Ugyanebben az évben, azaz 1939-ben Karcag négy (Perecseny, Újkemence, Zauszina [Szénástelek] és Mircse [Mércse]),[1] Kisújszállás három (Diszkovica [Kisvadas], Holubina [Galambos] és Szolocsina [Királyfiszállás]), Mezőtúr kettő (Taracköz és Szentmihálykörtvélyes), Törökszentmiklós szintén kettő (Paulova [Kispálos] és Ploszkó [Dombostelek]), míg Dévaványa (Oláhcsertész), Fegyvernek (Nagyábránka), Jászberény (Turjapaszika [Turjavágás]),[2] Kunmadaras (Pudplesa [Pelesalja]), Kunhegyes (Széleslonka), Pusztamonostor (Husztsófalva) és Túrkeve (Poroskó [Poroskő]) egy-egy települést fogadott testvérközségévé.

„A magyar városok és a ruthén testvérközség-mozgalom.”[3]
 

A Városok Lapja több alkalommal és részletesen foglalkozott a testvérközségi mozgalommal: „Amikor Kárpátalját visszacsatolták[4] a Szent Istváni birodalomhoz és visszatértek Rákóczi hűséges ruthénjei a magyar államközösségbe, a magyar társadalom köréből kiindult egy nagyon szép, nagyon életrevaló és nemzeti szempontból igen fontos mozgalom. Arra vonatkozott ez, hogy minden magyar város és község fogadjon el testvérközségül egy visszatért ruthén falut. A falu népét segítse, gondozza, nyújtson testvéri jobbkezet neki, – egyszóval: törődjék vele (kiemelés az eredetiben – BG). […] Az akció vezetését a Magyar Városok Országos Szövetsége, mint a városok társadalmi alakulata, vette kézbe. […] Hogyha az egyes városok és községek minden irányítás nélkül önmaguk választották volna ki a testvérközségeket, akkor az a helyzet állt volna elő, hogy azokat a helységeket és vidékeket, amelyek az 1000 éves történelem, a világháború és a visszafoglalás során közismertekké váltak, több város és község fogadta volna testvérközségül. […] Ezért a Szövetség az illetékes szakemberek meghallgatása után, a statisztikai és földrajzi szempontok figyelembevételével, egész Kárpátalja területét 122 körzetre osztotta fel és a városoknak, valamint a Községi Jegyzők Országos Egyesülete útján a 10.000 lakosnál nagyobb lélekszámú községeknek, már konkrét javaslatot dolgozott ki: melyik körzetet fogadják testvérkörzetül, így az elosztás szerint lassan minden kárpátalji körzet megkapja a magyar testvérközségét.”

Forrás: Országos Széchényi Könyvtár – képeslapok, https://hungaricana.hu/hu/adatbazisok/kepcsarnok/

Szolnok és testvérközségei[5]
 

A fent említett központi kijelölés azonban nem minden esetben működött. Így Szolnok városának is először Felsőapsa községet jelölték ki, majd Szabó Ferenc polgármester „szóbelileg kifejezett kívánságára” (azaz: „különböző gazdasági, szociális és közlekedés lehetőségi okok kívánatossá tették, hogy a testvér községi gondolat minél mélyebben gyökerező, minél intenzívebben elérhető fejlesztése érdekében a város olyan községek testvérré fogadását vállalja, illetve határozza el, amelyekkel kapcsolatban a most említett előnyök legmegfelelőbb módon rendelkezésre állanak”) körzetcserét hajtottak végre: Szolnok a 109. számú körzetet kapta, melyhez négy település – Királymező, Németmokra, Oroszmokra és Brusztura – tartozott.

Forrás: Kárpátalja településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai 1880-1941. Budapest, 1996, 125-126.

A végleges jóváhagyás előtt a polgármester helyszíni látogatásra küldte dr. Lévay Gyula tiszti főügyészt, aki július 21. és 23. között járt Kárpátalján. Jelentésében bemutatta a környéket, körzet lakóinak életkörülményeit, megélhetési lehetőségeit.

