Visszaemlékezések
Asztalos János (1927)
Tanár, újságíró. 1956 októberében Tatabányán részt vett a Komárom Megyei Figyelő szerkesztésében. A forradalmat támogató cikkei miatt 1958-ban másfél év szabadságvesztésre ítélték. 1959 áprilisában szabadult. Előbb fizikai munkás volt, majd 1961-tól újból tanított.
„Október 25-26. Egyik este nagyon érdekes volt például. Csengetnek, hallottuk, hogy a lakásunkba csengetnek. Kinéz a párom, kinéz a Rózsika a kukucskálón, s mondják, hogy egy rendőr áll az ajtónk előtt. Én is kinéztem, megismertem: Balogh nevezetű rendőr őrnagy egyenruhában. Kiszóltam, nem nyitottam ki az ajtót: „Te vagy Balogh elvtárs?” „Én vagyok. Engedj be a lakásodba.” Kinyitottam az ajtót: „Eredj be, fürödj meg, öltözz át.” Még a feleségem vacsorát is adott neki. Egy napig ott pihent, ott bújt a lakásunkon. Tehát én nem voltam az az előre elszánt forradalmár, aki tudatosan készültem ötvenhatra, hogy mi ötvenhatban forradalmat fogunk csinálni. Mert nem igaz, nem mi csináltuk a forradalmat, a forradalom csinált minket. Ez a nagy igazság. És ez volt ennek éppen a szépsége.”
október 28 . A Komárom Megyei Figyelő
„Október 28-a. gyorsan összeállítottuk a lapot, az első példányt, kéziratot. No most volt egy olyan gond, hogy a Komárom Megyei Dolgozók Lapját elotte a Szikra lapnyomdában nyomták Pesten. Oda kellett vinni a kéziratot. Akkor viszont annyira bizonytalan volt a felmenetel Pestre, kézirat stb., ... Mert Tatabányán egyáltalán nem volt nyomda akkor. Tudtuk, hogy Komáromban viszont van egy kis nyomda, egy kis teljesítményű nyomda. Kimentünk Komáromba. A nyomda be volt csukva. Megkerestük a nyomdászoknak a lakáscímét, elmentünk, megkértük őket: jöjjenek be, kezdjenek hozzá dolgozni és egész éjjel szedték. Másnap szinte kézi sajtolással nyomtuk, adtuk ki a lapot és már meg is kezdtük a terjesztését. Ahogy az első lap, a lap első példánya megjelent, a Komárom megyei figyelő, valami elképzelhetetlen érdekes dolognak lettünk a tanúi. Mindenki ki akarta írni az elmúlt tíz-tizenkét esztendőt, és tulajdonképpen már nekünk nem újságot kellett írni, hanem töménytelen kézirat között kellett selejtezni, szortírozni, hogy melyik kerüljön bele a lapba, melyik maradjon ki belőle.
Hol volt a szerkesztőség?
A Tóth Bucsoki utcán, a Népháztól kissé lentebb balra, ugyanabban az oldalban, ahol a megyei pártbizottság is volt, a városi rendőrkapitányság közvetlen szomszédságában. Felmentünk a szerkesztőségbe és megkezdtük az ott lévő esetleges terhelő vagy kompromittáló kéziratoknak a megsemmisítését, hogy senki, aki megbízott bennünk, anyagot hozott, levelet hozott, senkinek az írása ne kerüljön senkinek se a kezébe. S én azt hiszem, hogy ebben hát eléggé gondosak voltunk. Gondosan jártunk el, mert tudomásom szerint a lapnak szerkesztéséért, kiadásáért, egyáltalán létrehozásáért törvényesen, bíróságilag rajtam kívül senkit nem vontak felelősségre.”
Oral History Archívum, 484.
Készítő: Germuska Pál, 1992
Homola István
1938-ban született Tatabányán. Lakatos. 1956 októberében Budapesten, decemberben Tatabányán vett részt a fegyveres harcokban. 1958-ban 6 év szabadságvesztésre ítélték. 1959-es szabadulása után szerszámkészítő lakatos, illetve bányász volt. A hetvenes évektől ősrégészettel és szerszámkészítési technikákkal foglalkozik.
