A Tanácsköztársaság bukása után a jobboldali, radikálisnak minősíthető irányzatok vették át az ország irányítását. Horthy Miklós kormányzóvá választása után azonban eltávolodott a szélsőségesektől és a konzervatív, mérsékelt irányzatokat részesítette előnyben.
A kialakuló rendszert főleg a végrehajtó hatalom túlsúlya jellemezte, a kormánypárt főlénye a korszakban mindvégig meghatározó volt. A választójog szűkítése és a részben nyílt választások is elősegítették, hogy más pártok és irányzatok ne jussanak túl nagy szerephez a törvényhozásban, amelynek szerve 1920-tól 1926-ig a nemzetgyűlés, 1927-től a kétkamarás országgyűlés lett.
1922-ben a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából és a Kisgazdapártból Bethlen tervei alapján megalakult az új kormánypárt, a Keresztény Kisgazda, Földműves és Polgári Párt, röviden az Egységes Párt. A párt viszont, amely 1932 és 1938 között Nemzeti Egység Pártja, 1939 után Magyar Élet Pártja néven működött, természetesen nem volt egységes, több széthúzó frakcióból és csoportból állt.
Az algalériában található iratok a választásokkal, illetve a bal- és szélsőjobboldali irányzatokkal foglalkoznak. A baloldal legjelentősebb képviselői az 1930-ban létrejött Független Kisgazdapárt (tagjai között Tildy Zoltánnal és Nagy Ferenccel) és a szociáldemokraták voltak, akiknek a működését az 1921-es Bethlen-Peyer paktum legalizálta. Végig jelen voltak a korszakban szélsőjobboldali mozgalmak is, a rengeteg kis párt működése főként a gazdasági válság nyomán erősödött meg. Szálasi Ferenc volt az, aki a szétforgácsolódó erőket össze tudta fogni, nagymértékben növelve ezzel eszméik népszerűségét.