Turkoly Sámuel levele Asztrahánból

Szerzője, Turkoly Sámuel II. Rákóczi Ferenc hadseregének lovastisztje volt, aki a szabadságharc leverését követően Oroszországba menekült, ahol I. (Nagy) Péter cár hadseregében szolgálva részt vett a Perzsia elleni hadjáratban a Kaszpi-tenger nyugati partjainál. Innen írja meg levelét az Abaúj vármegyei Szikszón élő „atyafiainak”, mely írás igen nagy hatást gyakorolt a honfitársakra, és alig néhány évtized alatt számos másolata készült, a 18. század második felétől pedig számos kiadást is megért.

Mivel az eredeti kézirat elveszett, a szöveg rekonstruálása ezen fennmaradt másolatok vizsgálata és összevetése alapján lehetséges, melyek közül egyet ma a Magyar Nemzeti Levéltár Heves Megyei Levéltára őriz. (Az alább közölt levél esetében fontos szem előtt tartani, hogy a másolás során az eredeti szöveg némileg torzult, mely leginkább a benne szereplő személy és népneveken figyelhető meg, de az egyes példányok számos más pontban is eltérést mutatnak egymáshoz képest. Jelen írás kereteit meghaladná a bemutatott dokumentum összevetése az eddig előkerült másolatokkal, így célunk elsősorban az irat bemutatása és a téma iránti érdeklődés felkeltése. A könnyebb érthetőség és olvashatóság érdekében modern átírást alkalmaztunk a korra jellemző nyelvi, vagy tájnyelvi jellegzetességek megtartásával.)

Az „asztraháni levél” egyebek mellett szerzőjének igen kalandos sorsába is bepillantást enged. Az első szakaszból megtudjuk, hogy Turkoly Sámuelből a cári tengerészet tisztje lett, és az orosz hadigályákon részt vett a perzsa háborúban. Két alkalommal hajótörést is szenvedett, de a roncsokba kapaszkodva túlélte a megpróbáltatásokat. Mint írja:

„Elunván az heverést 1715.-dik esztendőben indultam szerencsém keresésire Moldván által Kozák országba, és amint a régi magyar históriák tartják, a Scithiai Birodalomba, és azon Esztendőben teleltem egy kozák úrnál, Mirhád nevű városban, ki is igen nagy gazdagsággal bír, mivel vagyon 600 fejőstehene 14000 juha 1700 kanca lova, 145 paripája és megmondhatatlan gazdagsága. Ezen úri kegyelmes ember kegyelmességéből mentem a Balticum Tenger mellett 300 mérföldnyire Péterburg nevű városba, az holott is találtam a felséges muszka cárra, kinek is ezen felséges parancsolatjából kezdettem a muszka nyelvnek és írásnak tanulásához, melyet meg is tanultam, mivel jól tudok írni, olvasni és beszélni azon nyelven, azt megtanulván lettem főhadi tiszté, melyben most is fungálok. Fizetésem esztendeig 754 forint, nyolc paripámra szénám, abrakom elegendő, két szolgámra fizetésem. Ezen Péterburg nevű városból kommandíroztattam a Volga vizén, (mely is Scithiában a Tattrais vizén túl 100 mérföldre esik) a Caspium tengerre, mely tengeren is kétszer szenvedtem hajótörést. De Isten ő szent felsége életben megtartott. Mivel deszkákra kapván, az habok kivetettek a partra. Most a felséges úr hadaival lakom Perzsiában, Szulák nevű helyen, az honnan az Ararát hegye, melyen a Noé bárkája megakadt volt, látszik, mely is Magyarországtól esik 7 vagy nyolcszáz mérföldnyire. Táplál a reménység, hogy még valamikor elhagyott édes hazámat, nemzetemet meglátom.”

