A most sorra vett levéltári források mind a Nagykun Karcagi Járási Császári és Királyi Kapitány irataiból kerültek elő. Már e megnevezés is beszédes, a kor viszonyait tükröző, hiszen 1849 őszétől a Jászkun Kerület sem működhetett tovább változatlanul, öt járásra osztották Jászberény, Jászapáti, Karcag, Kiskunfélegyháza és Kunszentmiklós székhelyekkel. Élükre 1850. február 1-gyel új, megbízhatóbb kapitányokat neveztek ki felülről, a lakosságnak ebbe már nem lehetett beleszólása. Azok, akik a forradalom és szabadságharc alatt „kompromittálódtak”, természetesen nem viselhettek tovább hivatalt, de a kerületi közigazgatásban dolgozók többsége hajlandónak bizonyult a császári hatalom kiszolgálására. Nekik ezután egy sor megtorló, vagy egyszerűen csak a helyi lakosokkal szemben az állam érdekeit képviselő intézkedéshez kellett asszisztálniuk. A korabeli jegyzőkönyvek és iktatókönyvek rendkívül tömören, de annál döbbenetesebb érzékletességgel tudósítanak a politikai átrendeződésről és a háborús viszonyok továbbéléséről. Vegyünk sorra néhány érdekesebb epizódot!

Lotz Károly festménye: Ötösfogat

(Forrás: https://mek.oszk.hu/01900/01903/html/index1389.html )

Egykori honvédek kényszersorozása

A karcagi járási kapitány 1850. február 26-án arra utasította a túrkevei főbírót, hogy öt volt honvéd (név szerint: Seres Imre, Hajdú Péter, Nyakó András, Kajtor István és Karancsi István), mint „közcsendet háborító és lázító egyének rögtön elfogassanak és biztos őrizet alatt Jászberénybe a Hadfogadó parancsnoksághoz küldessenek [a császári hadseregbe] besorozás végett.”

A járási kapitány külön elrendelte azt is, hogy ezen személyek bajtársi esküjéről, „miszerint egymást semmi bajban halálig nem hagyják”, s egy bizonyos Györfi Imre wachter (éjjeliőr) „leveretéséről” akár előzetes vallomásokat, akár tanúvallomásokat vegyenek fel, s ezen iratokat személyesen neki küldjék meg Karcagra.

Arra is volt gondja, hogy a letartóztatandó volt honvédek azonnali orvosi vizsgálatát is elrendelje, hogyha esetleg valamelyikük háborús sebesülése miatt kényszersorozásra alkalmatlan volna, akkor ne Jászberénybe, hanem egyből a kunszentmártoni fogházba szállítsák.

Azért pedig, hogy a forradalmárokkal esetleg szimpatizáló lakosság még véletlenül se tudjon a honvédek védelmére kelni és őket fogságukból kiszabadítani, a „jó szellemet” zavaró egyéneket befogásuk után azonnal el kellett szállítani, hogy a következő éjszakát már ne is Túrkevén töltsék.

(MNL JNSZML IV. 161. Hivatalos eljárások jegyzőkönyve 1850–1854.)

(MNL JNSZML IV. 161. Hivatalos eljárások jegyzőkönyve 1850–1854.)

Mivel az összetartó honvédek befogása meghaladhatta a főbíró erejét, egyúttal megelőzve azt is, hogy a főbíró se tudja erre hivatkozva halogatni a feladat teljesítését, a járási kapitány egy másik levelet is írt Pólya Dániel csendbiztosnak, hogy „fegyveres pusztázó hadnagyokkal – a’ mennyit hirtelen öszve keríthet, – rögtön menjen” át Kisújszállásról Túrkevére, „erélyességétől várván a sikeres és lehetőleg csendes eljárást”.

