Részletek Galgóczi Erzsébet: Vidravas c. regényéből
"Az 1953-as kormányprogram óta olyan a politikai irányvonal - szerintük -, mint az ökörhugyozás. A ló nemes állat, megáll, ha vizelnie kell. Az ökör cammog a járomban, kiherélt testrésze a két hátsó lába között himbálódzik, mint a harang nyelve, s ahogy a combok egymáshoz lódítják, úgy kacskaringózik a vizelet, olyan ábrát rajzolva a poros úton vagy a szántáson, amelyben nincs semmi szabályosság, hacsak az nem, hogy hol jobbra, hol balra. De ez is szabálytalanul. Kiszámíthatatlanul. Logikátlanul. Képtelenek voltak követni ezt a három éve tartó huzavonát, de nemcsak Ők: azt vették észre, hogy az apparátus, amely 53-ig sziklaszilárdan ugyanazt az irányvonalat képviselte, még a funkcionárius réteg is meglehetősen összezavarodott. Hol csavartak egyet a beszolgáltatáson, hol lazítottak, egyszer erőltették a téeszcsét, máskor meg hagyták szétoszlani. (...) Orsolya nem szerette Rákosit, de néha megdöbbent annak a szenvedélynek az erejétől, ahogy az anyja és a bátyja gyűlölte a magyar nép bölcs vezérét. Élőben soha nem látták, még híradóban sem, mert nem jártak moziba. Viszont minden középület - a templomot kivéve - minden falán az arcképébe ütközött a tekintetük. A hangját is csak ritkán hallották, akkor is recsegve, eltorzítva, a légkör zörejeivel keveredve, mert nagyon messze voltak Budapesttől, és a vezetékes rádió, amivel 1950-ben drótozták meg a falut, s amit a tanácsházán kapcsolnak ki és be, az évek során elhasználódott. (...) A kormányprogram csak papíron szüntette meg a kuláklistát, a hátrányos gazdasági megkülönböztetés érvényben maradt: hétszázötven forint adót fizettek havonta, de 15-előtt, mert 15-e után már foglaltak. (...) Kálmán, az anyja és a többi paraszt Rákosinak tulajdonították az igazságtalan kuláklistát, a megnyomorító beszolgáltatást... a mindennapi megaláztatásokat, a föléjük rendelt funkcionáriusok részéről a gátlástalan jogtiprásokat, vallásos és nemzeti érzésük megcsúfolását: a padláson dugdosott piros-fehér-zöld lobogót, az új címert, a honvédség gimnasztyorkáját, a kötelező orosz nyelvtanulást és még azt az osztályozási rendszert is, amelyben nem az egyes, hanem az ötös vagy a hetes a legjobb. Már-már misztikus méretet öltött a gyűlöletük, valóságos személy bajosan tudott volna ennyi és ilyen heves szenvedélynek megfelelni.” (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984. 237-240. oldal – részletek)
