Szervezett üdültetés Dömösön a szocializmus évtizedeiben

A hónap dokumentuma: 2024. augusztus
2024.08.20.
Dömös – a történetünk idején Komárom megye dorogi járásában, manapság pedig Komárom-Esztergom Vármegye esztergomi járásában található község – a Dunakanyar egyik legszebb pontján fekszik. A falu fekvése és környezete már a 19. század végén felkeltette a bimbózó turista mozgalom érdeklődését.

1888 őszén Ballagi Aladár,[1] Téry Ödön[2] és Thirring Gusztáv[3] vezetésével nagyobb csoport Dömösön keresztül közelítette meg a Dobogókőt. A vasút és a hajóközlekedés is megkönnyítette a falu és környékének megközelítését.

Dömös és a Szent Mihály hegy. Fotó: Kishonti Pál. Magántulajdon

A nyaralóforgalom növekedése megkívánta a település közművekkel való ellátását. Az 1920-as évek végén villamosították Dömöst, míg 1937-ben a Dobogókő felé vezető vízvezetéket vezették át a falun. A két világháború között több panzió (Bergmann, Melizán, Schrodt) is működött Dömösön.

A község az 1940-es, 1950-es években is népszerű üdülőhely volt, de csak 1957-ben érkezett el az ideje annak, hogy a község kérhesse, hogy hivatalosan is üdülőhellyé nyilvánítsák. A végrehajtó bizottság 1957. április 19-i ülésén, Daróczi László elnök előterjesztésében tárgyalta „Dömös község üdülőközséggé nyilvánításának” lehetőségét. Mivel a községben nyolc vállalati üdülő működött több mint 450 fő befogadóképességgel „a dolgozók részéről napjainkban felmerülő jogos igény megköveteli, hogy a község dekoratív képét fokozatosan megváltoztassuk, szebbé, kellemesebbé tegyük, minek egyik feltétele az, hogy a község dolgozói csinosan tartsák házaikat, telkeiket, és a közterületet. Erre biztosíték a község dolgozóinak szorgalma és vendégszeretete.” Erre az 1039/1957. számú kormányhatározat adott lehetőséget, módot adva üdülési díj szedésére, ami a végrehajtó bizottság bevétele volt, és az üdülőhely fejlesztésére lehetett felhasználni. Így a 15/1957. számú vb-határozat 4. pontja kimondta: hogy „Dömös község tanácsának Végrehajtó Bizottsága a község üdülőközséggé való nyilvánítását határozatilag kéri a Járási Tanács VB-től. Községünk örvendetes módon igen nagy idegenforgalomnak örvend, nyáron, ünnep- és vasárnapokon, de hét közben is több ezren érkeznek a faluba kirándulás céljából vagy haladnak át a falun Dobogókőre vagy a környező hegyekbe. Ezek a kirándulók a községben szerzik be szükségleteiket.[4] 1958-ban az Egészségügyi Minisztérium 36320/1958. számú határozatával hivatalosan is üdülőfaluvá nyilvánította a községet. Az elnyert cím a község végrehajtó bizottságának és tanácsának tevékenységét is befolyásolta. „Az üdülőhely cím sok gonddal jár” — mondta a község egyik tanácselnöke.[5] Ettől kezdve minden évben napirendre kellett venni az üdülőszezon előkészítésével kapcsolatos tennivalókat, de alig volt olyan téma, ami ne lett volna kapcsolatban a tágabb értelemben felfogott idegenforgalommal. Néha az is előfordult, hogy a falu vezetői egyfajta „zsarolási potenciálként” próbálták alkalmazni az üdülőhelyi státuszt, különösen az élelmiszerellátás és a beruházások terén. De ilyen módon Dömös lakosságát is mozgósítani lehetett a községrendezési, faluszépítési munkákra.

Csak példaként említjük, hogy az 1969-es felkészülési beszámoló[6] szerint havonta mintegy 3000 kiránduló és üdülővendég, tehát egy üdülési szezon alatt 18-2000 főnyi „üdülőnépesség” fordult meg Dömösön. Ez a tekintélyes szám igen nagy feladat elé állította mind a falu lakosságát, mind annak vezetőit. 1985-ben a dömösi tanács a Komárom Megyei Tanács V. B. kereskedelmi osztályának címezve elkészítette Dömös község „hosszú távú idegenforgalmi fejlesztési tervét”.[7] E szerint a településen 200-200 – egész évben és szezonálisan „működtethető” – hétvégi ház, öt (összesen 250 fős befogadóképességű) állami és vállalati üdülő, 300 fős kemping és 100-100 fős úttörőtábor található. Erős Miklós tanácselnök a VII. ötéves tervre,[8] tehát az 1986-tól 1990-ig terjedő időszakra azzal számolt, hogy az 1100 főnyi „lakónépesség” mellett a „hétközi átlagos üdülőnépesség” 3000 főre, míg a „hétvégi üdülőnépesség” 5000 főre növekszik. Érdekes, hogy az elképzelés a szervezett (SZOT[9] és vállalati) üdültetésben stagnálással, illetve csökkenéssel számolt. Az 1985-ös 110 fős SZOT-férőhely 1990-re csak 120 főre nőne, míg a vállalati üdülők befogadóképessége csökkenne (90 főről 70 főre).