Bihari Sándor festménye: Falu rossza

(Forrás: https://galeriasavaria.hu/ )

Borban az igazság: akit megfigyelés alatt tartottak

A fentebbi esettel párhuzamosan egy másik volt felkelő is az államhatalom látókörébe került. A járási kapitány ezúttal afelől érdeklődött, hogy Hajdú László volt honvédtiszt „nintsen e káros befolyással a Túrkevi lakosságra nézve.” Levelére válaszolva a helyi főbíró arról tájékoztatta felettesét, hogy Hajdú 1848 tavaszán ugyan a lakosságot agitálta, „de a forradalom leverése óta, miután hazájába visszatért, semmi efféle tevékenységet ki nem fejtett, azonkívül, hogy egy paraszt lakodalomban egyszer [feltételezhetően kapatos állapotban] Kossuthot éltette; azelőtt pedig még a forradalom alatt éjjel többekkel, muzsika szó mellett járkálván, [valószínűleg ekkor is enyhén borgőzös állapotban] ezt kiabálta: »Vesszenek a Kenézek!«” [Kenéz Mihály a császáriakhoz hű túrkevei birtokos volt, akit a forradalom napjaiban, 1848. április 4-én fosztottak meg követi rangjától, de a szabadságharc bukása után visszatért a közéletbe. 1849. szeptember 12-én a Jászkunság politikai ügyeinek irányításával bízták meg.]

A főbíró jelentése azzal folytatódott, hogy Hajdú „Egyébiránt jelenleg [azaz több mint fél évvel a szabadságharc bukása után még mindig] szigorú felügyelet alatt tartatik.” Természetesen az ő esetében is felmerült a kérdés, hogy „valjon nevezett Hajdú László tartozik-é besorozás alá?” A volt honvédnak ezért be is kellett mutatnia azt a német nyelvű igazolását, melyet Pesten kapott február elsején az ottani sorozó bizottságtól. Abban az állt, hogy három hónap után katonai szolgálatra való esetleges alkalmasságának további vizsgálatára ismét jelentkeznie kell a katonai kerület parancsnokánál.

(MNL JNSZML IV. 161. Hivatalos eljárások jegyzőkönyve 1850–1854.)

Munkácsy Mihály festménye: Dűlő szénásszekér

(Forrás: Wikipédia)

A császári csapatok ellátása kölcsönből, hiszen üres a városkassza

A volt honvédek mellett teljes közösségek is megszenvedték 1849–1850 telét, majd a rákövetkező éveket. A szabadságharc leverésében közreműködő nagyszámú császári hadsereg ugyanis nem tért vissza azonnal a birodalom többi tartományába, hanem megszállóként helyben maradt, illetve csak lassan vonult keresztül a településeken. Mindez a katonák elszállásolása, élelmezése és fuvarozása terén is rendkívül súlyos terhet jelentett a falvak és mezővárosok lakosaira nézve, erről ugyanis jórészt nekik kellett gondoskodniuk. A „Nagykun Közönségek a’ következő hónapokban” és években maguk is arra kényszerültek, hogy a katonaságot mindenféle terménnyel ellássák. Karcagnak és Kisújszállásnak 1850 elején éppen ezért az addigi fogyasztás alapján meg kellett becsülnie, hogy a későbbiekben körülbelül mennyi terményre lesz még szüksége, s mennyi esik abból a szomszéd öt településre azok földterülete arányában.

(MNL JNSZML IV. 161. Hivatalos eljárások jegyzőkönyve 1850–1854.)

Karcag kimutatásában olvasható, hogy mennyit költöttek az orosz sereg tartására 1849 augusztusában, és mennyit az osztrák katonaság számára kiadott termékekre decemberig. Megbecsülték továbbá a január-február havi kiadásaikat is. A tetemes adósságot részben egy elzálogosított pusztával, részben kocsmák bevételével csökkentették, de a fennmaradó összeg előteremtésére végül kölcsönt kellett felvenniük, melyre „mulhatatlan szükség” mutatkozott, mert mint megállapították, a város pénztára „egészen kivan ürülve”, míg az új „jövedelem források megnyílását csak későbbre várhatni”, miközben az „átutazó katonaság ellátása végett […] nagy mennyiségű termesztményeket szükséges bevásárolni, s a közigazgatási költségeket is fedezni” kell. A kassza kiürülése, a kiadások és bevételek egyenlegének felborulása természetes következménye volt a megelőző, másfél éves háborúnak, a hadigazdálkodásból békés viszonyokra visszarendeződés lassúságának, a bizonytalanságnak, általános gazdasági és társadalmi felfordulásnak…

(MNL JNSZML IV. 161. Hivatalos eljárások jegyzőkönyve 1850–1854.)

