Bokszerekkel ütötték a rendőröket – Sztrájkok, majálisok, szervezett munkások

Különleges időutazásunk 1912-ben veszi kezdetét. Ezen a május elsején a Szolnokon felvonuló munkásmenet élén két szegény fiatal sétált. Egyikük, a mindössze 17 éves Tisza Antal, akit az a megtiszteltetés ért, hogy a vörös zászlót vihette. Hozzá az akkor még csak 14 éves Ragó Antal csatlakozott, aki fiatal kora ellenére már két éve kubikosok mellett dolgozott – kötéllel húzta a talicskát, hajnaltól estig –, hogy megkeresse kenyerét. E napon, a felvonulás közben ismerkedtek meg és találkozásuk egy életre meghatározta az ifjú Ragó sorsának alakulását. Barátságuk kezdetére később így emlékezett vissza: „Ez volt életemben az első jelentős esemény. Első ismerkedés munkásfiatalokkal, akik már az első találkozáskor olyan kedvesek, barátságosak voltak hozzám, mintha régi cimborák lettünk volna. Kisbéres létemre egyáltalán nem voltam elkényeztetve se kedvességgel, se barátsággal. Érthető hát, hogy viselkedésük engem is elragadott, úgy éreztem életre-halálra közibük tartozom.”

A két háború között mindketten a szolnoki szervezett munkások vezető alakjaivá váltak, s a maroknyi kommunista földalatti mozgalmához is csatlakoztak. Ragó fatelepi munkássá vált, akik – saját szakszervezet híján – a kubikosokat összefogó Földmunkások Országos Szövetségéhez csatlakoztak. Tisza Antallal több sztrájkot is szerveztek a nyomorban élő munkásság érdekében: 1923-ban például sikerült elérniük az órabér emelését, 1925-ben viszont, amikor Tisza elveszítette bútorgyári munkáját, Ragó Antal nem tudta kiharcolni a fatelepeken meghirdetett szolidaritási sztrájkkal barátja visszavételét.

Ragó Antal időskori fényképe

A Horthy-korszak egyik legjelentősebb szolnoki munkásmegmozdulása is kettejük nevéhez kötődik. A gazdasági világválság idején éhségsztrájkot szerveztek – Ragó Antal visszaemlékezése szerint: „Ki az utcára! Munkát! Kenyeret! jelszóval. Igen nagy volt akkor még a munkanélküliség. Több százan vonultunk a városháza elé. A piac akkor még ott volt a városháza előtti téren és éppen piaci nap volt. Amikor kiabálta a tömeg, hogy Munkát! Kenyeret!, a piacon áruló kofák, eladók, vásárlók Igazuk van! jelszóval csatlakoztak hozzánk, kb. 100 asszony. Szaladtak a rendőrök, de a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségén keresztül szervezett fiatalok bokszerekkel, a szervezetlen kofák kosarakkal ütötték a rendőröket.” A rendőrök kardlapozással válaszoltak. A polgármester a további tüntetések leszerelése érdekében elrendelte, hogy a nagycsaládos munkanélküliek hetenként 2-3 napos szükségmunkát kapjanak.

Tisza Antal a sorozatos letartóztatások hatására két évvel később a Szovjetunióba emigrált, ahol viszont a sztálinizmus áldozata lett. Ragó Szolnokon maradt és folytatta a munkásság szervezését. Nevezetes esemény volt az az 1934-es sztrájk, amelyre már a háborús konjunktúra idején került sor. Ekkor 4-500 segédmunkás tagadta meg az üzemekben a munkát, s a rendőrség sem volt képes visszaterelni őket munkahelyeikre. Ragót ugyan letartóztatták, magasabb bérkövetelésüket azonban kénytelenek voltak teljesíteni a munkaadók.

Ezekben az években május elsejei felvonulást tartani nem lehetett. Ragó Antal emlékezete szerint: „1936-ban, amikor a szakszervezetet a hatóság feloszlatta, 6 hónapra ítéltek. Keresték rajtam a vörös zászlót. Elvitték a könyveimet és a bélyegzőt is. […] a könyvszekrénynek volt egy titkos rejtekhelye, dupla hátulja volt és a keresett vörös zászló is annak idején ott volt elrejtve. Erről jut eszembe az az 1919-es vörös zászló, amelyet Szolnokon Uri Szabó József idős parasztember rejtegetett a Horthy korszak alatt. Nagyon sok esetben május 1-én elmentem az idős elvtárs lakására, felmentünk ketten a padlásra, ő elővette az elrejtett 19-es zászlót, nagy tisztelettel lefújta róla a molyok ellen rászórt dohányport, és akkor ott a padláson ketten csendben elénekeltük az internacionálét.”

