Réti László (1908–1992)

Budapesten született 1908-ban. Eredeti foglalkozása szerint textilipari munkás volt, aki 17 éves korától bekapcsolódott a munkásmozgalomba. 1925-ben lépett be a Magyar Szociáldemokrata Pártba, 1928-ban a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségébe (KIMSZ), majd a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1929-ben a KIMSZ KB tagja, majd hamarosan titkára lett. 1930-ban részt vett a KMP Szovjetunióban és a KIMSZ Ausztriában megtartott II. Kongresszusán. Az 1930-as években többször letartóztatták, politikai fogolyként összesen öt és fél évet töltött börtönben. A második világháborút követően különböző párt- és állami funkciókat töltött be. 1948–1957 között a Magyar Munkásmozgalmi Intézet (a későbbi Párttörténeti, majd Politikatörténeti Intézet) alapító igazgatója-
1959-től a Magyar Országos Levéltárban dolgozott, majd 1962-ben megbízták az akkor létrehozott Népi Demokratikus Osztály vezetésével, amelynek feladata az 1945 utáni államigazgatási szervek dokumentumainak gyűjtése és feldolgozása volt. Ebből az osztályból jött létre az Új Magyar Központi Levéltár, amelynek első főigazgatójává 1970-ben Réti Lászlót nevezték ki. Irányítása alatt a rendezési és a segédletkészítési, valamint a gyűjtőterületi munka jelentette a fő feladatot. Megvalósult az intézmény iratanyagának nyilvántartási rendszere, és megszületett a levéltár hosszabb távú tudományos feladatterve. 1975 őszéig, nyugdíjazásáig töltötte be a főigazgatói posztot. 1952-ben lett a történettudományok kandidátusa, 1960-ban egyetemi doktori oklevélben részesült. Több állami kitüntetés tulajdonosa. Számos cikke, tanulmánya, monográfiája jelent meg a magyar munkásmozgalom története és a levéltárügy témaköréből.

Főbb munkái:

A Bethlen–Peyer paktum, Századok LXXXIII. (1950) 1. sz.
Így látta az ellenség: A TAGYOB-anyag kritikája (Bp., 1969.)
Lenin és a magyar munkásmozgalom (Bp., 1970.)
A Magyar Tanácsköztársaság pecsétjei, I–II. kötet (Bp., 1970., 1973.)