Az 1950-1989 közötti időszakra a szervezett üdültetés volt a jellemzőbb. A szocializmus „közösségi” elveiből következik, hogy előnyben részesítette ezt a formát. A SZOT és a különböző hatóságok, vállalatok, intézmények által fenntartott üdülőházakba a „jó munka” jutalmául kaphatott beutalót a „dolgozó”, ahol a „közösség szeme” előtt pihenhetett. A kéthetes – majd az 1970-es végétől – tíznapos „turnusban” beutaltak mindennapjait egyrészt a szigorú – minden szobában kifüggesztett – házirend, másrészt az üdülő személyzete „felügyelte.” A nagyobb, főleg SZOT-üdülők kulturális felelőst, „kultúrost” is alkalmaztak, aki a vendégeket igyekezett „közösségé formálni” ismerkedési és búcsúestek, közös kirándulások, kulturális programok segítségével. A vállalati, intézményi üdülőkben is fennállt a közösségi „ellenőrzés”, hiszen akár együtt pihenhetett beosztott és főnök, a sokdolgozót foglalkoztató intézmények, vállalatok üdülőházaiban pedig nem feltétlenül egymást ismerők kerültek egy turnusba, így ajánlatos volt „viselkedni”. A szervezett üdültetés másik formája volt a táboroztatás, ez elsősorban az ifjúságot, különösen a 10-14 év közötti úttörőket érintette. Az ilyen táborokban a közösségi tevékenység és a pihenési lehetőségek átszőtték egymást, az „egyénieskedés” nem volt ajánlatos. Sajátos átmenetet képeztek a közösségi és az egyéni üdülés között a turistaszállók, valamint a fizetővendég-szolgálat keretében értékesített szobák. Az idegenforgalmi hivatalok által fenntartott turistaszállókban akár véletlenszerűen összejött közösségek, akár egymás tagjait ismerő kisebb társaságok tagjai szállhattak meg rövid időre, legtöbbször 1-1 éjszakára, de itt is be kellett tartani a szigorú házirendek utasításait. A fizetővendég-szolgálat a napjainkban igen divatos „falusi turizmus” előképe, természetesen szerényebb keretek között. A vállalkozó szellemű háztulajdonosok lakásaik egy-egy szobáját a megyei idegenforgalmi hivatalok ellenőrzése mellett adhatták ki a társaságot nem igénylő pihenni vágyók számára.

SZOT Szárnyaskerék üdülő

Képeslap
Magántulajdon

A Szárnyaskerék üdülő az 1970-es években
Magántulajdon

Dömös legnagyobb, legkorszerűbb üdülője 1948-ig a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt. (MFTR) tulajdonában volt, majd a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, később pedig a SZOT kezelésébe került. Az eredetileg egyemeletes épületre a minisztérium 1956-ban még egy szintet húzott.[10]

A központi fűtéssel ellátott üdülő egész évben működött, nyáron 73, télen 55 férőhellyel és 18 alkalmazottat foglalkoztatott, többek között „kultúrfelelőst” is, aki ismerkedési esteket és kirándulásokat szervezett a vendégek részére. Vezetője, Csaba Lajos a községi tanács munkájában is aktívan részt vett. A mosdóval ellátott szobákban – melyek „a legmodernebb bútordarabokkal” voltak berendezve – családok is pihenhettek. Az üdülő két fürdőszobája és megfelelő számú WC-vel rendelkezett. Udvarán sportpálya és fürdőmedence is volt, valamint 2000 kötetes könyvtárral állt a pihenni vágyók rendelkezésére. Az üdülőt élelmiszerrel a SZOT Dunakanyari Üdülők Önelszámoló Egysége (Leányfalu) látta el.[11] Bár a Szárnyaskerék télen is üzemelt, a téli „nyaralás” nem volt szokásban. „Nyáron pótágyakat kell beraknunk, de télen a húsz szobából legtöbbször néhány üres marad. A mostani az év legkihasználatlanabb turnusa. Hat szobának maradt szögön a kulcsa.” – panaszkodott Csaba Lajos, az üdülő vezetője a Népszabadság újságírójának.[12]

1965-ben a vezető beszámolót tartott a Szárnyaskerék (és a Vasas) üdülőről a tanács végrehajtó bizottsága előtt.[13] Elmondta, hogy 1964 nyarán külföldi (lengyel, csehszlovák, NDK-beli, angol, francia, olasz, kínai, mongol) vendégek is megfordultak a Szárnyaskerékben. 1966-ban Csaba javasolta, hogy a v. b. vezetői látogassanak el egy-egy turnus végén és kérjék ki a vendégek véleményét. „Az üdülőben hetenként, sőt naponként látogatnak el külföldi vendégek, 30-40 tagállam küldötte és helyi miniszteri szintű vezetők folytatnak tárgyalásokat.[14] Úgy tűnik, hogy a konferenciaturizmus már 1967-ben is divatos volt, ugyanis a Szárnyaskerék üdülőben „gazdaságvezető továbbképző tanfolyamot” tartottak az IGÜSZI[15] rendezésében. Ezen tíz napon át, két turnusban összesen 59 fő vett részt, ezért üdülőhelyi fejlesztési alap címén 1060 Ft-ot utalt át az esztergomi Labor MIM gazdasági osztálya.[16]

Időnként lopások is előfordultak, nem is kis értékben. Kósa Árpád körzeti megbízott beszámolójában elmondta, hogy 3900 forintnyi kár esett. Az elkövető ismeretlen, bár felmerült, hogy az üdülő dolgozója, de más falubeli is lehet: „...más nagyobb és súlyosabb bűncselekmények vizsgálata sokkal könnyebb feladat, mint 1300 ember közül kiszúrni a társadalomra veszélyes embereket.”[17]

A Szárnyaskerék üdülő 1972-ben megkapta a „kiváló” címet,[18] és ugyanebben az évben felmerült egy új üdülőépület kivitelezése is.[19] A SZOT a Duna-parton kívánta elhelyezni az új épületet, de a dömösi tanács a vízbázis védelme és a jövőben kialakítandó sportcentrum miatt az üdülő meglévő telkét javasolta az építkezésre, mégpedig úgy, hogy az új épület a telek magasabb pontján jöjjön létre. Ennyiben is maradt az ügy, nem kezdődött el az építkezés.