Wilhelm Zimburg von Reiners rajza: Az Alsó-Ausztriai 4. gyalogezred kapitánya és zászlóvivője

(Forrás: Wikipédia)

„Eltévedt” pisztolyok és csereberélt fegyverek

1850. január 18-án Tóth Jánosné karcagi otthonában több katona éjszakázott. Egyikük másnap reggel azzal vádolta meg szállásadója vejét, Simon Jánost és annak két társát, hogy az istállóból ellopták pisztolyait, amikor a ház udvarán éjszakáztak. Már önmagában az is jellemző, hogy a magánházba a fegyveres katonák fészkelték be magukat, míg a helybeliek az eresz alá szorultak. De a katonák és civilek lehetséges konfliktusainak tárházából is érdekes példával szolgál az eset. A háziasszonyt és rokonait persze több ízben is előállították és szigorúan kérdőre vonták, de „annak, hogy a’ pisztolyokat ki idegenítette el legkisebb nyomára sem lehetett akadni”. A kérdéses napon Simon csak sötétedéskor ért haza, nádat hozva a rétről szánjával, és tagadta, hogy abba az istállóba bement volna, ahol a katonák lovai be voltak kötve, s állítását egy tanú sem cáfolta meg.

A közkatona ráadásul azt állította, hogy pisztolyait helyhiány miatt nem vitte be szobájába, amiről még a vizsgálatot vezető személy is megjegyezte, hogy hazugság, hiszen „Tóth Jánosné háza köztudomás szerint – mint előkelőbb birtokosé – a’ teresebbek közül való”, melyben több zártható szoba és kamra is van. Az állítólag meglopott katona két társa is gond nélkül bevitte magával fegyvereit a házba, ahol a keresett pisztolyok is elfértek volna. Sőt, a katonatársak azt is elismerték, hogy a vádló a megelőző napokban egyszer sem tisztogatta pisztolyait, azokat egyszer sem látták nála. Simonék tehát nem minden ok nélkül adtak hangot azon gyanújuknak, hogy „a’ kérdéses pisztolyok talán a’ hozzájok szállásoltatás idejében már meg sem voltak, hanem még azelőtt eltévedtek, vagy a’ tulajdonos által elidegeníttettek, ki osztán saját hibáját az ő nyakokba akarta tolni.”

A korrupció hétköznapi jelenlétét mutatja, hogy Simon apósa a vizsgálat kezdetén pénzt ajánlott a pisztolyokért kárpótlásul, hogy vejét kiszabadítsa, de a katona az ajánlatot nem fogadta el.

Ennél is érdekesebb tény azonban, hogy a nyomozás ideje alatt „világosságra jövén az, hogy a’ gyanúra befogott Simon Jánosnak a’ fogház ablakon át egy Bődi Imre nevű két pisztolyt árult”! Őt is kérdőre vonták, de a vizsgálatból „az sült ki, hogy ezen két pisztoly nem a […] közkatonáé, mert ezeket Bődi Imre még 1849k év őszén Sütő Bálint nevű karcagi volt honvédtől cserélte egy vadászpuskáért, ki a vadászpuskát későbben egy általa ismeretlennek állított madarasi embernek eladta. A’ két pisztoly Karcagon az Elöljáróság kezébe adatott további rendelésig.” Azaz a háborúból hazatérők sok esetben megtartották egy, vagy több fegyverüket, s azokkal kereskedtek, így a civil lakosság kezei között is számtalan lőfegyver forgott ellenőrizetlenül.

(MNL JNSZML IV. 161. Hivatalos eljárások jegyzőkönyve 1850–1854.)

(MNL JNSZML IV. 161. Hivatalos eljárások jegyzőkönyve 1850–1854.)

A fegyvertartást ezért igyekeztek szigorú engedélyhez kötni.

(MNL JNSZML IV. 161. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.)

A felhívást később is megismételték…

(MNL JNSZML IV. 161. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.)

…újra és újra, több alkalommal is utolsó utáni figyelmeztetést intézve a lakossághoz, ami jól mutatja, hogy a közbiztonsághoz fűződő társadalmi érdeknél sokakban erősebb volt a gyűlölt császári hatalommal szemben érzett ellenszenv.

Munkácsy Mihály festménye: Búsuló betyár

(Forrás: Wikipédia)

Rablógyilkosok és a forradalom emlékét ápolók üldözése

A közbiztonság színvonala ekkoriban tehát még inkább vadnyugati, mintsem modern viszonyokra emlékeztetett, de a központi hatalom így is igyekezett erős kézzel fellépni a rend védelmében. Ennek jegyében a „járási csendbiztos és pusztázó hadnagyok erélyes” munkájára építettek, de a községeknek is kötelességévé tették éjjeliőrök alkalmazását. A rablók elfogásáért vagy felfedéséért pedig jutalmat fizettek.

