. staggione-játék, tehát csak adott produkcióra összeálló csapat, hogy aztán a széria befejeződése után szétszéledjenek, vagy másféle összeállásban új produkciót mutassanak be. Azonban attól, hogy a színészházban teszem azt betegen szenvedek, majd gyógyszert kapok a szomszédtól, vagy máskor neki nincs ideje, és a kutyáját elviszem sétálni, majd utóbb közösen főzünk, és a folyosón körbekínáljuk az eredményt - ettől az összeszokástól, szocializációtól semmivel sem összemérhetően másképp nézünk a kollégára a színpadi jelenetben, másképp zajlanak, oldódnak meg a konfliktusok az adott darabban, mintha csak pl. én csupán néhány hétre jártam volna arra haknizni...
Természetesen ennek nemcsak lelki, érzelmi, szellemi feltételei voltak és vannak. Éppen emiatt figyelem riadtan a megszorításokkal alakuló magyar közéletet.
Azonban makacsul hiszem, hogy rajtam kívül sok-sok nyíregyházi, és nemcsak nyíregyházi lakos, akinek fontos a színház, tudja, miért érték az állandó társulati lét. És ahogy 1894-ban gyakorlatilag közadakozásból sikerült felépíteni magát az épületet, a falakat, úgy 120 évvel később a mai színházpártolók hasonló makacssággal és tenni akarással tesznek majd hitet amellett, hogy az állandó társulat működik, végzi a tennivalóit, eredményeket ér el - és talán nem méltatlanul az elődök emlékéhez."
Talán úgy, hogy egymást elfogadjuk és szeretjük. Hogy a társulat tagjai figyelnek egymásra, adott esetben mernek segítséget kérni egymástól, de örülnek is egymás sikereinek - légyen az kitüntetés, vagy egy kisgyermek születése.
Az Egyesült Államokban, San Franciscoban él és színiiskolát vezet barátnőm, Peremartoni Krisztina. Ő fogalmazta meg - előadásainkban játszva, azokat nézve - , hogy mi nem is tudjuk, milyen érték van a birtokunkban azzal, hogy ilyen társulatban vagyunk-játszunk együtt. Ugyanis náluk, de Magyarországtól nyugatra egyre gyakoribb az ún. staggione-játék, tehát csak adott produkcióra összeálló csapat, hogy aztán a széria befejeződése után szétszéledjenek, vagy másféle összeállásban új produkciót mutassanak be. Azonban attól, hogy a színészházban teszem azt betegen szenvedek, majd gyógyszert kapok a szomszédtól, vagy máskor neki nincs ideje, és a kutyáját elviszem sétálni, majd utóbb közösen főzünk, és a folyosón körbekínáljuk az eredményt - ettől az összeszokástól, szocializációtól semmivel sem összemérhetően másképp nézünk a kollégára a színpadi jelenetben, másképp zajlanak, oldódnak meg a konfliktusok az adott darabban, mintha csak pl. én csupán néhány hétre jártam volna arra haknizni...
Természetesen ennek nemcsak lelki, érzelmi, szellemi feltételei voltak és vannak. Éppen emiatt figyelem riadtan a megszorításokkal alakuló magyar közéletet.
Azonban makacsul hiszem, hogy rajtam kívül sok-sok nyíregyházi, és nemcsak nyíregyházi lakos, akinek fontos a színház, tudja, miért érték az állandó társulati lét. És ahogy 1894-ban gyakorlatilag közadakozásból sikerült felépíteni magát az épületet, a falakat, úgy 120 évvel később a mai színházpártolók hasonló makacssággal és tenni akarással tesznek majd hitet amellett, hogy az állandó társulat működik, végzi a tennivalóit, eredményeket ér el - és talán nem méltatlanul az elődök emlékéhez."
