Fájó szívvel búcsúzunk Á. Varga Lászlótól (1948-2023)

„Apám, apám! Az fizikálisan nincs jó helyen!” Talán Egerből hozta ezt a szófordulatot, ahol segédlevéltárosként, az ottani levéltárban, a volt vármegyeházán, több raktárban épített Dexion-polcot és hurcolta az irattal teli dobozokat. 

Bihari származása nyomán egyértelmű volt, hogy a középiskola után Debrecenben tanul tovább. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen a történelem-földrajz szakot végezte el. Akkoriban ott olyan meghatározó történészek tanítottak, mint a magyar feudalizmus társadalmi szerkezetét kutató Szabó István, vagy a hosszú XIX. század gazdaságtörténetét felvázoló Ránki György. 1973-ban, végzése után, a Heves Megyei Levéltár lett az első munkahelye, ahol az általa nagyon tisztelt és szeretett Kovács Béla támogatásával végig járta a szakmai lépcsőket: segédlevéltáros, levéltáros, igazgató-helyettes. 1982-ben, a váratlanul elhunyt Schneider Miklós utódaként került a Nógrád Megyei Levéltár igazgatói székébe. Szembe találta magát azzal, hogy a szakmai munka mellett szervezni kellett az iratanyag begyűjtését, mivel 1984-ben megszűntek a járások; és harcolni kellett a raktárak biztosításáért is. 2018-ban, a levéltár Nógrádba való visszaköltözésének 50. évfordulóján emlékezett vissza egy ilyen esetre, amikor arról győzködték: milyen jó helyen lenne a levéltári raktár a nyirkos légó-pincékben.  

Szervezői lendülete a megyén túl, a tudományos és levéltárosi közösségben is érvényesült. A nyolcvanas évek második felében alapítója volt a fiatal kutatók, történészek bemutatkozását középpontba állító Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesületnek. 1992-ig titkárként szervezte az éves konferenciákat, leginkább a levéltári háttérre építve. 1988 után egyik kezdeményezője volt az 1956-os forradalomhoz köthető vidéki dokumentumok feltárásának és összegyűjtésének. 1990-ben a megyei pártarchívumok iratainak megmentéséért, közlevéltári átvételéért, megőrzéséért „akciózott”, sikeresen. De ő volt az is, aki az elsők között hangoztatta, hogy a sorban csődbe ment kisebb-nagyobb szocialista vállalatok iratanyagának megőrzésére is megoldást kell találni. Az ekkoriban alakult Magyar Levéltárosok Egyesületének is aktív, meghatározó személyisége lett.

Még a Nógrád Megyei Levéltár igazgatója volt, amikor megindult Salgótarjánban az egyik legjelentősebb beruházás, az 5500 ifm anyagot befogadó raktár építése. Búcsúztatása a szerkezetkész falak között történt, amikor 1999 nyarán Budapest Főváros Levéltára főigazgatója lett.

Ott újabb szervezési feladatok várták. A Teve utcai építkezésbe, az iratanyag átszállításába, az épület belakásába „esett bele”. Eleinte vissza-visszajárt Nógrádba, ahol 17 évet töltött, majd ritkultak a látogatások. Más feladatok kötötték le. 2000-től az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa elnöke volt egy évtizedig. Konferenciákhoz, kiadványokhoz biztosított anyagi hátteret. Közreműködött, szervezte a határon túli levéltárak magyar anyagának feldolgozását, fond-jegyzékeinek elkészítését, még 2013-as nyugdíjba vonulása után is. 

Szervező és aktív közéleti munkáját több kitüntetéssel ismerték el. 2004-ben Pauler Gyula- díjat, 2008-ban Széchényi Ferenc-díjat, 2016-ban Bősze Sándor-díjat kapott, 2006-tól pedig Nógrád Megye Díszpolgára.

Egy hónapja töltötte be 75. életévét.

Hát tényleg nincs ez jól sehogy sem, Laci! Nyugodj békében.