Az idők lassú változásával együtt a Szárnyaskerék „profilja” is változóban volt. 1988 elején a SZOT Budapesti és Dunakanyari Üdülök Igazgatósága engedélyt kért a Szárnyaskerék Üdülő szabad konyhai-éttermi kapacitásának, valamint szállodai férőhelyeinek kereskedelmi értékesítésére. Hozzátették, hogy az üdülő továbbra is mint költségvetési intézmény, a szakszervezeti üdültetési feladatát látja el, és csak szabad kapacitás hasznosítása végett kérik az engedélyt. Anna Istvánné közölte, hogy a szállodai férőhelyek értékesítésének kérelmét a Komárom Megyei Tanács kereskedelmi osztályához kell elküldeni, de a konyhai, éttermi kapacitás ügyében a helyi tanács szakigazgatási szerve illetékes. A szokásos „levelezgetés” után Dömös Községi Tanács V B. szakigazgatási szerve megadta az engedélyt az üdülő „szabad konyhai és éttermi kapacitásának” értékesítésére, és a felsőbb szervektől a szállodai értékesítés lehetőségét is megkapta.[20]

A Szárnyaskerék üdülő a rendszerváltozás után, a SZOT megszűntével elveszítette funkcióját. Épületében ma a Magyar Kékkereszt Egyesület Szenvedélybetegek Átmeneti Otthona működik.

SZOT Vasas üdülő

Képeslap
MNL-KEML-HU-XV.22.

A volt Vasas üdülő épülete 2001-ben
Fotó Boros György

A Vasas üdülő Dömös Visegrád felőli végén, a hajóállomás szomszédságában helyezkedett el. Eredetileg a Bergmann család panziója volt, az 1940-es évek végi államosítások idején a Pénzintézeti Központ kezelésébe került, majd 1951-ben a Komárom Megyei Tanács V B. a Dömös Községi Tanács V. B. kezelésébe adta, de 1949-től a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének üdülője működött az épületben.[21] A Vasas üdülő 1963-tól a Szárnyaskerék üdülő „telephelyeként” üzemelt két nagy épületben. (Az 1914-ben emelt[22] „B” épület az államosítások előtt a Rencz család panziója volt Melizán néven.) Mindkét épülethez nagy területű kert tartozott, és azokat a falu és a termelőszövetkezet is szerette volna használni. 1956-ban kisajátítás útján házhelyeket kívánt a tanács a kertben kialakítani.[23]

A Vasas üdülő épületeit időszakos kihasználtságuk miatt 1963-ban és 1965-ben óvoda és iskola részére is igénybe vették, ugyanis az oktatási intézmények felújítási munkái miatt nem szünetelhetett a nevelés és az oktatás.[24] 

Egy 1962-es beszámoló szerint a Vasas szobái tiszták, a festés „még jó”, de az ajtók és ablakok mázolása „már elévült”, a berendezés régi, vaságyakból és fehérre festett asztalokból, székekből állt. A konyhája sem a „legmegfelelőbb” de a főzés ott már nem lesz, mert a Szárnyaskerék üdülőből szállítják majd az élelmet.[25] 

1972-1973 folyamán felvetődött az üdülő „B” épületének igénybevétele tanácsháza és kulturális központ részére, ami 1976-ra valósult meg.

A Vasas B épülete az 1960-as években
Magántulajdon

A Vasas üdülő megmaradt épületét 1988-ban a vízlépcső építése kapcsán kisajátította az OVIBER[26], majd annak leállítása után Fehér Károlyné tanácselnök 8 tantermes iskola, illetve gimnázium céljaira alakíttatta volna át. Végül magántulajdonba került és évtizedek óta kihasználatlanul áll.

Labor MIM üdülő

Az üdülő bemutatásával áttérünk a vállalati üdülők „birodalmába.” A község üdülőterületén, a Táncsics Mihály utcában lévő épületegyüttes 1952-ig Kádár Gusztávné tulajdonában volt, akkor a IV. sz. törvényerejű rendelet 1/b. pontja értelmében államosítva lett és községi kezelésbe került. Bérlője a Budapesti Villanyszerelő Vállalat lett. A villát 1953-ban az Esztergomi Sportárutermelő Vállalatnak[27] utalta ki a Komárom Megyei Tanács V. B. Kommunális Osztálya.[28] 

Az üdülőépület alapterülete 400 négyzetméter volt, amit 4366 négyzetméternyi kert vett körül.[29] A 30 férőhelyes, 18 szobás üdülőben télen tanfolyamokat is tartottak. Öt alkalmazott látta el a feladatokat. A mosdóval ellátott szobák mindegyikében volt rádió, a társalgóban pedig televízió is. Az üdülő fürdőszobával is rendelkezett. Az élelmiszert a Budapesti Üdülőellátó Vállalattól, a zöldséget és gyümölcsöt dömösi termelőktől szerezték be. „Rendes és tiszta” konyhája az Építőipari és Gépjavító Vállalat üdülőjének vendégeit is ellátta.[30]

A fenntartó vállalat közlése szerint az üdülő 1973-ban június 4-től szeptember 2-ig működött, amikor is a 73 fő 1254 „vendégnapot” töltött el, ennek fejében 2508 Ft üdülőhelyi díjat utaltak át a községi tanácsnak.[31] 1984-ben 139 vendég (ebből 76 fő NDK-beli) 1840 napot töltött el, 3680 Ft üdülőhelyi díj ellenében.[32]

A Labor MIM saját munkatársai pihentetésén kívül „bérüdültetést” is végzett, legalábbis erről tanúskodik egy 1986-os összesítés, mely szerint a dömösi üdülőben a KÖFÉM[33] (16 fő) és az Alföldi Porcelángyár (8 fő) dolgozói is megfordultak, Ebben az évben is jelentős számú (86 főnyi) keletnémet vendég pihent az üdülőben.[34] 

1988-ban az üdülő üzemeltetését a Mobil Szolgáltató és Vendéglátó Kisszövetkezet végezte, amely valószínűleg a Labor MIM „kisvállalkozása” volt,[35] de 1989-ben már ismét a gyár volt az üzemeltető.[36] A Kisszövetkezet felkérte az Utasellátót, hogy az általa üzemeltetett üdülőben büfészolgáltatást lásson el a dömösi hajóállomáson működő egységén keresztül.[37]

Az üdülő későbbi sorsa összefüggött a Labor MIM 1991-es megszűnésével. Feltehetőleg magántulajdonba került a telek a rajta lévő épületekkel együtt.

