Dobozy Mihály esete a történeti hitelességgel

A honfoglalás ezeréves évfordulójára az ország minden településén, így az Esztergom megyei Pilismaróton is készültek, s természetes, hogy ilyenkor minden település a saját múltjában keresi a fogódzókat. Így tett Pilismarót is, amikor a helyi néphagyományban élő Dobozy-mondát felelevenítve próbálták meg azt hivatalosan is elismert, történeti valósággá varázsolni és ünneplésre méltóvá emelni, emlékhely, vagy emlékoszlop felállításával.

A Dobozy-monda szerint a mohácsi csatát követő török előre nyomulás során, 1526. szeptember 15-én lezajlott, tragikus kimenetelű maróti csata színhelye a falu határában lévő ún. Bitóci-rét néven ismert dűlő területén volt. Ennek a csatának a magyar fél részéről – a Fejér megyei Dobozban birtokos kisnemes – Dobozy Mihály volt a vezetője, aki – miután a törökök a magyarok többségét levágták – a feleségét maga mögé, a lovára emelve menekült, majd saját kezűleg szíven szúrta, nehogy a törökök kezébe kerüljön. Végül Dobozyval is végzett a túlerőben lévő ellenség.

E helyi mondakört (a monda ugyanis többféle változatban élt Pilismaróton) Lukácsné Varga Eszter helytörténész gyűjtötte össze, s eredetét kutatva arra a következtetésre jutott, hogy feltehetőleg a nemzeti romantikus történetírás hevületében, a 19. század közepén Pilismaróton szolgáló református lelkész, Gegus Nándor emelhette be Dobozy Mihály történetét a helyi köztudatba, bizonyos történeti források által említett Marót helységnévre alapozva. Gegus ugyanis a Debreceni Református Kollégium hallgatójaként megismerkedhetett Budai Ésaiás debreceni professzor munkájával, az 1805-ben megjelent Magyarország históriájával. Ez onnan tudható, hogy 1864-ben hivatkozott is rá, amikor Pesty Frigyes Országos helynévgyűjteménye számára készített Pilismarótra vonatkozó anyagot.[i]

Ami a források hivatkozását illeti, a történetet feljegyző Brodarics István királyi kancellár, aki személyesen jelen volt a mohácsi csatában és a maróti csatáról is első kézből származó információi voltak, annyit közöl, hogy a csata az esztergomi érsek maróti faluja mellett zajlott egy völgyben, ahol az odamenekült magyarok egy szekértábor-félét alkotva próbáltak meg védekezni, a törökök azonban ágyúkkal lőtték szét őket.[ii]

Mint az említett, Lukácsné-féle munka is jelzi, a törökök által elkövetett vérengzésről más, korabeli történetírónk nem beszélt, Verancsics sem, majd csak egy évszázad múltán, 1622-ben Istvánffy Miklós említi meg először név szerint Dobozy Mihályt.

Kinek higgyünk? Kinek hihetünk?

A maróti csata helyszínének meghatározásáról egyébként már a millenáris ünnepség tájékán is fellobbant a vita, melyben neves történetbúvárok is állást foglaltak, többnyire arra a következtetésre jutva, hogy az bizony a Vértes hegységben található egykori Marót falu közelében folyt, az akkor elpusztult település ma Pusztamarót néven ismert, és Nyergesújfaluhoz tartozik.

Mivel azonban a pilismaróti helyi értelmiség nem kívánt belenyugodni abba, hogy megfosszák a falut Dobozy emlékének ápolásától, 1906-ban megszervezték a Dobozy Emlékbizottságot a jegyző és a Vallásalap uradalmi főerdőmesterének közreműködésével. A bizottság célja egy, a Dobozy- emléket méltó módon megörökíteni képes szobor felállítása volt, melynek költségére gyűjtést is rendeztek. Ennek nyomán hamarosan hosszas vita bontakozott ki az Esztergom és Vidéke című újságban: Pilismarót, avagy Pusztamarót?

A kérdésben több hozzászóló között Bagyary Simon, a bencés gimnázium történelemtanára cikksorozatot tett közzé a kérdésről, véleménye nagy súllyal esett a latba, s a közvélekedés is elfogadni látszott Pusztamarótot. Bagyary érvei a következők voltak:

• a források a Vértes-hegységet említik, ahol az érseknek vadászkastélya volt, és már a középkorban is különbséget tettek a Vértes- és a Pilis hegység között;
• Dobozy Mihály Fejér megyei birtokáról gyorsabban elérte a mai Pusztamarótot, mint Pilismarótot;
• Pusztamaróton sok II. Lajos-korabeli pénzérmet találtak;
• az Emberölő elnevezésű völgyben rengeteg embercsontot ástak ki;
• végül Pusztamarót az esztergomi érsek birtoka volt, míg Pilismarót 1493 óta a pálosoké, majd a Vallásalapé lett.

Bagyary Simon továbbá felsorolta a történeti forrásokat is, Brodaricstól Katona Istvánig, mindez azonban a pilismarótiakat nem rendítette meg vélt igazukban, s továbbra is kitartóan ragaszkodtak Dobozyhoz. 1907-ben még egy vallás- és közoktatásügyi miniszteri engedélyt is kieszközöltek ahhoz, hogy a „Dobozy rétjén” egy emlékoszlopot állíthassanak fel. A miniszteri rendelet kötelezte a községet az emlékoszlop fenntartására, gondozására. Ezzel kapcsolatban problémát okozott azonban az, hogy az oszlophoz vezető utat az uradalomnak kellett volna biztosítani, ezt viszont nem engedélyezte a fenti rendelet. A község képviselőtestületének 1907. évi 4. ülésén úgy határoztak, hogy az emlékműhöz vezető utat mindenképpen meg kell szerezni, s ez ügyben az emlékmű-bizottsággal tervezték felvenni a kapcsolatot, hogy általa a Dobozy-alapból finanszírozzák az út megvételét.[iii]

