A bánya- és ipari üzemek távolról, más vidékről jött munkásai számára szükséges volt lakásokat, sőt lakótelepeket („kolóniákat”) építeni. Bár ez akár megterhelő is lehetett az üzemtulajdonosok számára, de hosszabb távon megtérült a „beruházás”. Az üzemek szomszédságában letelepített dolgozók könnyen mozgósíthatók voltak, sőt még valamiféle „hálával” is tartoztak a vezetőségnek... Igaz, hogy lakosaik csak addig maradhattak bennük, amíg a családfőt nem nyugdíjazták., tehát ezek szolgálati lakások voltak. Utána a munkaképtelen bányászok a „barakk” elnevezésű fából épült szállásra kerültek.
A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. („Salgó”) 1932-ben határozta el (Európában is példátlan módon) Schmidt Sándor javaslatára, hogy a legalább 30 éves szolgálat után nyugdíjba vonuló bányászoknak kertes családi házat ad a társaság jutalmul. (Dorogi Lexikon, 47. oldal)
A lakások típusterv alapján készültek, ahogy ez a tervek címéből is kiderül. Ezek a telepszerűen elhelyezett lakások (a „nyugdíjasházak” is) általában egyszerű kivitelű, többnyire földszintes néha pedig emeletes, egy vagy két szobával, konyhával, kamrával, tornáccal, néha pincével ellátott épületek voltak. A bánya és a villamos erőmű közelsége biztosította, hogy villanyvilágítás legyen bennük, de fürdőszobával nem rendelkeztek.