Ragó Antal a hadiüzemmé vált szolnoki Fűrészgyárban 1943-ban még egy utolsó sztrájkot szervezett az órabércsökkentés ellen. Sikerrel járt, de őt magát elbocsájtották. Budapestre került dolgozni, ahol megrongálta a lőszeres ládákat gyártó gépeket, így onnan is távozni kényszerült. 1944 őszén bujkálva visszatért Szolnokra és itt várta be a szovjet csapatok érkezését.

Uri Szabó József az általa megőrzött 1919-es vörös zászlóval

„1944. november 4-én, amikor a szovjet katonák elfoglalták Szolnokot, az öreg Uri Szabó József a háza előtt ezzel a kibontott vörös zászlóval várta őket. És amikor a szovjet katonák odaértek, ő magyarul elkezdte énekelni az internacionálét és azok tisztelegve vigyázzba állva hallgatták.”

            A szovjet bevonulás hatalmas fordulatot hozott a kommunisták számára, akik immáron törvényesen is megalakíthatták pártszervezeteiket, a városok és az ország vezetésében pedig egyszeriben vezető szerephez jutottak. Maga Ragó Antal is egyszerű fatelepi munkásból az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, képviselő lett, majd a földosztás egyik megyei szervezője, a városi szakszervezetek elnöke, a megyei közgyűlésnek is tagja és számos más politikai tisztség betöltője.

            A megváltozott viszonyok két nagyon fontos változást hoztak a munkásság életében. Egyrészt, ezután már szabadon megünnepelhették május elsejét, melyeken a kommunista és szociáldemokrata pártok szervezett munkássága – a szocdem párt 1948-as felszámolásáig még – közösen demonstrálhatta erejét.

A szolnoki városháza erkélye és az alatta összegyűlt tömeg 1945. május 1-én

Másrészt, a romokban heverő ország újjáépítése és az infláció letörése érdekében, továbbá mert a nagyobb üzemek államosításával azok élén már nem a gyárosok, hanem a kommunista párt által kinevezett állami hivatalnokok álltak, a szakszervezetek szerepe ezentúl nem az volt, hogy harcba vigye a munkásságot, hanem épp ellenkezőleg, igyekeztek letörni a munkásság bérköveteléseit és arra rávenni a dolgozókat, hogy csekély bérért is folyamatosan dolgozzanak. Egy kortárs szemtanú szerint: „nagy volt a szegénység, a munkanélküliség, és tódultak haza a leszerelt katonák, […] Ezekkel a dolgokkal nagyon nehéz volt megküzdeni. Nehéz volt a mezőgazdaságból a gyárba bekerült munkásokat, elvtársakat meggyőzni arról, hogy most nekünk nem érdekünk a sztrájk, hanem dolgozni kell.”

Az új szolnoki közúti Tisza-híd

        A szervezett munkásság május 1-i megmozdulásai is fokozatosan átalakultak. 1945-ben még ezen a napon döntötték le Horthy István kormányzó-helyettes Kossuth téri szobrát, s aznap jelent meg az új megyei napilap, a Tiszavidék első száma is. 1946-ban viszont már egyértelműen az újjáépítés sikereit ünnepelték: május elsejére időzítették az új, szolnoki közúti Tisza-híd. valamint a mezőtúri és a túrkevei Berettyó-híd átadását. Erre az alkalomra hozták rendbe a Tisza Szállót is, ahol a megnyitás napján először a hídépítő munkásokat látták vendégül a város költségére.

Szolnok főtere 1948. május 1-én.

            A kommunista pártállam kiépülésével a keményebb május elsejei jelszavak a külföldi „imperialistákat” vették célba, a hazai és szovjet pártelitet pedig csak éltetni volt szabad. A munkásság egykor harcos erődemonstrációja 1948 után a munkáshatalom illúzióját fenntartani akaró szónoklatok, a kötelező felvonulások, majd fokozatosan a sör és virsli köré szerveződő majálisok békés eseményévé vált. Az egykor fizikai erőszaktól sem megrettenő szakszervezetek pedig – az 56-os forradalom leverése utáni hónapokat leszámítva – évtizedekre lemondtak a sztrájkok szervezéséről, politikai követelések hangoztatásáról.

A szolnoki Centrum áruház dolgozóinak május elsejei felvonulása, 1960-as évek

Készítette: Csönge Attila igazgató, főlevéltáros

Források:

MNL JNSZML Pártarchívum fényképgyűjteménye, valamint Ragó Antal, Ragó József és Zsemlye Ferenc visszaemlékezései

Tiszavidék 1945-1946.