Ezt követően Turkoly találkozik egy tatár fogságból kiváltott magyar fogollyal, akit megbíz levelének hazajuttatásával:

„Ezen Farkas Máté nevű ember ki is hiripén, Szatmár mellett lakott, 40 esztendeig volt a kubáni tatárok kezében rabságban, onnan esett a kálmuki (kutyafejű) tatárok kezébe rabba, az holott is azon tatárok kánjánál, kinek neve Inka raboskodott. Onnét Istennek segedelméből mindenek csudájára megszabadult, és szökött egy városba Ázsiába, Astrakámba, én pedig ősszel kiszállván a tengerről, mentem azon városba, és véletlenül reátaláltam, s megörültem, hogy olyan idegen országban is engedett Isten nékem magyart látnom, az holott Magyarországnak csak híre is alig hallatik, ezen szegény embert vettem kvártélyomba, az holott tápláltam és tartottam. Mellettem levő strázsa vitézimnek, szolgáimnak megparancsoltam, hogy senki azon embert bosszúsággal ne illesse.

Tavasszal, mikor gályával a tengerre kellett mennem, elbocsátottam és elkísértettem azon embert mellette lévő rabtársával együtt, 500 mérföldnyire útravaló költséget adtam néki elegendőt, ki énnékem erősen megesküdött, és magát megátkozta, hogy ezen levelemet nemzetségemnek Szikszó városába megviszi, és reprezentálja. Én is őtöt megátkoztam, hogy az Isten ölje meg hirtelen halállal, ha nemzettségemnek ezen levelemet meg nem adja, azért aki ezen levelemet fogja olvasni mondja meg néki, hitiről és fogadásáról emlékezzék meg, hogy bételjesítse.”

A személyes vonatkozású sorok után fontos őstörténeti és néprajzi adatok következnek a levélben. Turkoly az elpusztult Madzsar város romjai mellett hírt ad a Krími Tatár Kánságban levő hat magyar faluról is, mely további kérdéseket vet fel a téma kutatásában.

„Kegyelmeteknek pedig, ha unalmas nem lészen, az itt való országnak dolgairól keveset írok mulattságnak okáért. Az históriák írják, hogy a magyarok, hunnusok Scythiából jöttenek Európába: Én ezen magyarok helyére akadtam, volt pedig lakások a Volga vize mellet fövenyes és erdőtlen helyen, mindazáltal szép házakban laktanak, mivel ma is a kályha darabok a földön olyak találtatnak, mineműekből nálunk az új keresztyének kancsót csinálnak, téglák pedig igen szépek és szélesek, melyekből megtetszik, hogy derek házakban laktanak. A magyarok királya pedig lakott Káma nevű folyóvíz mellett, kinek palotái jóllehet rongyosok, de ma is fennállnak, és azon város vagy falu helyét most is ott való pogány nyelven hívják Magyarnak. Magyar nyelven pedig sehol nem beszélnek, sem magyar faluk nincsenek, amint pedig a magyar kalendárium írja, hogy in Anno 445. a magyarok visszatértenek Scythiába azon magyarok megtelepedtenek a Krími tatárok között, kik mostan is a tatár kán protekciója alatt vannak, hét magyar faluk, melyekben magyarul beszélnének, és nincsen Magyarországon kívül több ennél.”

A továbbiakban érdekes leírást közöl a finnugor mordvinok és a török nyelvcsoportba tartozó csuvasok vallási hiedelmeiről, továbbá felsorolja a „Scithiai Birodalomban” élő népeket.

„Ebben az országban sok bálványimádó nemzetségek vannak. A nemzeteknek pedig nevei ezek: Csuvas, Mordva, mely nemzetek imádság helyett kancalovakat és juhokat ölnek az Istennek az húsát magok megeszik, a bőrit az Istennek adják, és azt fűzfákra tekerik, némelyek pedig a nyúlbőrt megtöltik szalmával, és attól, mint istentől szép időt kérnek, ha pedig akkor eső talál lenni, erősen megkorbácsolják, és tűzre teszik. Némelyek az holttesteket vízbe vettetik, némelyek felakasztatják, némelyek megégetik, s ki micsoda planéta alatt születik. Az itt való indusok templomokban ördögöknek imádkoznak, és azt mondják, hogy az ördög ellenségünk, azért kell néki imádkozni, az Isten pedig irgalmas, ezért az Istennek nem kell imádkozni. Ezek az indusok holttestet megégetik, és az hamvát szóró lapáttal széjjel hányják.

Amely asszonynak férje meghal a’ többé férjhez nem mehet, hanem nagy rakás fát rakat össze, melyet olajjal és zsírral megöntöznek, és annak tetejébe ülvén meggyújtatja, s akként magát eleven megégeti. Ezek a tehénnek is imádkoznak, mert azt mondják,  tejet és vajat ád, az húgyát nagy becsületben tartják, a döghúst inkább szeretik, mint a friss húst, mivel azt tartják, hogy jobb, akit Isten maga öl meg, mint amelyet az ember. Némelyeknek sem templomuk, sem papjuk, sem írásuk sincsen.

A Scithiai Birodalomban ma sokféle tatárok vannak, kik más nemzeteknek nagy ellenségei, úgymint, Csermiszi, Karakalmuki, Mordvai, Berzeritzi, Kálmuki, Kubátzki, Trukmentzi, Karimitzi Virgyotsigi, Andrávitzi, Csepenághi, Krími,Cserkelni, Bukhártzi, Bilántsi, Matrnyinski tatárok és Nohaiak. A Bukhartzi tatárokat láttam, miképpen imádkoztanak: mindeniknek kezében éles kés vagyon, ugrándoznak és ilyen szókat szólnak: Csakszai Bakszai valamikor ugranak, mindenkor homlokba vágják magokat a késsel. Rajtok igen csudálkoztam, hogy mind meg nem halnak a rettenetes sebek miatt, de megkenvén magokat harmadnapra semmi gondjuk nem volt.”

Ezután moszkvai útjáról számol be, mely valószínűleg az első magyar nyelvű híradás a városról, majd levelét megszakítani kénytelen a flotta újabb kihajózása miatt.

„Ezerhétszázhuszadik esztendőben teleltem egy Moskova nevű városban, melynek kerületi 15 mérföld, ebben sok ritkaságokat láttam. Templom vagyon benne 1600 (harang 9600) egy kiváltképpen való harangnak kerületit magam mértem meg, az én araszommal volt 89 arasz. Itt láttam szörnyen ordító oroszlánokat, és csudálkozásra méltó nagy elefántokat, két elefántnak az hátán ültenek 60 (fegyveres vitéze ugyanitt harmincegyen) egész készülettel és eleséggel együtt.

Én többet is írnék, de nem lehet, mivel most ezen órában jöve hozzám a gályás-mester íródeákja, ki is azt mondá, hogy már napkelet felől igen jó szél támadott, és a gályák vitorláit fel akarják emelni, azért ezen levelemet hirtelen bépecsételtem. Isten segedelmével szándékozunk indulni a perzsák ellen, s mindjárt  megyek a gályára, ajánlván magamat Isten gondviselésének, és a szerencsés szeleknek, mert a tengeren való hadakozásnak társa a szél, félelem és rettegés, mivel a rettenetes habok egyre másra, mint az hegyek, úgy borulnak. Én pedig az Istennek azért hálát adok, mert én olyan bátran vagyok a tengeren, mint a Ducsáki tatárok a kanca ló hátán.”

Turkoly irománya az első kiadást követően hozzávetőleg másfél évszázadig a tudományos viták állandó tárgyát képezte. Számos tanulmány próbálta megcáfolni, illetve alátámasztani hitelességét, emellett pedig tucatnyi magyar utazót csábított az említett város romjainak megtekintésére. A szerző elévülhetetlen érdeme azonban, hogy megfigyelései új lendületet adtak az őshazakutatásnak, levele pedig új irányba terelte a kutatók érdeklődését.

Közzétette:
Somoskői Viktor
segédlevéltáros

Felhasznált irodalom:

Hadobás Sándor: A szikszói őshazakereső. Turkolly Sámuel. In: Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában. Válogatott írások. Edelény-Rudabánya, 2003. 71-72. p.

Seres István: A magyar őstörténet-kutatás egy különös forrása: gondolatok Turkoly Sámuel asztraháni leveléről. In: A kívánt világosság. Szerk.: Dobrovits Mihály. Dunaszerdahely, 2009. 62–83. p.

Szerelmey Miklós: Magyar hajdan és jelen élethű rajzolatokban magyarázó szöveggel. Pest, 1847.

Felhasznált forrás:

MNL HML XIII.1. Aszalay és Fáy család iratai