„…recsegve begerjed a ’lármafa’…” A hangos híradók kora.

A hangos híradó[1] központi eleme egy nagyteljesítményű erősítő, amelyhez a látványos hangszórók csatlakoznak. Számukat az szabta meg, mekkora területet kellett „hangosítani”. (Ha „beltéri” hangosításra volt csak szükség, azt másfajta hangszórókkal oldották meg.) A települések központjában (a tanácsháza épületének tetején) és egyéb helyeken helyezték el a „Rákosi tölcséreket”[2], melyeket légvezeték kötött össze a „központtal”. Naszály községben pl. 14 hangszórós hálózatot építettek ki, aminek táplálásához két végerősítő volt szükséges. A mikrofon és az erősítő a „stúdiónak” használt helyiségben (leggyakrabban a tanács épületében) volt. Gyakran lemezjátszót vagy rádiót is kapcsoltak az erősítőhöz, így változatosabb „műsort” lehetett adni. Bár az 1950-es évek közepétől már lehetett vásárolni hazai gyártású közhasználatú magnetofont, drágaságuk és a kezelési nehézségek miatt nem váltak mindennapi eszközzé a hangos híradókban.

HU MNL KEML XXIII.256.b A Tatai Járási Tanács Tervcsoportjának iktatott iratai. 23-13-1955.

Összevetve e berendezések árát az ötvenes évek első felének bér- és árviszonyaival, horribilis összegeket olvashatunk a fennmaradt számlákon és reklámlapokon. Magánszemélyek számára ezek az eszközök szinte megfizethetetlenek voltak („házi” használatra amúgy sem voltak minden esetben alkalmasak), és a hivatalok (pl. községi tanácsok) költségvetését is nagyon megterhelte a berendezések beszerzése és a hálózat kiépítése (kb. 50-50% volt az arány), ezért gyakran kellett hitelt felvenni vagy a felettes szerv (járási tanács) segítségét kérni. Aka község hangos híradója például 17 000 Ft-ba került![3]

HU MNL KEML XXIII.256.b A Tatai Járási Tanács Tervcsoportjának iktatott iratai. 23-24-1953

HU MNL KEML XXIII.257.a A Tatai Járási Tanács Pénzügyi Osztályának iktatott iratai. 312-90-1952

A berendezés hivatalos megnevezése hangos híradó volt, különírva! (A két világháború között a hangosított filmhíradókat nevezték így). De a testületi jegyzőkönyvekben és a sajtóban is gyakran láthatjuk egybeírva, aminek nemcsak a pongyolaság az oka, hanem az is, hogy a berendezés hozzátartozott az emberek mindennapi életéhez, bár a szétharsogott hírek nem sok esetben könnyítették meg a hallgatók életét… Erre utal, hogy a közbeszédben lármafának[4], pletykafának[5] tisztelték a hatósági hírszolgáltatás eme eszközét.

Nemcsak a beszerzés és a kiépítés, hanem az üzemeltetés, a gyakran jelentkező hibák kijavítása is drágította a berendezést. Például a dömösi vb- és tanácsülési jegyzőkönyvekben is visszatérő téma a hangos híradó javítása. 1954. július 19-én a végrehajtó bizottság tárgyalta a kérdést: a javítás mintegy 3000 Ft-ba kerülne, ezért póthitelkérelmet nyújtottak be a Dorogi Járási Tanácsnak. A 36/1954. vb-határozat szerint: „..igen fontos, hogy jó legyen, mert a község lakossága annyira szokva van a hangos híradóhoz, hogy a dobolásra már nagyon nem is figyel és így a rendeletek ismertetésétől és a fontos közleményektől elesik. A jelenlegi árvízveszélynél pedig nélkülözhetetlen, miután ezen keresztül az egész község lakossága mozgósítható.”[6]

Az 1957. június 27-i tanácsülésen ismét az éppen esedékes „műsorszünetet” miatt került napirendre a hangos híradó. Daróczi László vb-elnök azt javasolta, hogy vegyenek új berendezést, a régit pedig adják át az iskolának „tanulmányi célra”. Greff László tanácstag szerint viszont egy új berendezés 23 000 Ft-ba kerülne, míg a javítás csak 2500-3000 Ft-ba, hathavi garanciával. A 2/1957. tanácshatározat mégis új hangos híradó vételéről rendelkezett 15 000 Ft-ot szánva e célra.[7]

1962-ben és 1963-ben is napirendre került a hangos híradó ügye. A 26/1962. sz. tanácshatározat a községfejlesztési feladatokból befolyt többletbevétel terhére 2500 Ft-ot szán a berendezés üzemeltetésére, mivel három hangszóró rossz, pedig egy évvel korábban vásárolták azokat.[8] A végrehajtó bizottság 1963. július 29-i ülésén Petrovics György vb-tag szerint a hangos híradó gyakori „rossz állapota” megengedhetetlen az aratás és cséplés idején. „Véleménye szerint azért mennek tönkre a hangszórók, mert nincs eléggé megterhelve a vezeték, kevés a hangszóró.” Mivel a hangos híradó karbantartására biztosított összeg kimerült, javasolja, hogy a községfejlesztési alap többletbevételének terhére „hitelnyitás eszközlését terjesszék a tanácsülés elé.”[9]

1972-ben részben optimista bejegyzés került a dömösi tanácsülés jegyzőkönyvébe: „Mint ismeretes már több mint egy éve a GELKA-val harc folyik a hangos híradónk megjavítása érdekében. A javítás 60%-ban megtörtént szükséges egy új mikrofon és lemezjátszó beszerzése a teljes üzemképességhez.”[10]

Lábatlanon „bizonyos blokkok” (kondenzátorok) égtek ki az erősítőben, amelyek pótlása majdnem egy hónapig tartott.[11] Igaz, az olvasói levél szerint ebben a helyi anyagbeszerző is ludas volt… Vérteskethelyen a Tatabányai Szolgáltató és Szállító Vállalat műszaki brigádja „patronáló munka” keretében végezte el a berendezés bővítését.[12] A sok műszaki hiba vélhetőleg a helytelen kezelés, a rossz működési körülmények számlájára is írható.