ÉPGÉP üdülő

Az ÉM[38] Építőgépgyártó és Javító Vállalat[39] dömösi üdülője 1953-ban nyílt meg. Épülete az eddigiekhez hasonlóan államosított ingatlan, eredeti tulajdonosa Dr. Schrodt István mérnök[40] volt. A Pásztor János utca és a Táncsics utca közötti telket és a rajta lévő épületet 1953-ban kapta meg az ÉPGÉP.[41] A 40 férőhelyes, 17 szobás, két alkalmazottat foglalkoztató üdülőnek volt konyhája, de közös étkezőhelyiséggel nem rendelkezett, bár a fenntartó vállalatnak szándékában állt az építkezés, de a 11-es út áthelyezési tervei miatt nem kapott erre engedélyt. A vendégeknek maguknak kellett főzniük, majd a Labor MIM konyhájáról látták el őket. Fürdőszobája sem volt, csak közös zuhanyozója. Az üdülő csak a nyári hónapokban üzemelt és családokat is fogadott kéthetes váltásban. A társalgóban rádió és televízió állt a vendégek rendelkezésére.[42]

Az ÉPGÉP 1975-ben át kívánta alakítani az üdülő szolgálati lakását, de a kérést a Dorogi Járási Hivatal Műszaki Osztály az érvényes rendezési tervre hivatkozva (a terület a vízlépcső elkészülte esetén víz alá került volna) visszautasította.[43]

A „konferenciaturizmus” első rügyei nemcsak a Szárnyaskerék üdülőben bontakoztak. Az 1968-ban bevezetendő „új mechanizmus” adott okot egy kis kirándulásra budapesti és vidéki gyárak szocialista brigádjainak vezetőit „hívta meg hajókirándulásra az Építőgépjavító és Gépgyártó Vállalat, hogy dömösi üdülőjében a gazdaságvezetők és az üzemi dolgozók megbeszélhessék a gazdaságirányítás új rendjében reájuk váró tennivalókat és feladatokat.[44]

Az üdülő telkének legnagyobb részét 1988-ban kisajátította az OVIBER, de az Építőgépgyártó Vállalat engedélyt kapott egy „Ausztria” típusú faház áttelepítésére.[45]

A TERIMPEX üdülő

 

A Terimpex épülete az 1960-as években
Magántulajdon

 

A volt Terimpex üdülő 2001-ben
Fotó: Boros György

Dömös egyik legszebb részén, a Királykúti utca végén, Szőkeforrás-völgyben, a Malom-patak partján található a volt TERIMPEX Vállalat[46] üdülőjének tornyos épülete, mely legalább három építési szakaszban jött létre. Eredeti állapotában (a 19. században) vízimalom volt, melynek „felülcsapós” vízikereke a mosogató-előkészítő helyén forgott. A konyha, kamra és a társalgó lehetett az eredeti malomépület. A nyugati oldal két földszinti szobáját később építették a malom mellé. Az egykori vízimalmot Patzenhofer Herbert, a Patzenhofer és Fiai Ácsi Cukorgyár egyik tulajdonosa birtokolta és alakíttatta át nyaralónak a 20. század elején. Ekkor nyerte az épület „szolidan romantikus” megjelenési formáját.[47]

Ezt az épületet is 1952-ben államosították és 1953-ban még lepecsételve állt egyik – üres – szobája, mert azt a Belügyminisztérium engedélye nélkül nem lehetett kiadni. Az épület többi részében ekkor már a Terimpex Külkereskedelmi Vállalat „bérleménye” volt.[48] Az üdülő 1953. május elsején kezdte el működését, átlagosan 12 üdülővendéggel. Az épületben 9 szoba volt, 21 férőhellyel. Az üdülő csak nyáron, májustól szeptemberig fogadott családos vendégeket, akik két hétig pihenhettek itt. A szobákat mosdóval is felszerelték. Háromfülkés WC és fürdőszoba biztosította a higiéniát, bár a fürdőszobában elhelyezett női WC nem volt a legszerencsésebb megoldás. Érdekes, hogy 1968-ban csak rádiója volt az üdülőnek.[49] A főépület alapterülete 195 m2 volt, míg a (valószínűleg az 1970-es években épített) két különálló faházé 30-30 m2.[50]

1962-ben a községi tanács kérésére a TERIMPEX Vállalat 300 Ft-os támogatást nyújtott a falu virágosításához. Igaz, a tanács szívesebben fogadott volna „természetbeni” segítséget fűmag és virágpalánta formájában, de a vállalat szerint még ők sem jutottak fűmaghoz.[51]

1988-ban a fenntartó vállalat jelentősen átalakította és modernizálta a nem túl jó állapotú épületet. A földszinti helyiségek az amúgy is rossz alapozású déli kis torony közelében erősen nyirkosodtak, emellett „minimális férőhely-növelés,” a konyha bővítése és korszerűsítése, szabadtéri, de részben fedett terek biztosítása, valamint a tetőfedés felújítása is szükségessé vált.[52] Az épület külső és belső átalakítása, rekonstrukciója jól sikerült, és azt is elmondhatjuk, hogy ez az egyetlen régi vállalati üdülő Dömösön, melynek épülete nem áll üresen, hanem – tovább bővítve – vendégház működik benne.

