A Magyar Kamara 1791 októberében levélben értesítette a Jászkun Kerület főkapitányát, hogy egy karcagi lakos, bizonyos Boross Pál engedélyt kért, hogy egy pontosabban meg nem határozott helyen elásott kincs után kutathasson. Lányi József királyi ügyigazgató információt kért arra vonatkozóan, hogy a kérdéses földterület jogilag melyik törvényhatósághoz tartozik, másrészt utasította a kerületeket, hogy ha a föld esetleg hozzájuk tartozna, akkor engedélyezzék az ásást és rendeljenek mellé egy hatósági személyt. Az ügyben kirendelt Laczka János kerületi aljegyző 1792 januárjában jelentette, hogy a kérdéses föld a Nagykunsághoz tartozik, így a kutatásnak alapvetően nincs akadálya, ám a téli idő miatt már javasolták Boross Pálnak, hogy inkább tavasszal fogjon az ásáshoz.

Lassan telt-múlt az idő, elkövetkezett a tavasz, a Kamara pedig májusban tájékoztatást kért arra vonatkozóan, hogy az ásáshoz mikor akar Boross Pál hozzákezdeni. Az ügyben kiküldött felügyelő június közepén jelentette, hogy Boross Pál azzal mentegette magát, „hogy már most hirtelenébe míg eszközöket és ahoz értő embereket nem szerez a’ munkához addig nem foghat” és további két hét haladékot kért. A Közgyűlés a haladékot megadta, ám figyelmeztették a felügyelőt, hogy két hét elteltével sürgesse meg a karcagi lakost.

A sürgetésre viszont a jelek szerint már nem kerülhetett sor, mivel a férfit betöréses lopás vádjával vasra verték és börtönbe is csukták. A vád szerint nyáron egy éjszaka tolvajkulcs segítségével betört két karcagi boltba és azokból pénzt és különféle tárgyakat lopott el. Bár büntetlen előéletű volt, a bíróság súlyosbító körülményként vette figyelembe, hogy a vádlott nem volt hajlandó elárulni, hogy a nála levő tolvajkulcsot ki készítette. Vallomásában ragaszkodott ahhoz, hogy a kulcsot ő maga reszelte egy teljesen hétköznapi kulcsból, ugyanakkor állítását több, a bíróság által megkérdezett lakatos is cáfolta.

A kincs utáni kutatás így kérdésessé vált és újabb hónapok teltek el tétlenül. 1792 októberében Dóka Márton nagykun kerületi esküdt vette fel ismét az ügy fonalát. Levelében leírta, hogy Boross Pál valahol a kunhegyesi határban akart volna ásni, ám erre most, hogy börtönben van, nincs lehetősége. Az esküdtet ezért arra utasították, hogy az ítéletre váró férfit „jó őrizet alatt vason vitesse fel Kunhegyesre” és ahol jelzi, ott ássanak, hogy végre lezárhassák az immár egy éve húzódó ügyet és jelenthessenek a királyi ügyigazgatónak.

A terület, ahol az ásások feltételezhetően folytak – balra Bedekovich Lőrinc 1782-es térképén (MNL JNSZML XV.1.a. T.62.), jobbra pedig az I. katonai felmérés térképén (Forrás: https://maps.arcanum.com/hu/)

Dóka Márton és Varró János felügyelő tehát a szükséges őrszemélyzettel az ekkor Kunhegyeshez tartozó Kolbász pusztára szállította Boross Pált, ahol néhány ember segítségével nekiálltak az ásásnak. A tudósítás szerint elég mélyre sikerült lehatolni, hiszen „nagy sántzot hányattak”, ugyanakkor kincset nem, egy második ásás során viszont „régen meg hólt embereknek tetemeit találtak”. Bár a jelentés ezen része nem közöl részletek, de feltehetően az 1680-as években tatár támadásban elpusztult Kolbászszék nyomait találhatták meg a kincs után kutatók. Elképzelhető, hogy a terület valamikor temető volt, ám a Nagykunság korábbi központjának pusztulását ismerve, az sem kizárt, hogy egy tömegsír nyomaira bukkanhattak. Mivel a jelentés nem tér ki sem a megtalált holttestekre, sem pedig bármilyen más egyébre, ezért ebben a kérdésben csak találgathatunk.

A kincs utáni kutatás viszont ezen a ponton határozottan holt vágányra futott, a kerületi tisztviselők ezért kifaggatták Boross Pált, hogy miért is kért engedélyt az ásáshoz. Erre válaszul elmesélte, hogy két évvel korábban Szent György napja körül (április 24.) az öccsével éppen Kisújszállásról Kunhegyesre tartottak, amikor „valamely tűz lángnak három izbeli egy más után lett felvetődősét tapasztalták” és erre alapozva írt a Magyar Kamarának és kért engedélyt a kutatásra. Megérzésében egy évvel később megerősítette Hugyaj község (ma Érpatak, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) jegyzőjének felesége is, aki mint látó asszony kijelentette, hogy „szeméjjesen is megjelenik azon a hejen a’ hol a kints vagyon és maga fogja mutatni”. Emiatt a két tiszt javasolta is, hogy az asszonyt is keressék meg és hívják el a helyszínre.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Dóka Márton és Varró János kerületi tisztviselők jelentése az ásásokról

Forrás: MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus 9. 2281/1792.