De miért volt annyira nagy szükség mindezen problémák ellenére is a hangos híradóra? A 20. század első felében szokásos „dobolásos” módszer a megszaporodott hirdetnivalók és a növekvő településméretek miatt egyre hatalmasabb feladatot rótt a kisbírókra, azaz 1945 utáni elnevezéssel „hivatalsegédekre”. Talán az „éberség” is szerepet játszhatott: ha egy központból adják a híreket, azt jobban lehet ellenőrizni, nem kell számolni a kisbíró esetleges „szubjektív” megnyilvánulásával…

Hír pedig volt bőven! Miután a recsegős magyar nóta vagy tánczene az utcára csalta a település lakosságát, a tanácsházán ülő bemondó hosszan sorolta a központi rendeleteket, utasításokat, a helyi híreket, megdicsérte a beadásban élen járó „dolgozó parasztokat” (ők esetleg még „jutalomnótát” is kaptak), vagy éppen kipellengérezte a „reakciósokat” a „kulákokat”.

Éppen ezért a Komárom Megyei Dolgozók Lapja 1952. április 19-i számában „ködösítéssel” vádolta meg „az irodavezető elvtársnőt”, aki túlságosan általános, nem helyi vonatkozású híreket közölt „helyi hírszolgálat” címén Komáromban:[13]

„Extrémebb” felhasználási területe is volt a hangos híradóknak. A Budapesti Műszaki Egyetemen „a fegyelem megszilárdítása végett a rektor esetenként engedélyezi, hogy a DISZ-szervezet reggel 8 óra után 6-8 percig igénybe vehesse a hangos híradót a későn jövők megszégyenítésére.”[14]

Még a levéltárosok is láttak fantáziát ebben az eszközben: a Levéltárvezetők IV. Országos Konferenciáján 1952-ben az egyik hozzászóló szerint „amikor egyes kartársak hozzászólásából kiderült (…) hogy hangos híradókban teszik ismeretessé az adott terület dolgozóinak küzdelmes útját (…) akkor mindezekből az következik, hogy tudományos munkánkon (…) kívül (…) felmérhetetlen nevelő hatású politikai munkát is végzünk.” [15]

Különös jelentőséget kaptak a hangos híradók az 1956-os forradalomban. Mivel a frissen szerveződött forradalmi szerveknek (nemzeti tanácsok, nemzetőrségek, munkástanácsok) nem állt rendelkezésére a korábbi hatalom hírközlő infrastruktúrája, a berendezések segítségével gyorsan lehetett közölni a lakossággal a friss hirdetményeket, a gyorsan zajló helyi eseményeket. Esztergomban a Dr. Bády István vezette Nemzeti Tanács felügyelete alatt, Szalay Ferenc tanár vezetésével működött a híradó, és a fennmaradt közlemények segítségével szinte óráról-órára nyomon lehet követni a városban történt eseményeket.[16]

HU MNL KEML XXV.4.c. Esztergomi Megyei Bíróság büntetőperes iratai. B732/1957.

Az 1960-as évek közepétől (a tsz-szervezések befejeződése után) „szelídebbé”váltak a beolvasott hírek: 1967 nyarán Bokodon a tanács hangos híradójának felhasználásával „KISZ-rádiót” kívánt indítani a helyi KISZ-szervezet. A minden második vasárnapra tervezett 2-3 órás adásban a helyi fiatalokról szóló riportokat, kommentárokat sok zene tarkította.[17]

Az 1960-as évek végére a nagyobb településeken már idejétmúlt eszközzé vált a hangos híradó: Tatán 1968 novemberében,[18] míg Dorogon 1969 decemberében szüntették meg. Utóbbi helyen harminc hirdetőtáblát állítottak fel, de „időbe telik, míg a lakosság rászokik, hogy rendszeresen elolvassa a közérdekű közleményeket.” A Hazafias Népfront Dorogi Járási Bizottságának vizsgálata szerint a kisebb településeken – sokallva a fenntartási költségeket – nem működtetik a berendezéseket, így „– a népfront megállapítása szerint – ’a lakosság tájékoztatása sok helyen a nullával egyenlő’”. [19]

Az 1980-as, 1990-es évekre teljesen megváltozott a települési hírközlés: az önkormányzati újságok megjelenése (sok helyen „kisbíró” címmel, pl. Ócsai Kisbíró)), a kábeltévék és az internet elterjedése új korszakot nyitott ezen a területen is. Búcsúzzunk a hangos híradóktól Fekete János egykori héregi kisbírót, hivatalsegédet bemutató írással.

Kládek László levéltáros (MNL KEML)

Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1960. szeptember 7. 3. oldal