A Magyar Tudományos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézetének üdülője

Kissé „titokzatos” ez az üdülő, mert viszonylag kevés irat szól róla. Valószínűleg közelebb állt a vendégházakhoz, mint a több-kevesebb alkalmazottat foglalkoztató üdülőházakhoz. Egy 1985-ös adat szerint a 72 m2-es „pihenőház” fogadta júniustól szeptember végéig a pihenni vágyó kutatókat 27%-os kihasználtság mellett.[53] 

Az Intézet szakszervezeti bizottságának titkára, Láng István[54] és elnöke, Ferencz Vilmos több alkalommal megkereste a községi tanácsot, hogy a Táncsics utcában lévő agyagbánya környékén kialakíthassanak egy kis üdülőtelepet. 1959-ben azt is vállalták volna, hogy – miután a község elvégezte volna a bánya biztosítását – cserjékkel ültették volna azt be az esetleges omlások megakadályozására, valamint segítséget nyújtottak egy játszótér kialakításához.[55] 1960-ban szintén az agyagbánya környékén, valamint a Táncsics utca végén lévő „községi tartalékterületen egyéni week-end házakat” építettek volna 150-200 négyszögöles[56] telkeken, az üdülő családok ellátását pedig központilag oldották volna meg.[57]

Az üdülő jelenlegi helyzetéről nincs ismeretünk, sem az Intézet,[58] sem az MTA Üdülőközpontjának[59] honlapja nem tesz róla említést.

Sátortáborozás

A dömösi Szőkeforrás-völgy és a Duna-part kiváló lehetőséget nyújtott a sátortáborozáshoz. Bár ezt a pihenési formát elsősorban az ország szinte minden részéből érkező úttörőcsapatok választották, közép- és főiskolák diákjai, valamint felnőtt csoportok is felverték sátraikat a fák alatt. Bár úgy gondolnánk, hogy a sátortáborok lakói a teljesen nomád életformát választanák, azért bizonyos alapvető szolgáltatásokat ők sem nélkülözhettek.

1957-ben, Dömös község hároméves tervének tárgyalásakor Kishonti Pál tanár, aki a tanács művelődési állandó bizottságának elnöke is volt, javasolta, hogy a nyári hónapokban az általános iskola termeit is bocsássák a nyaraló úttörők rendelkezésére, sőt csónakkikötő építését szorgalmazta. Így a táborozási díjak növelték volna a község bevételét és növekedett volna Dömös idegenforgalma.[60] 

1965-től a gyerekek és szüleik közötti kapcsolattartás is könnyebb lett, mert Szentkirályi István postahivatal-vezető bejelentése szerint a „postai szolgáltatást teljes egészében kiterjesztették” az úttörőtábor részére.[61]

Bár az erdei táborhelyek a Pilisi Állami Erdőgazdaság kezelésében voltak, a kérelmeket a községi tanácshoz kellett benyújtani, ott gyűjtötték és koordinálták az igényeket.[62]

1969-ban a járási tanács rendelettervezetet készített a sátortáborozás szabályozására. Sáros András dömösi tanácselnök szerint szükséges egy ilyen fajta rendelet, de felhívta a figyelmet, hogy a magasan megállapított táborozási díjakat (felszerelés nélkül napi 8, felszereléssel 22 Ft!) gyermekek estében csökkenteni kellene, esetleg el is lehetne hagyni.[63]

1989-ben a táborhelydíj 20 Ft volt sátranként, ehhez járult a 4, illetve 8 forintos napi üdülőhelyi díj gyerekek, illetve felnőttek esetében. A víz- és az áramfogyasztásért heti átalányban 100 Ft-ot kellett fizetni.[64] 

Az egyik probléma a táborozók feltehetően kiváló étvágyának csillapítása volt, pontosabban az élelmiszer, ezen belül a megfelelő mennyiségű hús biztosítása. 1964-ben például a Komárom Megyei Tanács V. B. által kiutalt, heti 200 kg-os „különkerettel” lehetett a táborozók üres gyomrát megtölteni.[65]

A másik probléma a táborhelyek tisztasága és az „elemi szükségletek” higiénikus kielégítése volt. 1962-ben az üdülőhelyi és községfejlesztési állandó bizottság ülésén a körzeti orvos vécé építését javasolta, „hogy az érkező és távozó csoportoknak ne kelljen emésztő gödör ásással és betakarással foglalkozniok, s ami az egészségügyi követelményeknek is jobban megfelel.[66] 1963-ban a 24/1963. számú v. b. határozat kimondta, hogy „a táborhelyen az illetékes szervekkel fel kell venni a kapcsolatot a szeméttároló és az illemhelyek elhelyezésével kapcsolatban. Az érkező táborozókkal a megérkezés napján az erdő rendjének és tisztán tartásának érdekében ismertetni kell az idevonatkozó szabályrendeletet.”[67] Ezért ebben az évben felállítottak három „Komlósy-féle” vécét, de azok nem váltak be, mert a nehéz betonelemek egy része az erdőbe szállítás folyamán eltörött. A háromból csak egyet lehetett felállítani, de az sem volt megfelelő. Ezért a tanács „a gyártó vállalat felé kifogásokat eszközöl.[68] Az Egészségügyi Állandó Bizottság 1965 júliusában tartott ülésén Kalapos Árpádné v. b. titkár igen érzékletes képet festett az illemhelyek állapotáról. A tanács által vásárolt három „Komlóssy-féle WC” használhatatlan, ajtó és tető nélkül áll. A II. számú táborhely lakói saját maguk készítettek „megfelelőnek mondható” alkotmányt. Ellenben a III. számú táborhelyen letelepedett kecskeméti úttörők „WC telepe” „csak csekély gödörrel, fákkal elkerített terület, igen bűzös a környéke, és nehézkes a használata is.” A bizottság tagjai (Varga Bálintné, Dittert Gyuláné) ezek után azt is felvetették, hogy szüneteltetni kellene a táborozást, illetve közkutat kellene építeni, hiszen vízvezeték a tábor melletti erdőgazdasági út vonalában haladt (és halad ma is). Ugyanekkor a fenti ülésre készült beszámoló előadója azt is megemlítette, hogy „egyes csapatok [a] táborozási idő letelte után rendkívül csúnya állapotban hagyták el a területet.” [69]