Forrás: Részlet dr. Lévay Gyula jelentéséből, 1939. július 26.

A pozitívan elbírált jelentés alapján 1939. augusztus 29-én Szolnok város közgyűlése „Királymező, Németmokra, Oroszmokra és Brusztura kárpátaljai községeket és azok lakosságát a város közönsége nevében” testvérré fogadta. Felhatalmazták Szabó Ferenc polgármestert, hogy egyrészt vezessen küldöttséget a testvérközségekhez, másrészt indítsa el, illetve koordinálja a szükséges akciókat, pl. hangversenyek rendezése, csoportos utazások szervezése, könyvadományok juttatása, „a testvérközségekbeli lányoknak Szolnokon háztartási alkalmazottakként való alkalmazása és elhelyezése”, gyermeküdültetés, üdülőház létesítése, karácsonyi fenyőfa beszerzése.

Királymezőről 1939. november 6-án írt a körjegyző. Köszönő levelében kiemelte, hogy a szolnokiak sorai a testvérközségekké fogadásról úgy jöttek „mint a ködös, kemény, rideg kárpátaljai tél után az áldott tavaszi napsugár.” Költői kérdésként felvetette, hogy „mit jelentett az elmúlt húsz év alatt magyarnak maradni, arról a lopva dugdosott zászlók, a suttogva elmondott félszavak, a visszafojtott indulattól remegő ajkak, a parázsként izzó szemek tudnának beszélni, amelyeknek minden egyes szava egy-egy hősi eposz, egy-egy heroikus küzdelem szent legendája.”

Bő két hét múlva, november 22-én Schleier Ferenc királymezői főbíró és Kuhár Antal királymezői tanácstag személyesen tette tiszteletét a megyeszékhelyen és tolmácsolták a testvérré fogadott községek üdvözletét.

1940 augusztusában a város vezetője – dr. Lévay Gyula és dr. Molnár János városi tanácsnok kíséretében – személyesen látogatott a testvérközségekbe. A háromnapos útról részletes beszámolót írt, az alábbiakban ebből idézünk:

• „Augusztus hó 15-én […] adtam át a királymezői hősök emléktábláját Királymező községi elöljáróságának. A Hősök-emléktábláját fenyőgallyakkal díszített asztalra helyezték el s a tábla mellé az ott állomásozó tüzér alakulatok parancsnoksága két díszbe öltözött tüzért állított, az emléktáblát beszéd kíséretében adtam át a Kovács Béla körjegyző vezetése alatt megjelent községi elöljáróságnak, amelynek során ígéretet tettem arra nézve is, hogy akkor amikor az emléktábla a templom falába végleges felerősítést nyert és ha a többi testvérközségek részére is elkészül az emléktábla, azok leleplezési ünnepségén részt fogok venni.”

• Brusturán „érkezésünkről nem tudott senki és így, minthogy az ottani tanító katonai szolgálatra volt behíva, a tanuló ifjúságot nem hívták össze […]”
• Oroszmokrán „Lessó János görögkeleti lelkész vezetése alatt összegyűlt iskolás gyermekek részére osztottam ki városom ajándékait. A ruszin ajkú gyermekek számára beszédemet itt is Schneider Géza felügyelő igazgató tolmácsolta ruszin és német nyelven. Megható volt, hogy az ünnepség végén az iskolás gyermekek a magyar és a magyar-orosz himnuszt énekelték el.”
   

Németmokrán „a templom előtt szinte a község egész lakossága várt az ott állomásozó katonai alakulatok által kivezényelt diszszázad mellett. Az egyik gépkocsi által korábban kiszállított hősök emléktábláját érkezésemre a község lelkes lakossága a templom falára ideiglenesen már fel is erősítette és virágokkal övezte.”

Szolnok a következő években is – ameddig lehetett, 1943-ig biztosan – támogatta a kárpátaljaikat pénzzel, könyvekkel, cukorszállítmányokkal.

Összeállította: Bojtos Gábor főlevéltáros