„...tehát Tatabányán csend volt, nyugalom volt. Én hazajöttem nem tudom most pontosan hogy 30-án vagy hányadikán, 1-jén, így valahogy. Akkor amikor Pesten győzött a forradalom és ott konszolidálódott a helyzet már, alakultak a nemzetőrök és nem volt már Pesten semmi, akkor hazajöttem. És itt még nagyobb csend volt. Olyan gond volt, hogy szórakozni nem mehettünk. Az volt a baj, hogy csupa fiatalokból állt a haveri köröm, akik ipari tanulók vagy fiatal szakmunkások, lakatosok, hegesztők, bányászok, vájárok, ilyenekből álltunk. Volt egy ilyen nyolc-tíz, tíz-tizenöt fős haveri társaságunk, ezekkel jártunk össze. Mit tehettünk, összejöttünk egy-egy lakáson, szólt a rádió, zenét fogtunk külföldről, hallgattuk a Szabad Európát. Mi újság külföldön, mi a véleményük a forradalomról. Szóval így teltek ezek az idők november 4-ig. Alakultak a pártok, bementek az üzemekbe és mindegyik jött mondani, hogy no most ilyen pártot alakítanak, meg olyan pártot. Hallgattuk a nyilatkozatokat a rádióban. Szóval így telt az idő. Kártyáztunk, meg jártunk szatyorral jobbra-balra, mert nem volt kaja. Úgy indult a napunk, hogy először körülnéztünk kinn a piacon, meg erre-arra, hogy mit árulnak. Mert pénz az volt, mindenki kapta a fizetését. Ez olyan, hogy dolgozni nem dolgoztak, de fizetését mindenki megkapta. Tehát így alakult az egész és indult az élet. Meghirdették a munkát...
(...)
Míg aztán november 4-én hajnalban, helyesebben már éjjel észrevettük, hogy valami nem kristálytiszta, mert akkora nagy dübörgéssel vonultak Budapest felé a tankok. Itt mentek keresztül rajtunk, mert itt ment a Budapesti út. A cseheken keresztül Komáromnál jöttek a ruszkik befelé, és itt jöttek át Komáromnál.”
Oral History Archívum, 448.
Készítő: Germuska Pál, 1992
Horváth Csaba (1932)
Munkás, közgazdász. 1956-ban az Esztergomi Szerszámgépgyár Munkástanácsa titkárává választották, majd a városi nemzeti tanácsba is delegálták. 1957-ben letartóztatták, Kistarcsára, majd Tökölre internálták, 1958-ban 10 év szabadságvesztésre ítélték. 1963-as szabadulása után Budapesten kapott esztergályosi munkát. 1970-től angol fordítóként dolgozott, majd üzletkötő volt. A rendszerváltozás után könyvkiadót alapított.
„Alapvetően különbözött a helyzet a fővárosi eseményektől, mivel Esztergomban és környékén fegyveres incidensekre addig nem került sor. Csodálatos, mámoros hangulatban zajlott minden. Olyan rövid idő telt el, hogy csak arról lehetett szó, hogy támogatjuk mindazt, ami Budapesten történik. Ezt egyértelműen ki is fejeztük. Szinte minden szónok elmondta, hogy Nagy Imre mellett állunk, hogy azt akarjuk, hogy takarítsák el a Rákosi-rendszert, és így tovább. (...)
A busz, amiről a Kossuth Lajos utcán leszálltam, közben ment tovább a Sötétkapu felé. A bazilika alatt van egy körülbelül 25-30 méter hosszú alagútszerű bejárat, az úgynevezett Sötétkapu. Ennek a végén állnak a kanonoki épületek, ahol akkor a magyar páncélos hadosztály parancsnoksága állomásozott. Ez az '56 után kivégzett Mecséri János főhadiszállása volt, de ő akkor nem tartózkodott Esztergomban. Én is a Sötétkapuhoz igyekeztem, de a busz természetesen megelőzött. A tanítóképző előtt voltam, amikor elkezdtek lőni. Tudtam, hogy a hadosztály-parancsnokság felől lőnek (akkor még csak egy-két lövés dördült el, és nem nehézfegyverből), tudni akartam, mi történik, és ezért fölmentem a bazilika előterét határoló kb. 80 cm magas terméskő falhoz, ahonnan jól rá lehetett látni a hadosztály-parancsnokság épületére. Az épület előtt egy harckocsi állt, az ablakokban pedig géppuskák és golyószórók voltak fölállítva. Pillanatokon belül újból megszólaltak a fegyverek, majd a harckocsi tankágyúja is eldördült.