Sajnos, a helyzet még évekkel később, 1967-ben sem javult. A szegedi Úttörőelnökség levelében kifogásolta, hogy a Malompatak-völgyi táborban az „illemhelyek” állapota „nem kielégítő”, annak ellenére sem, hogy a maguk a táborozók próbálták azokat megjavítani. A tanács csak 1968-ra ígérte a helyzet javulását, mert bár válasza 1967. július 11-én kelt, a vécék csak szeptemberben fognak majd elkészülni.[70]

Időnként a közbiztonsággal is problémák voltak, hol bizonyos falubeli ifjak, hol pedig maguk a táborozók feledkeztek el magukról. 1967-ben a Művelődésügyi-Egészségügyi ÁB ifjúságvédelmi albizottsága több esetben foglalkozott a „nyári ifjúsági és felnőtt táborokban lévő rendzavarokkal kapcsolatban.[71]

A szervezett üdülés átmeneti formái

Turistaszálló

Dömösön épületet vásároltak szálloda céljára. Az épületet 200 000 forintos költséggel most alakítják át, s előreláthatólag augusztus végén adják át az idegenforgalomnak.”[72] – tudósított némileg megtévesztő módon a Dolgozók Lapja. A „szálloda”, azaz turistaszálló Duna utca 4. szám alatti épülete eredetileg Szécsényi Mór lakóháza és vegyeskereskedése volt. Szécsényit és családját 1944-ben deportálták, senki sem tért vissza közülük.

Az épület 1965-ben a községi tanács tulajdonában volt, és az iskolaépület felújítása miatt ott átmenetileg gyerekek tanultak. [73] A Komárom Megyei Idegenforgalmi Hivatal kérésére a Dorogi Járási Tanács V. B. Közlekedési és Építési Csoportja adta meg az engedélyt az épület átalakítására.

Az öt, cserépkályhával és mosdóval ellátott szobában 51 fáradt turista pihenhetett emeletes ágyakon. A fűtési lehetőség ellenére csak nyáron üzemelt a ház, egy alkalmazott látta el a szükséges feladatokat. A turisták edzését az is „segítette”, hogy a melegvíz-szolgáltatás nem volt, bár Solymos Antal v. b. tag javasolta, hogy a turistaszállóban a turisták részére külön pénzjuttatás ellenében adjanak meleg vizet.[74] A szálló vendégei után természetesen két forint üdülőhelyi díjat és hatforintnyi idényházadót kellett fizetnie az idegenforgalmi hivatalnak.[75]

1977-ben az épület egy része leomlott, így a Pilismarót-Dömös közös tanács és a Dorogi Járási Hivatal műszaki osztálya kérte, hogy a Komárom Megyei Idegenforgalmi Hivatal járuljon hozzá annak lebontásához.[76] 1980-ban a közös tanács végrehajtó bizottsága „a Magyar Állam tulajdonát képező és Pilismarót Község Közös Tanács VB. kezelésében lévő dömösi … 618. hrsz. alatti 795 m2 terű volt turistaház területét az … elbontásra kötelezett épülettel együtt” értékesítésre javasolta A vevő köteles volt az életveszélyes épületet elbontani és az ingatlanon családi házat építeni.[77]

Fizetővendég-szolgálat

A ma divatos falusi turizmushoz igen hasonló üdültetési forma elég nehézkesen működött Dömösön. Az IBUSZ és Komárom Megyei Idegenforgalmi Hivatal által küldött felhívások és tájékoztatók[78] és egy tanácshatározat ellenére („a fizetővendéglátás megszervezése érdekében a lakosság felé nagyobb propagandát kell kifejteni, ismertetni a lakossággal annak előnyeit.[79]) a falu lakói vonakodtak attól, hogy lakásuk egy-egy szobáját szállóvendégek rendelkezésére bocsássák. Ennek elsősorban pénzügyi okai voltak. Ugyanis a háztulajdonosok által beszedett összeg 80%-át adó fejében kellett befizetni a község részére.[80] Ehhez persze alapos ellenőrző munkát kellett végezni. A községi tanács „igen nagy gondot fordított a magánházaknál nyaralók felkutatására, mivel az … üdülőhelyi díj összegét is csak állandó ellenőrzéssel lehet beszedni, azonban e téren is tapasztalható eredmény, mivel a vendéget fogadók … legtöbbje bejelenti az érkezéseket.”[81]

1962-ben Szentkirályi István postamester, az Idegenforgalmi Hivatal helyi megbízottja szerint így néztek ki a fizetővendéglátás árai Dömösön: Egyágyas szobáért naponként maximum 17 Ft-ot, míg kétágyasra 22-30 Ft-ot lehetett kérni, ebből 10%-os kezelési költség és napi 1,50 Ft adó jött le. A bejelentett lakásokra az IBUSZ biztosított vendéget az időpont meghatározásával.[82]

Érthető, hogy a viszonylag magas árak miatt azért akadtak „bátor vállalkozók”. 1967-ben özv. Fogarasi Béláné Major Tamás színművész[83] részére hét napon adta ki házának egyik szobáját, míg Kalapos Árpád két bérlőt (12 és 11 napig), dr. Perényi István júliusban és augusztusban 1-1 bérlőt (többek között Sárközi Elga műfordítót[84]), míg Karkos Sándor 1 bérlőt 10 napig látott „vendégül”.[85] 1974-ben az „üdültetés céljára használt helyiségek adóztatása” kapcsán nyerhetünk képet a vendégforgalomról.[86] E szerint Dittert Gyuláné német állampolgárokat látott vendégül Landsbergből 7 napon át 480 Ft ellenében, míg Varga Lajosné két magyar származású. osztrák állampolgárt 2 napig (120 Ft), Nemeskéri Józsefné két NSZK-állampolgárt 8 napon át (360 Ft), míg Puzsir (?) Béla Major Tamást és Sasvári Évát 24 napig (1680 Ft) „pihentette”.

