A megye keleti felében, a Dorogi szénmedencében a kisüzemi bányászat kezdetét 1781-re szokták helyezni, ugyanis ekkor kapott engedélyt Rückschluss Antal, hogy Csolnok határában szenet keressen. [i]  A bányászat ettől kezdve a térség iparának meghatározó szereplőjévé vált, különösen az 1900-as évek közepétől fogva, mivel a hatalmas szénfelvevő piac, a főváros a hegyeken át közúton, illetve a Duna révén hajókon is igen könnyen elérhető volt. A század végére a vasútvonalak is épültek, és a terület bányászatát három részvénytársaság: a Magyar Általános Kőszénbányák Rt. (MÁK), az Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Rt., illetve az Esztergomvidéki Kőszénbánya Rt. tartotta kézben.[ii]

A második világháborút követően 1946-ban államosították a bányászatot és 1948-ban megalakult a Dorogi Szénbányák Állami Vállalat, majd ugyanebből később a Dorogi Szénbányászati Tröszt. Az uralkodó ideológia szemében kiemelt helyet foglaltak el a bányászati dolgozók, így az állam igyekezett kiemelt fizetésekkel és állami lakásépítésekkel biztosítani a bányászok átlagosnál magasabb életszínvonalát, amíg erre anyagilag lehetőség volt. Ennek ellenére az 1956-os események során a megye bányászai rendre a forradalom ügye mellé álltak. A megtorlások idején a bányászoknak hatalmas szerencséjük volt, hogy szakértelmük nehezen volt pótolható, így a Dorogi Szénbányákból csak 78 főt bocsájtottak el a forradalom során tanúsított magatartása miatt, mert szigorúbb bánásmód esetén a bányák és a termelés működését veszélyeztették volna.[iii]

A bányászat az 1960-as évek végére azonban válságba került a dorogi medencében. A helyi bányászatot kezdetektől fogva nehezítette, hogy mindig nagy volt a vízbetörések veszélye. Emellett az évtized végére egyre fontosabb szerepet kezdett játszani az energetikában a földgáz és a kőolaj. A gazdaságosan és viszonylagos biztonsággal kibányászható szénvagyon lassan fogyni kezdett, így 1969 és 1978 között egymás után zártak be a medence szénbányái[iv], amelyekkel szemben mindössze két ellenkező irányba mutató kezdeményezés volt: Lencsehegy I. aknája és az új tokod-ebszőnybányai üzem, amelyeket 1970-ben kezdtek el építeni, illetve kitermelni.[v] Ettől függetlenül a mérleg viszont továbbra is azt mutatta, hogy a kapacitás 70%-a és a munkaerő fele veszett el ezekben az években.

Az utóbbi már csak presztízsokokból is elfogadhatatlan volt a „zéró” munkanélküliséget hirdető kommunista vezetésnek. Így az 1973-ban elkezdődő, majd a KGST országaiba is begyűrűző olajárrobbanás hatását is figyelembe véve 1976-ban meghirdették az eocén programot.

Az eocén program az ugyanilyen nevű földtörténeti korról kapta a nevét. Ebben a korszakban keletkezett a feketeszénhez képest alacsonyabb fűtőértékű barnakőszén.  A program keretében országosan négy új bányát kívántak létesíteni, illetve kettőt újból megnyitni.[vi] Lencsehegy II volt az, amely „fél lábbal” benne volt ugyan a programban, de államilag nem finanszírozott formában, így banki hitelből kellett megépíteni.[vii]

Ezt a bányát is fenyegette a medence szénbányáira jellemző vízbetörés, aminek oka a karsztvíz magas szintje volt. A rendkívül töredezett szénréteg, a régebbi telepek alatti kitermelés tovább nehezítette a bányászatot.  Csúszott a bánya építése is, így a termelés csak 1985 december 6-án kezdődhetett meg.[viii]

Ahogyan manapság, a szocializmus idején is terveket kellett készíteni az év végén a következő idényre vonatkozóan. Különösen érdekes számunkra az 1988. évi terv.[ix]

A terveket – amelyek elkészítése is komoly összeg volt – a Tatabányai Kerületi Bányaműszaki Felügyelőség számára kellett elküldeni. A Dorogi Szénbányák 1988. évi üzemi terveiért 18 600 Ft-ot fizetett – természetesen ez az összeg a mai árfolyamon jóval nagyobb lenne.

1988-ra 750 tonna kőszén kifejtését tervezték, melyet az 1988-as Bányászati Évkönyv szerint sikeresen túlteljesítettek a kibányászott 808,4 tonnával.[x] A terv részletesen beszámol a bánya különböző helyein használandó fejtési technikákról is, illetve arról, milyen felszíni, valamint bányabéli kutatásokat végeznek majd a szénvagyon minél pontosabb feltérképezésére.[xi]

Felkészültek arra is, hogy a bányászati tevékenység milyen károkat okozhat „idegen létesítményekben”. A lencsehegyi bányaműveletek egy része ugyanis az akkori katonai lőtér alatt volt, így annak a területnek esetleges süllyedését félévenként tervezték ellenőrizni. Az előző év során majdnem 4 méteres süllyedést észleltek azután, hogy kitermeltek egy 9,7 m vastagságú széntelepet.[xii]