Mint később megtudtam, a következő történt. A menet elején kerékpáron ment egy ember nemzetiszínű zászlóval a kezében. Utána haladt a tömeg, majd a fölzászlózott busz. A Sötétkapu város felőli oldalán, a sorompónál, a katonák megállították a tömeget, azzal, hogy nem lehet bemenni. Az emberek ezzel nem törődve közölték a katonákkal, hogy ők semmi rosszat nem akarnak, csak azt, hogy a hadsereg is álljon a felkelők mellé, és elindultak befelé. Erre a katonák lelőtték a kerékpárost, aki a helyszínen rögtön meghalt. Ezt követően a tankágyúval állítólag csak riasztólövést akartak leadni, a Sötétkapu belső bejárata felőli oszlopot akarták megcélozni, hogy azon robbanjon a lövedék, aminek a hatására elfutnak az emberek. Csakhogy a lövedék gellert kapott az oszlopon, bevágódott az alagútba, és eltalálta a bent lévő busz hátsó harmadát. Ezt követően viszont minden ablakból elkezdtek tüzelni. Az emberek ettől nagyon megrémültek, mindenki rohant a város felé. Majd a tank kijött az alagútból, szétlőtt egy trafikot a szerencsétlen trafikosnővel együtt, és tovább lövöldözött a menekülőkre. (...)
28-án reggel 6 és 7 óra között már mindannyian benn voltunk a Szerszámgépgyárban, és a budapesti rádió felhívására elkezdődött a munkástanácstagok választása. Az esztergályos részleg a meó helyiségében gyűlt össze. A választáson nem volt hosszú jelölési procedúra, néhányan fölszólaltak, és javaslatot tettek a leendő munkástanács tagjaira, majd kézfeltartással szavaztunk. Tőlünk Kiss László, köszörűs, aki a Horthy-rendszerben repülőtiszt, Zséger László, marós, aki '45 előtt rendőrtiszt volt, és én kerültünk be a munkástanácsba. Minden bizonnyal azért esett rájuk a választás, mert jól össze tudták foglalni mondanivalójukat, és elég határozottak is voltak. Nagy tekintélyük volt az üzemben, ha kellett, szó nélkül bent maradtak túlórázni, ha valami nagyon szorított, megcsinálták. (...)
Ezzel még nem fejeződött be a nap, mert a városi Nemzeti Tanács fölszólított bennünket, hogy a gyári munkástanács is delegáljon küldötteket a városházára. Négyünket jelöltek ki: Zséger Lászlót, Kiss Lászlót, Varga Dejcző Istvánt és engem.”
In: Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni. Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Szerkesztette: Kozák Gyula és Molnár Adrienne. Századvég Kiadó - 1956-os Intézet, Budapest, 1993. 327, 328-329, 330, 332 oldal.
Hűvös Oszkár
1931. március 7-én született Salgótarjánban. 1956. október 26-tól november 4-ig a tatabányai nemzetőrség parancsnoka. 1958-ban öt év börtönbüntetésre ítélték. 1961-es szabadulása után segédmunkás, gépkocsivezető.
„Igen. Hát itt Tatabányán október 23-án illetve 26-án kezdődött minden. Addig is az emberek 24-én, 25-én csoportosulások voltak, beszéltek. És akkor 26-án már jöttek Budapestről fegyveresek, akik beszédet mondtak, hogy mi van Budapesten. Onnan tudtuk. Amit a rádió mondott, az még ellenforradalomról, meg csőcselékről meg ilyesmikről beszélt abban az időben. És akkor a MÁVAUT-osok, a buszosok, ezek kezdték el október 26-án délután nagygyűlést tartottak és kihirdették a sztrájkot. S akkor felvonulást hirdettek. Ott volt lenn a Bányaipari Kollégium, ahol most a bisztró van, azon részen. Ott volt egy emeletes épület, ezek a kollégisták ezek indították el a menetet a pártbizottság épülete elé. Ahol most a Posta van, ahol épp nekünk van az emléktáblánk, ott volt a pártbizottság.
(...)
Megyei Pártbizottság volt igen. A városi az azt hiszem a Népházzal szemben van egy nagy épület, ott a földszinten ott volt a városi pártbizottság akkor. És akkor onnan elindult a menet. Lehettek olyan kétszázan, mikor elindultak. Végigmentek Hatostelepen, ott a Talpra magyart elszavalták. És akkor ahogy jöttek, mire leértek a pártbizottság elé, már volt olyan jó 1000 fős tömeg. Nem volt semmi. Ott se lőttek itt se volt fegyver.”
Oral History Archívum, 417.
Készítő: Germuska Pál, 1992