A Boross Pál által leírt jelenség valószínűleg lidércfény lehetett. Ahogy a fenti térképrészleten is látható, a forrás keletkezése idején a szóban forgó terület (a korszakban a Kara János mocsárhoz tartozott) jó része rendszeresen vizenyős-mocsaras térség volt. A lidércfény a mocsárgáz (főleg a rohadó növényekből felszabaduló metán), valamint öngyulladó foszfor-hidrogén keverékéből kialakuló fényjelenség. Az éghajlattörténettel foglalkozó Vincze János Farkas levéltáros kutatásai alapján 1788-at követően erősen aszályos évek következtek, ami valószínűleg a Kara János mocsarának vizére is kihatott. A kiszáradó föld lehetőséget biztosíthatott az amúgy felgyülemlett gázok feltörésére, ami így lidércfénnyé alakult. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a népi hiedelemvilágban a lidércfényt rokonították a bizonyos alkalmakkor fellobbanó, elásott kincset jelző tűzzel. Mindezek alapján Boross Pál valóban hihette azt a fellobbanó tűzről, hogy egy kincs helyét jelzi.

A Jászkun Kerület a sikertelen kutatás eredményét jelentette a Kamarának, így a történet ezen szakasza és a kincs utáni kutatás le is zárult. Hátra volt még ugyanakkor Boross Pál tárgyalása és az ítélet, melyre az 1792. november 23-i rabrevízió során került sor. A férfit a betöréses lopás vádjában bűnösnek találták és kötél általi halálra ítélték. A halálos ítéletek esetén a Jászkun Kerületben kötelező volt a fellebbezés, így az ügyet továbbították a nádornak. Az ügyiratra Vadász György hivatali titkár 1793. április 8-i keltezéssel jegyezte fel, hogy a nádor a halálos ítéletet megsemmisítette és az elfogás napjától számított 3 évi börtönbüntetésre és heti két nap kenyéren és vízen való koplalásra módosította.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Az első oldalon olvasható a Boross Pál ügyében hozott ítélet, míg azt követően latin nyelven a nádor döntése

Forrás: MNL JNSzML IV.5. 1792. Füzet 8 Kötet 1. 23. szám

Boross Pálnak tehát megkegyelmezett a nádor, ugyanakkor a három évi börtönbüntetés – a korabeli börtönállapotokat figyelembe véve – is igen szigorúnak számított, szerencsés volt, ha ezt az időt le tudta tölteni. Egy évvel később azonban személye ismét a Jászkun Kerület Közgyűlésének napirendjére került, ugyanis az édesapja, Boross István kérte, hogy engedjék meg a fiának, hogy a börtönben is folytathassa a mesterségét, tehát asztalosként dolgozhasson, és az így megkeresett pénzét a még hátralevő és egyéb tartozásai fedezésére használhassák. Laczka János nagykun kerületi ügyész egyetértett a felvetéssel, sőt sürgette is azt, azzal a feltétellel, hogy az elítélt csak a kerületi munkákon kívül, szigorú felügyelet alatt dolgozhatott, pénzét pedig csak a tartozásai fedezésére használhatta fel. Utóbbival kapcsolatban Boross Pál azért még próbálkozott némi engedményt elérni, 1793 szeptemberében ugyanis engedelmet kért, hogy a Bozóky András kerületi táblabíró házán tett munkáiért kapott pénzen egy bundát és egy pár csizmát csináltathasson. Illésy István nagykun kapitány novemberben döntött az ügyben, ekkorra azonban az elítélt, meg sem várva a kapitány válaszát, már meg is csináltatta a csizmát. A kapitány soraiból így egyértelműen kiérződik az rab alázatlansága és arcátlansága miatti haragja, és a bunda megvásárlását nem engedélyezte. Emellett külön kiemelte, hogy munkáját csak azért folytathatja, hogy az így befolyó összegből fedezzék az adósságait, ezért elrendelte, hogy a pénzt még szigorúbban felügyeljék és szedjék el tőle. Mindez egyértelműen arra utal, hogy a Jászkun Kerület ítéletvégrehajtási rendszerében voltak olyan működési zavarok, melyek annak hatékonyságát erősen gátolták.

Felhasznált források:

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 2113/1791.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 126/1792.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 1246/1792.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 1347/1792.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 2105/1792.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 2281/1792.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 2483/1792.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 1500/1793.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 1827/1793.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 2069/1793.

MNL JNSzML IV.1.a. Közgyűlési jegyzőkönyv 2272/1793.

MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus. 2. 2113/1791.

MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus. 9. 126/1792.

MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus. 9. 1347/1792.

MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus. 9. 2105/1792.

MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus. 9. 2281/1792.

MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus. 1. 2483/1792.

MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus. 9. 1827/1793.

MNL JNSzML IV.1.b. Fasciculus. 1. 2272/1793.

MNL JNSzML IV.5. Büntetőperek. MNL JNSzML IV.5. 1792. Füzet 8 Kötet 1. 23. szám

Magyar Néprajzi Lexikon lidércfény szócikke: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/3-1333.html

Magyar Néprajzi Lexikon kincs szócikke: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/3-477.html