Az 1980-as években is akadozott a fizetővendéglátás, mert sem a KOMTURIST, sem annak esztergomi kirendeltsége nem fejtett ki kellő propagandát, de 1982-ben az IBUSZ. esztergomi kirendeltsége már „több száz röplappal és plakáttal indította be a szervezést mindkét (Dömös és Pilismarót – K. L.) községben. Jelenleg Dömös községben öt üdülőre van előtárgyalás 1983. év vonatkozásában.[87]

Egy 1986-os beszámoló szerint „az idegenforgalom nemcsak a község es a népgazdaság számára jelent bevételt, egyre jobban a község lakosságának jövedelemforrása lehet. Elsősorban a fizetővendég-szolgálat növelésével, de nem utolsó sorban a helyi munkalehetőségek növekedésével. Elő kell segíteni, hogy a község lakossága – úgy, mint a századfordulót követően – felismerje az idegenforgalom nyújtotta lehetőséget. Fejleszteni kell az ez irányú készséget, tapasztalatcsere és előadások szervezésével.[88]

1985-ben 16 érvényes engedélyt adtak ki. 21 szobában 55 pihenni vágyó fért el, de egyik vendéglátó sem biztosított étkezési lehetőséget,[89] 1986-ban 19-en,[90] míg 1987-ben 22-en adtak ki szobát vendégeknek a faluban.[91]

Források: 

HU-MNL-KEML- XV.22. Képeslapgyűjtemény
HU-MNL-KEML- XXIII.724. Dömös Községi Tanács VB. testületi jegyzőkönyvei és közigazgatási irat

Dolgozók Lapja

Írta: Kládek László

 

[1] Ballagi Aladár (Kecskemét, 1853. október 24. – Budapest, 1928. június 21.) magyar történész, nyelvész a Magyar Tudományos Akadémia tagja, egyetemi tanár.

[2] Téry Ödön (Óbéba, Temes vármegye, 1856. július 4. – Budapest, 1917. szeptember 11.) orvos, a magyar turistamozgalom egyik megalapítója.

[3] Thirring Gusztáv (Sopron, 1861. december 25. – Budapest, 1941. március 31.) magyar földrajztudós, statisztikus, demográfus, természetjáró, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

[4] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1957. április 19. 4/d. napirendi pont.

[5] Botlik József: A sokarcú Dömös. Dolgozók Lapja, 1973. február 21. 5. o.

[6] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1969. április 15. 2. napirendi pont.

[7] MNL KEML XXIII. 724. b. V. B. 134/1985.

[8] MNL KEML XXIII. 724. a. TÜ. 1986. június 30. 2. napirendi pont.

[9] A Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) a magyar ágazati és egyéb szakszervezeteket összefogó és irányító választott testülete volt. A központosított és hierarchizált struktúrában működő szervezet legfőbb feladata az állampárt által kitűzött gazdasági feladatok (ötéves tervek, munkaversenyek) „közvetítése” volt. Emellett a hagyományos szakszervezetekre jellemző érdekvédelmi tevékenység jelentősen visszaszorult. A szakszervezeti tagsággal rendelkező dolgozók kedvezményes üdülési beutalót kaphattak a SZOT Üdültetési és Szanatóriumi Főigazgatósága által fenntartott üdülőházakba.

[10] MNL KEML XXIII. 724. b. 58-71/1956.

[11] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1962. május 29. 3. napirendi pont. 1968. május 14. 1. napirendi pont.

[12] Réthy István: Vannak még üres szobák. Népszabadság, 1983. március 1. 6. o.

[13] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1965. április 20. 2. napirendi pont

[14] MNL KEML XXIII. 724. a. TÜ. 1966. február 18. 3. napirendi pont

[15] Nehézipari Minisztérium Ipargazdasági és Üzemszervezési Intézete

[16] MNL KEML XXIII. 724. b. 36/1968.

[17] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1968. április 5. 1. napirendi pont.

[18] MNL KEML XIII. 724. a. V. B. 1972. május 2. 1. napirendi pont.

[19] MNL KEML XIII. 724. b. 150/1972.

[20] MNL KEML XXIII. 724. b. 80/1989.

[21] MNL KEML XXIII. 724. b. 81-61/1951.

[22] MNL KEML XXIII. 724. b. 227/1974.

[23] MNL KEML XXIII. 724. a. 1956. június 25. Egyebek.

[24] MNL KEML XXIII. 724. b. 12-5/1963., 607/1963., 528/1965.

[25] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1962. május 29. 3. napirendi pont.

[26] Országos Vízügyi Beruházási Vállalat

[27] A Labor Műszeripari Művek esztergomi gyáregységének elődje, többek között vitorlázó gépeket gyártott, majd egyesült a Budapesten működő Labor MIM-mel.

[28] MNL KEML XXIII. 724. b. 80-66/1953.

[29] MNL KEML XXIII. 724. b. 729/1985.

[30] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1968. május 14. 1. napirendi pont.

[31] MNL KEML XXIII. 724. b. 474/1973.

[32] MNL KEML XXIII. 724. b. 656/1984.

[33] Székesfehérvári Könnyűfémmű

[34] MNL KEML XXIII. 724. b. 25/1987.

[35] MNL KEML XXIII. 724. b. 408/1988.

[36] MNL KEML XXIII. 724. b. 213/1989.