A bányászat számos veszéllyel jár. Elfogyhat a levegő, a medencében mindig magas volt a vízbetörés esélye is, ezért a dokumentum oldalakon át foglalkozott azzal, hogy pontos számításokkal igazolja, hogy a meglévő szellőztető berendezések, illetve a szivattyúrendszerek elégséges védelmet nyújtanak-e a bányászoknak. Az igényelt szellőztetési kapacitást a bánya hálózatának méretei és az ott működő gépek és dolgozó emberek létszáma alapján határozták meg, míg a szükséges vízmentesítési teljesítményt geológiai vizsgálatok eredményeiből határozták meg. Kiemelték, hogy mindkét rendszert úgy alakították ki, hogy a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok közepette is elegendő teljesítményt nyújtsanak.[xiii]

1988 mégis szomorú év volt a bánya történetében, ugyanis december 4-én rendkívül súlyos szerencsétlenség történt a lencsehegyi bányában. A későbbi vizsgálatok, melyekben a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem, a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet, a Mecseki Szénbányák kutatási központja és a Tatabányai Bányák Vállalat központi bányamentőállomása is részt vett, bebizonyították, hogy egy szabálytalan robbantás miatt bekövetkező szénporrobbanás okozta 13 bányász halálát.[xiv] Ennek fényében különösen érdekes az üzemi terv 5. számú melléklete, ami az esetlegesen bekövetkező bányabalesetekről és azok kezeléséről szólt.

Szám szerint tíz különböző eshetőségre készültek fel: bányatűz, vízbetörés, sújtólégrobbanás, azaz gyúlékony gázok belobbanása, szellőztetési üzemzavar, főbehúzó és főkihúzó légáram megfordítása, metán felszaporodás, omlás, a függőleges aknaszállás üzemzavara, energiaellátási üzemzavar, szénporrobbanás. A felsorolásból kitűnik, hogy a végül a valóságban is bekövetkező esetet tárgyalták a sor legvégén, és az azt előidéző okok közt is elsősorban a sújtólégrobbanást említették, amelyet esetleg szénporrobbanás is követhet. Ennek oka az, hogy a gázok, például a metán, sokkal könnyebben alkotnak a levegővel robbanó elegyet, míg a szénport valamilyen külső hatásnak kell ehhez megfelelő mennyiségben felkavarnia. Ezt vagy sújtólégrobbanás, vagy valamilyen más, nem körültekintő mesterséges robbantás idézhette elő, ahogy az 1988-ban is történt. 

Ugyanezen terv 6. számú mellékletéből az is kiderül, hogy 1988 májusában üzemzavar-elhárítási gyakorlatot is tartottak, mégpedig vízbetöréssel kapcsolatosat. A bányának 89 főből álló bányamentő szolgálata volt (11 mérnök, 24 vájár, 6 villanyszerelő, 41 technikus és 7 lakatos). Az 1987-ben indított tanfolyam vizsgáját februárban tartották meg, melyen 18 fő vett részt, velük is növelve a létszámot, hogy ezzel is biztosítsák az előírt keretet.

Sajnos a bányaszerencsétlenség emberi mulasztás következménye volt, ugyanis szakszerűtlen robbantást végeztek. A főaknász irányításával a korábbi sikertelen robbantások helyén maradt üregekbe helyezték a Paxit[xv] nevű robbanószert, ezek indításához úgynevezett rátett töltetet készítettek szintén Paxitból és RPK gyutacsokból, melyeket lécekkel tartottak helyükön. A rátett robbanószer alkalmazása helytelen volt, ugyanis annak berobbanása felkavarta a korábban már leülepedett szénport, létrehozva a tökéletes robbanóelegyet, pont azelőtt, hogy az üregekben elhelyezett tényleges robbanótöltetek berobbanhattak volna. Így ez a másodperc tört részének megfelelő szünet a két robbanás között azt jelentette, hogy az első után felkavart szénport a második robbanás lobbantotta be. A szénpor robbanását utólag inkább egyfajta „ellobbanásként” írták le, ez magyarázza azt, hogy sokan nem a lökéshullám miatt sérültek meg, hanem megfulladtak a szénpor elégése következtében beállt oxigénhiánytól.[xvi]

Hiába érkeztek meg a bányamentők a robbanás után öt percen belül, a legtöbben már a robbanáskor életüket vesztették. A bányásztemetésekről rendszeresen beszámolt a helyi sajtó, azaz a Dolgozók Lapja. A szerencsétlenség okairól a következő év januárjában megjelent egy cikk ugyanebben a lapban. [xvii]

Mégsem a bányaszerencsétlenség vezetett el a Dorog környéki szénbányászat végéhez. A rendszer már 1989-ben kezdett tarthatatlanná válni, és számos okból kifolyólag az egész eocén program ráfizetés volt, amit ideig-óráig ugyan még fenntartottak, de a gazdasági realitások idővel felülírták az állampárt által hangoztatott célokat. A gazdaságosan kitermelhető szén elfogyott, és a többi szénhidrogén eltüntette a felvevőpiacot is. A lencsehegyi bánya felszámolásáról már 1990-ben döntöttek, azonban egy azonnali bezárás 1600 fő munkanélkülivé válását eredményezte volna, ezért nyújtották el a folyamatot 2004-ig. 223 év után ekkor szűnt meg a szénbányászat a Dorogi medencében.[xviii]