(MNL JNSZML IV. 161. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.)

A fenti intézkedések szükségességét bizonyítja az a bejegyzés is, melyben különös rablási módszerre hívták fel az elöljárók figyelmét: „Tapasztaltatván, miszerint gonosztevők a becsületes lakosokat fuvarosokul megfogadván útközben méreggel vagy álomhozó itallal kevert borral vagy pálinkával tehetetlen állapotba tévén, a’ kocsiról levetik s vagyonát elrabolják. E’ végett a lakosság figyelmeztetendő és kötelezendő, hogy idegeneket csak ollyakat fogadjanak fel, kik igaz járatukat kimutatni képesek; mert az ezen rendelet ellen tevők fenyítéseket ki nem kerülik. Idegenektől italt semmi esetre sem tanácsos elfogadni.”

(MNL JNSZML IV. 161. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.)

A hatóságok azonban nem csak a rablógyilkosoknak eredtek nyomába, hanem az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kultuszát ápolóknak is. Egy 1851 júliusi bejegyzésben például az áll, hogy „A’ magyar forradalom felkelői arczképeinek szobrainak bármi alakban s anyagból készítése szorosan tiltatik, ezen tilalom az említett arczképeknek kereskedési tárakban tartására, valamint a magánosokra is kiterjesztetik; a’ tilalom áthágói hadi törvényszéki eljárás alá esnek.” Azzal, hogy egy Kossuth portré birtoklása még a köztörvényes bűnöknél is szigorúbb elbírálás alá esett, s a csendbiztosok a gonosztevők mellett a volt honvédek és más forradalmárok üldözésében is közreműködtek, lényegében megágyaztak a gyilkosokat és rablókat idealizáló betyárromantika kialakulásának, s annak a máig élő szemléletnek, hogy a törvénysértés akár virtusként is felfogható.

(MNL JNSZML IV. 161. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.)

Felemás polgárosodás, lassú fejlődés

A 19. század közepén a politika viharaival párhuzamosan fokozatosan az Alföldön is terjedni kezdtek az ipari forradalom technológiai újításai. A vasút Pest és Szolnok között már 1847-ben kiépült, ám a nagykunsági nyomvonal kijelöléséről a folyószabályozások lassúsága, a – betyároknak és szökött honvédeknek egyaránt rejtekhelyet biztosító – Kara-János mocsár akkor még nagy kiterjedése miatt éveken át vita zajlott. Karcag és Kisújszállás érdeke a kötött pályára csatlakozás mellett, míg az országos érdek a költségek csökkentése mellett szólt. A Debrecenig vezető vonal kiépítése végül csak 1852-ben kezdődött meg, s a Tisza-Körös gyakori összeáradásai, majd a szabályozás után is visszamaradt ingoványok miatt öt éven át húzódott.

A távolabbi Biharban is hasonló szelek fújtak:

A „Talpuk alatt fütyül a szél” c. film nyitójelenete és főcímdala

A vasút mellett a régi filmekből jól ismert távíró fővonalának kiépítése is éppen ekkor zajlott az Alföldön. 1851 márciusában hirdették meg azt a nyilvános árverést, mely a nyersanyagok beszerzését célozta. A Nagykunságban élőket is biztatták, hogy árajánlataikkal és nyersanyagok szállításával segítsék elő a „telegraph intézet” céljainak megvalósulását, függetlenül attól, hogy a vonal a nagykun településeket ekkor még elkerülte. A Pestet Szolnokon keresztül Szegeddel, onnan pedig elágazva Zimonnyal és Nagyszebennel is összekötő vonal 1853-ban nyílt meg.

(MNL JNSZML IV. 161. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.)

A modern hírközlés megjelenése a vasúthoz hasonlóan már egy új kor hajnalát jelezte. Ám a technológiai fejlődés sebessége, az új eszközök térhódítása jóval gyorsabb volt, mint a társadalom mentalitásának átalakulása. A távíró- és vasútvonalaktól messzebb eső falvakban és mezővárosokban élők mindennapjai még egészen más mederben csordogáltak, mint a világvárosok forgatagában élőké. A birodalom modernizációs törekvéseire, az elmaradottság leküzdésére tett erőfeszítésekre különleges példaként idézhetjük azt a „felsőbb”, tehát központi államhatalomtól eredeztethető rendeletet, mely szerint „a’ bikaharc /:vagyis a’ vágómarháknak mészáros kutyákkal – egy bizonyos napon – a’ vágóhídra uszíttatása:/ és ehez hasonló állatkínzással egybekötött látványo[sságo]k szorossan eltiltatván: azon községek elöljárói hol illyenek történnek, 50 pfrt bírságra” fenyíttettek.

(MNL JNSZML IV. 161. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.)

Samuel Henry Alken festménye: Bull Baiting

(Forrás: Wikipédia)

A birodalmi elit azonban nem csak segítette, hanem olykor fékezte is a társadalmi fejlődés kiteljesedését. Utóbbira bizonyíték az a rendelet, mely a polgárosultabb rétegek civil önszerveződéssel alakított egyleteinek működését a területileg illetékes katonai, vagy rendőri hatóságok szigorú engedélyéhez kötötte.

(MNL JNSZML IV. 161. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.)

Konklúzió

A fentiek tükrében nem csodálkozhatunk azon, hogy szemben a szerencsésebb fejlődési utat bejáró nyugati társadalmakkal, a magyar társadalomban miért erősödött meg a török uralmat, s a Rákóczi-szabadságharcot követően az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukásával is még jobban a gyanakvó bizalmatlanság állam és állampolgárok között. E történelmi folyamat érlelte meg azt a ma is élő mentalitást, mely szerint dicsőség az adóelkerülés, az állam eszén túljárás, vagy épp kifizetődő a hatalom elvtelen kiszolgálásával a ranglétrán felkapaszkodás. A mindenkori államhatalmat irányítók esetében pedig azóta is ott gomolyog annak veszélye, hogy időről-időre az önkényeskedés mocsarába süppedjenek vissza. Az államhatalom félelme saját állampolgáraitól ugyanis mindenkor hatósági túlkapásokhoz, a civil kezdeményezéseket megfojtó, túlzott központosításhoz vezetett, ami a szabadság rövidtávú korlátozásán felül hosszabb távon hazánk gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődésében is behozhatatlan lemaradást hagyott örökségül az utókornak.

Kapcsolódó linkek:

A magyarországi távíróhálózat 1847–1867 között:

http://www.taviromuzeum.hu/pages/1847_1867/1847_1867.htm

Bikaharc: A bikaharc az angolok és írek körében is kedvelt látványosság volt. I. Jakab 1604-es koronázási ünnepségén még bikarharccal (angolul bull-baiting) is szórakoztatták a londoni bámészkodó tömeget. A polgárosodás azonban ott is változást hozott: 1835-ben betiltottak minden állatviadalt.

https://en.wikipedia.org/wiki/Bull-baiting

Szelindek: Míg az angolszászok körében a beszédes nevű bulldogok (melyek első említése 1209-ből származik), pitbull terrierek, s a célzottan a 19. században kitenyésztett bullmasztiffok viaskodtak a bikákkal, addig a magyar mészárosok körében a szelindek nevű kutyafajtát emlegették mészároskutyaként. Ilyen szerepkörben Jókai és Mikszáth is megörökítette őket műveikben:

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/sz-4A3C0/szelindek-4B568/

Levéltári források:

MNL JNSZML IV. 161. Nagykun Karcagi Járási Császári és Királyi Kapitány iratai, 2. rsz. Hivatalos eljárások jegyzőkönyve 1850–1854.

MNL JNSZML IV. 161. Nagykun Karcagi Járási Császári és Királyi Kapitány iratai, 8. rsz. Közigazgatási iratok iktatója 1849–1851.

Szakirodalom:

Bánkiné Molnár Erzséber: A Jászkun Kerület Közigazgatása 1849–1860. In: Bács-Kiskun megye múltjából 12. (Kecskemét, 1993.) 182. p.

Cseh Géza: Adalékok Jász-Nagykun-Szolnok megye vasúti fővonalainak kiépítéséhez. In: Zounuk – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 12. (Szolnok, 1997) 14–15. p.

Címlapkép:

A „Szegénylegények” c. film egyik jelenete Görbe Jánossal és Latinovits Zoltánnal

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szeg%C3%A9nyleg%C3%A9nyek

Készítette:

Dr. Csönge Attila

főlevéltáros, levéltár-igazgató