Ily módon tehát a Dobozy-csata helyszínének kérdését továbbra is napirenden tartották, mígnem 1912-ben már a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Társulatát kérték fel a tudományosan megalapozott válaszadásra. A Századok hasábjain megjelent állásfoglalásában Sörös Pongrác bencés tanár válasza leszögezte, hogy a maróti csata és Dobozy halálának színhelye nem Pilismaróton, hanem Héreg és Nyergesújfalu közelében lévő Pusztamaróton történt. [iv]

A pilismarótiak elszántságát Dobozy-ügyben tudományos vértezettel sem lehetett megtörni: gyűjtésekkel és jótékonysági célú rendezvények (bálok, mulatságok stb.) tartásával sikerült összegyűjteni Dobozy és felesége szobrára szükséges összeget. A szobor 1914 nyarára el is készült Pongrácz Szigfrid művész alkotásában. Felavatására nagyszabású ünnepséget terveztek augusztus 9-ére, ez azonban a háború kitörése miatt elmaradt.[v]

A szobor a háborút egy fészerben vészelte át, teljes épségben megmaradt, felállítása azonban a háború elmúltával, a beköszöntő szegénység miatt továbbra is bizonytalan volt.  Habár a község erősen szorgalmazta a felállítást a vármegyénél, az azonban válaszában leszögezte, hogy „ a vármegyének nincs módja ma az emlékmű felállításához anyagi segítséget nyújtani”, egyébként is a számvevőség kiderítette, hogy a vármegye 1907-ben már adott e célra 50 koronát.[vi] A számvevőségi tisztviselő, aki tájékoztatta Palkovics alispánt minderről, azt javasolta, hogy Dömös község által keressék meg a Magyar Országos Véderő Egyesületet (MOVE), hiszen annak országos szervezete már kiépült, s feladatának tekinti „a nemzeti gondolat elmélyítését”, így a szoborállítás is tevékenységi profiljába vághat. Az alispán felkarolva az ötletet, rögtön megfogalmazott egy levelet a MOVE Esztergom megyei elnökségének, segítséget kérve a szoborállításhoz.

HU-MNL-KEML-IV.303.b. 3203/1923.

Szívós-Waldvogel József, vármegyei katonai parancsnok folyamatba helyezte a pilismarótiak megsegítésének ügyét a MOVE-ban. Mint az elnökséghez intézett 1921. április 22-én kelt levelében írja, az előző évben nem sikerült felállítani és felavatni a szobrot a pénzhiány miatt.  Időközben azonban összegyűjtöttek 8000 koronát s így már nincs akadálya, hogy a MOVE irattárában fekvő terv szerint „felállíttassék és ünnepség keretében lelepleztessék”.[vii]

HU-MNL-KEML-X.1. 115/1921.

A hányatott sorsú szobor leleplezése azonban további három évet váratott magára. Ebben talán szerepe volt annak a levélváltásnak is, amely az alispán és egy bizonyos, Temesváry Alajos,[viii] a Ferenc József rend lovagja, nyugalmazott MÁV-főfelügyelő (s valószínűleg műkedvelő történész) között zajlott 1923. júniusában. Temesváry Alajos levelében azt írja, hogy Pilis vármegye históriáját kutatja, s igaz ugyan, hogy még csak az Árpádházi királyok koránál tart, de mivel helyismerete is van Pilismaróttal kapcsolatban, úgy vélte, meg kell szólalnia a Dobozy-szobor ügyében. Nézete szerint – s itt Sörös Pongrác bencés tanár felolvasására hivatkozik, melyet Brodaricsról tartott a Szent István Társulat közgyűlésén – Dobozy nem Pilismaróton, hanem Pusztamaróton halálozott el.

Temesváry azzal zárja sorait, hogy „a kérdésnek függőben tartását mindenképpen ajánlom”.

Palkovics László alispán viszontválaszában[ix] azt írta, hogy „én magam is azt vallom, hogy Dobozi Pusztamaróton, nem pedig Pilismaróton esett el, a mozgalom azonban ennek daczára nem ült el, a MOVE pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy hazafias szempontból ne nyomjuk el a mozgalmat, s ha Pilismarót közösségének évszázadokon át ez volt a köztudatában, úgy ezt ne bontsuk meg.” Közli még, hogy a pilismaróti jegyzőnek bizalmas rendeletet adott ki, melyben leszögezi, hogy a „MOVE sietteti az emlékmű felállítását”, de „minthogy a vármegye, de maga a község sem teheti magát nevetségessé, hogy egy, a helyszínen meg nem történt eseményt örökítsen meg, úgy, mintha az ott csakugyan megtörtént volna, kérem egyelőre minden további intézkedést a fenti ügyben szüneteltetni.”[x]

Az emlékmű felavatása végül 1924-ben történt meg, ma is látható a pilismaróti katolikus templom melletti téren.

A szobor felirata:

Dobozi Mihály és Ilona
1526
A Haza és hitvesi szeretet
Vértanúinak emlékére
Közadakozásból emeltette
Pilismarót
község közönsége

S hogy mit gondoljon a ma embere, aki a szép szobor előtt elméláz, s eszébe jut a tudós történészek álláspontja? Egyfelől megérti és együtt érez a pilismarótiakkal, tiszteli majd 30 éves, makacs kitartásukat elképzelésük mellett, másfelől mégis elvárna egy pici utalást arra vonatkozóan, hogy nem is túl messze létezik egy másik Marót is, ahol szintén található egy Dobozy-emlékmű.

Kántor Klára főlevéltáros, tanácsos