[37] MNL KEML XXIII. 724. b. 356-2/1988.

[38] ÉM: Építésügyi Minisztérium

[39] A vállalat jogelődei az ÉM Építőgépgyártó és Javító Vállalat és az ÉM Vibrátor és Építőgépgyár voltak. E vállalatok 1963-ban egyesültek, s ekkor alakult meg az Építőgépgyártó Vállalat (ÉPGÉP). http://www.archivesportaleurope.net/ead-display/-/ead/pl/aicode/HU-28947/type/hg/id/HU_MNL_OL_LRDBRKT_1_RRDBRKT__v2/unitid/XXIX-F-359

[40] Schrodt István (Bp., 1888. márc. 28. – Bp., 1962, nov. 21.). Gépészmérnök, a műszaki tudományok kandidátusa (1952). A műegyetemet 1909-ben Budapesten végezte. 1911-től a budapesti Állami Felsőipariskola tanára. 1912-ben Gázgépek termodinamikája c. értekezésével műszaki doktori, hővezetési, hőközlési és termodinamikai folyamatokkal foglalkozó tanulmányával 1917-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1919-ben megkapta a Mérnök és Építész Egylet Hollán-díját. 1935-ben műegyetemi magántanári képesítést szerzett. 1945 után főként hőátadási kérdésekkel, a napenergia hasznosításának kérdésével, a láng nélküli égéssel foglalkozott, a hazai szénsavforrások energiájának kihasználására vonatkozó elgondolására pedig szabadalmat kapott.  https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/s-778D5/schrodt-istvan-77A35/

[41] MNL KEML XXIII. 724.b. 80-15/1953.

[42] MNL KEML XXIII. 724. a. V: B. 1962. május 29. 3. napirendi pont., 1968. május 14. 1. napirendi pont.

[43] MNL KEML XXIII. 724. b. 341/1975.

[44] Ötletnap a hajón. Népszabadság, 1967. szeptember 24. 13. o.

[45] MNL KEML XXIII. 724. b. 636/1988.

[46] A TERIMPEX Húsipari Külkereskedelmi Közös Vállalatot az élőállat és állati termék, valamint az egyes növényi áruféleségek külkereskedelmi forgalmának lebonyolítására hozták létre 1950-ben. http://www.terimpex.hu/hu/component/content/article/23-tortenelem/86-terimpex

[47] MNL KEML 724. b. 232/1988.

[48] MNL KEML 724. b. 80-23/1953.

[49] MNL KEML 724. a. V. B. 1968. május 14. 1. napirendi pont.

[50] MNL KEML 724. b. 729/1985.

[51] MNL KEML 724. b. 253/1962.

[52] MNL KEML 724. b. 232/1988.

[53] MNL KEML 724. b. 729/1985.

[54] Láng István (Mohács, 1931. december 26. – Budapest, 2016. december 17.) Széchenyi-díjas magyar agrokémikus, kutatóprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1985 és 1993 között főtitkára.

[55] MNL KEML 724. b. 465/1959.

[56] 1 négyszögöl = 0,0003596651 hektár (ha) = 3,596651 m², 1 négyzetméter = 0,278 négyszögöl

[57] MNL KEML 724. b. 380/1960.

[58] https://www.mta-taki.hu/hu/intezet

[59] https://udulo.mta.hu/

[60] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1957. december 23. 1. napirendi pont.

[61] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1965. június 21. 2. napirendi pont.

[62] MNL KEML XXIII. 724. b. 254/1964.

[63] MNL KEML XXIII. 724. b. 419/1969.

[64] MNL KEML XXIII. 724. b. 587/1989.

[65] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1964. augusztus 17. 2. napirendi pont.

[66] MNL KEML XXIII. 724. a. Állandó bizottságok iratai. 1962. június 17.

[67] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1963. május 20. 2. napirendi pont.

[68] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1963. június 17. 1. napirendi pont.

[69] MNL KEML XXIII. 724. a. Állandó bizottságok iratai. 1965. július 16.

[70] MNL KEML XXIII. 724. b. 332/1967.

[71] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1967. augusztus 29. 2. napirendi pont.

[72] Esztergom és környéke várja a turistákat. Dolgozók Lapja 1965. május 12.

[73] MNL KEML XXIII. 724. b. 246/1965.

[74] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1968. május 14. 1. napirendi pont.

[75] MNL KEML XXIII. 724. b. 85/1970.

[76] MNL KEML XXIII. 724. b. 96/1977.

[77] MNL KEML XXIII. 752. a. V. B. 1980. november 12. Egyebek.

[78] MNL KEML XXIII. 724. b. 80-60/1955., 265/1965.

[79] MNL KEML XXIII. 724. a. TÜ. 1970. június 18. 25/1970. sz. tanácshatározat.

[80] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1962. május 29. 3. napirendi pont.

[81] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1963. május 20. 2. napirendi pont.

[82] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1962. május 29. 3. napirendi pont.

[83] Major Tamás (tasnádi Major-Maróthy) (Újpest, 1910. január 26. – Budapest, 1986. április 13.) kétszeres Kossuth-díjas magyar színész, rendező, színházigazgató, kiváló művész.

[84] Sárközí Elga (Baja, 1931. augusztus 4. – 2012. október 1.) műfordító.

[85] MNL KEML XXIII. 724. b. 486, 487, 488, 489/1967.

[86] MNL KEML XXIII. 724. b. 328/1974.

[87] MNL KEML XXIII. 752. a. V. B. 1982. november 18. 2. napirendi pont.

[88] MNL KEML XXIII. 724. a. V. B. 1986. augusztus 12. 3. napirendi pont.

[89] MNL KEML XXIII. 724. b. 487/1985.

[90] MNL KEML XXIII. 724. b. 543/1986.

[91] MNL KEML XXIII. 724. b. 290-4/1987.

 

Utolsó frissítés:

2024.08.21.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges