Ludas Matyi, 1988. augusztus 31.

1879-ben Esztergom és Vidéke az épülő főgimnázium „pompás palotája” kapcsán megjegyezte, hogy ugyan „semmiféle beruházás nem oly jövedelmező, … mint az, mely a közművelődés, a tanügy és nevelés ügy érdekében történik”, még sincs „arra mentség, hogy a tanköteleseknek alig % része jár rendesen iskolába s az is csak addig, a meddig, aztán felnőnek, mint a csalán úton útfélen, czél nélkül önmagukra, – botrányára a társadalomnak.”[1]

Pár évvel később a nagy számban képzett, de elhelyezkedni nem tudó tanítónők kilátástalan helyzete foglalkoztatta a lap szerkesztőjét: „Mi történik az állás nélkül maradt tengernyi tanítónőkkel, a kik számot vetve magukkal … minden áron önálló tanítónői kenyérhez akarnak jutni? Még ezer szerencséje van azoknak, akik elkerülhetnek valahová vidékre nevelőnek vagy társalgónőnek. Micsoda jövő vár azonban ott reájuk ? Ifjúságuk és szépségük veszedelem, egyedülvalóságuk, pedig örvény.”[2]

A nagy háború vége felé bizonyos Priscus azon „siránkozik” (cikkének címe is „Jeremiád az esztergomi nőoktatásról.”), hogy a lányok által „a polgáriban szerzett felette gyér női műveltség” helyett olyan iskolára, vagy tanfolyamra lenne szükség, „amely kellő alapot és kereteket ad a modern női általános műveltséghez.”[3]

Száz éve, a Tanácsköztársaság leverése után ennél is súlyosabb kérdéseket fogalmazott meg az Esztergom és Vidéke az iskolákkal kapcsolatban: „Meg fognak-e nyílni rendes időben? Forradalmi, új alapokon megy-e majd bennük, a tanítás és nevelés, avagy a régi szolid, nyugat-európai bázison? Mi lesz az iskolakönyvekkel és írószerekkel? A régi bevált tanerők fognak-e tanítani, vagy a proletáruralomtól nagy számmal beállított újdonsült ’kultúrharcosok’?”[4]

1945 után is maradtak a „magasztos” gondolatok, de másfajta ideológiai alapállásból. 1952-ben maga Papp László ökölvívó olimpiai bajnok szólította meg a gyerekeket a tanévkezdés alkalmából: „Tudom, hogy gondolatban velünk voltatok Helsinkiben és velünk örültetek minden új magyar győzelemnek. Azt tanácsolom nektek, kövessétek az én taktikámat, ne ijedjetek meg a látszólag erősebb ellenféltől. Mindjárt az elején sorozzátok meg, egy-két horogütés, hogy elterüljenek az egyesek és kettesek és ne is térjenek magukhoz egészen év végéig.”[5]

1956 szeptemberének elején a Komárom Megyei Dolgozók Lapja azon kesergett, „hogy tanulóifjúságunk világnézeti, erkölcsi fejlődése az elmúlt évben is lassabb volt a kívántnál.”[6]

*

A tanévkezdés egyik legfontosabb aktusa az új iskolába történő beiratkozás: „A következő hét a szülőké és a direktoroké. Most vannak a beiratkozások mindenfelé s így városunkban is új élet kezdődik.”[7]

A városi hírlapok rendre közölték az egyes iskolákba vagy iskolatípusokba való beiratkozás módját, időpontját, a szükséges tennivalókat: „Esztergom város községi elemi iskoláiban a beíratások folyó hó 7, 8 és 9-én délelőtt lesznek 10-én Veni Sancte. 11-én rendes előadás. Figyelmeztetjük a szülőket, hogy beíratáskor a gyermekeknek az anyakönyvvezetői hivatal által kiállított születési tanúsítványát okvetlen, hozzák magukkal.”[8]

Sok család számára okozhatott gondot a középiskolai tandíjak kifizetése. Az esztergomi bencés főgimnáziumban a beíratáskor 20 pengőt kellett befizetni, míg a tandíj többi részlete havi részletekben is leróható volt. A Szent Imre Gimnáziumban a „felvételi díj” 24 pengő 60 fillér volt, a filmoktatási díj pedig maximum 3 pengő.[9] („Mozidíjat” az elemi iskolák is szedtek.[10]) Itt „a tandíj fejében minden tanuló külön díj nélkül részesül egész éven át fogápolásban.”

Az „esztergomi társulati fiú és női kereskedelmi szaktanfolyam” évi tandíja 150 pengő volt, amelyből 20 pengőt kellett a beíráskor kifizetni.[11]

Viszont „messzemenő” tandíjfizetési kedvezményben részesülhettek az I. világháború „tűzharcosainak” iskolás gyermekei, akiktől semmiféle címen nem lehetett pénzt kérni.[12]

A retorziók sem maradhattak el. 1941 szeptemberének elején még 180 esztergomi tanköteles gyermek nem iratkozott be az elemi iskolákba, aminek oka legtöbbször a nagyobbak foglalkoztatása volt. „Ezeket a gyermekeket az iskolaszék felkérésére a törzskönyvi hivatallal most sürgősen összeíratja a polgármester. Akik a hivatalos felszólításra sem iratkoznak be, azok szüleit szigorúan megbüntetik.”[13]

Habár Magyarország területét 1942-ben még nem érintette a világháború, de Komáromban a Deák Ferenc utcai „polgári és községi elemi iskolák” épületében kialakított hadikórház miatt szinte a város valamennyi iskolája költözni kényszerült. Ennek ellenére „a háborús helyzet az egyes intézetekben a tanítás menetét lényegesen nem fogja zavarni.”[14]

Ugyancsak ebben az évben kezdte meg működését „a leánykereskedelmi iskola” amelynek „I. osztályában a létszám betelt. Jelentkezett 52 tanuló, holott az előírt létszám 45.” A leánygimnáziumba még lehetett iratkozni, „mert az előjegyzések során … a szülők a leánygyermekeiket nem íratták be, az eddig jelentkezők a létszámot nem érték el.”[15]

1945, de különösen 1950 után „neuralgikus” kérdés volt a hittanra való beíratások kérdése. A művelődési osztályok és az egyházügyi előadók pontos statisztikákat kértek az egyes iskoláktól, melyekben például a „lemorzsolódást” is jelezni kellett.

Különösen kényes kérdés volt a párttagok gyermekeinek hitoktatásra való beíratása. 1958-ban a Komárom Megyei Dolgozók Lapja is „nyílt levelet”[16] intézett bizonyos „Kovács elvtárshoz” ebben az ügyben: „… Nos, hogy a tárgyra térjek, te, Kovács elvtárs — aki több mint tíz esztendeje tagja vagy pártunknak — az idén beírattad általános iskolába járó gyermeked hittanra. S én szeretném, ha kicsit elgondolkoznál azon, hogy vajon úgy cselekedtél-e, ahogy egy kommunista apának cselekednie kell? …
Te nem vagy templomjáró ember, fiadnak viszont a hittanórákon az istentiszteletek rendszeres látogatásának fontosságát magyarázzák. Megtörténhet, hogy fiad egyszer majd megkérdi „apám, te miért nem jársz templomba?” Akkor kezded majd magyarázni, hogy szerinted ez hiábavalóság? Vagy talán — hogy ne okozz konfliktust nála — párttag létedre te is rendszeres templomlátogató leszel majd? …
Azt mondod, így akarod biztosítani, hogy gyereked becsületes, erkölcsös, kötelesség- és tisztelettudó legyen. Különös dolog az, Kovács elvtárs, hogy te párttag létedre úgy véled, hogy egyedül a vallás nevelhet erkölcsös embereket, s úgy teszel, mintha a szocialista erkölcsről soha nem is hallottál volna. …
Szinte hallom, hogy dörmögöd: „jól van no, engem könnyebb meggyőzni, de próbáld meg az asszonyt, és az anyóst rábeszélni”. Hát igen, tudom én (elvégre én is férj vagyok), nem könnyű az asszonnyal szemben szerezni érvényt akaratunknak. De ez elvi kérdés, s ebben nem engedhetsz. Persze, nem lenne ilyen probléma, ha az elmúlt évek során törődtél volna feleségeddel, foglalkoztál volna vele ilyen szempontból is, s nem mondtad volna mindig, hogy ilyesmire nem érsz rá.”

Ennek ellenére még tíz évvel később is fennállt ez a „probléma”. A Dorogi Járási Tanács Művelődési Osztálya által kért jelentés szerint 14 olyan gyereket írattak be, akinek valamelyik szülője MSZMP-tag volt (egyik a bajnai termelőszövetkezet párttitkára!), vagy pedig pártonkívüliként tanácsi dolgozók, tömegszervezetek tisztségviselői, „felelős állást betöltő egyének” voltak. (Egyébként 1561 gyereket – ebből 66 református vallásút – írattak be az 1969/1970-es tanévre hittanra a Dorogi járásban.)[17]

*

A tanév általában mindig szeptember elején kezdődött, de voltak kivételes évek és iskolatípusok, amikor ezt a rendet nem lehetett követni. Az elemi iskolák felsőbb osztályaiban csak október 1-jén kezdődött a tanítás, a fent említett házi foglalkoztatás miatt.[18]

Az 1914-1915-ös világháborús tanév szeptember elején kezdődött az elemi és kisegítő iskolákban, viszont „a mindennapi tankötelesek utolsó három évfolyamaiba járó tanulók a háborús idő tartamára, a további intézkedésig a gazdasági munkákban való részvétel céljából az iskolába járás kötelezettsége alól felmentetnek.”[19]

Az 1943-1944-es tanév a középiskolákban, tanfolyamokon és a városi népiskolákban csak november 3-án kezdődött el a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete szerint. Viszont a „falusi jellegű népiskolákban”, valamint az egyetemeken és a főiskolákon a tanulmányi idő kezdete szeptember eleje volt.[20] A Komáromi Lapok 1943. szeptember 4-i száma „útmutatást”[21] is közölt ebben az ügyben. A cikk felhívja az érintett iskolatípusok (különösen a gimnáziumok) tanulóinak figyelmét a már megtanult tananyag ismétlésére, a „kötelező olvasmányok” elolvasására. Az érettségi előtt állókat tanáraik korrepetálásban részesítették.

*

A tanévkezdés minden családnak jelentős kiadást jelentett és jelent. 1943-ban „olyan hírek keltek szárnyra, hogy a tankönyvek ára ősztől kezdve jelentékenyen megdrágul. … Illetékes helyen ezzel kapcsolatban kijelentették, hogy tankönyvek megdrágulásáról szinte beszélni sem lehet, mert alig néhány filléres emelkedés várható.”[22]

Sok vita forrása volt az iskolai öltözködés – elsősorban a gyerekek részéről. 1965-ben a Művelődésügyi Minisztérium tájékoztatást adott ki, hogy sem az általános, sem a középiskolák diákjai nem kötelezhetők egyenruha viselésére. Ugyan a hétköznapokon célszerű, ha a gyerekek – ruhájuk kímélése érdekében – iskolaköpenyt viselnek, de ezt sem volt szabad kötelezően előírni.[23]

Ennek ellenére néhány év múlva kötelezővé vált az – általában – kék köpeny viselése. „Becsszóra nem értem, hogy egy hetedikest miért nem engednek a divat szerint öltözködni. Ha felveszem, úgy érzem magam, mintha kékítővel öntöttek volna le.” – nyilatkozta a Pajtás című lapnak egy érintett „hölgy”. Egy fiú szerint „a köpenynek édesanyám örül a legjobban. Nem kell annyit mosni rám.” A pedagógusok természetesen máshogy ítélték meg a helyzetet: „Egyáltalában nem mellékes, hogy az iskolaköpeny alatt a gyorsan kinőtt ruhát is elhordhatja egy kamasz. Köpenyben egységesebb, a szemnek is szebb látványt nyújt az osztály.”[24] 1980-ra már szín és anyag szerint is bőséges volt a köpenyválaszték, („praktikus, oldaltkapcsos” fajták is feltűntek) míg a „hátul gombolósok” eltűntek, mert „nemcsak nehezen lehetett felvenni, hanem olyan ’cikis’ is volt. Ómódi. Mert mi tagadás, a gyerekek szeretnek divatosan öltözködni.”[25]

A tornaruháknak elsősorban a színük okozott gondot. „Ahány iskola, ahány testnevelő tanár, mindegyik más színösszeállítású szerelést követel meg. Hiába van például sok pirosunk, ha fekete kell.”[26]

Esztergom és Vidéke, 1890. augusztus 24.

Komáromi Lapok, 1911. augusztus 20.

Tolnai Világlapja, 1935. szeptember 18.

Ludas Matyi, 1961. november 9.

Ludas Matyi, 1974. szeptember 5.